HERMÉSZ FULLÁNKJA
Nacsinák Gergely András: Óda Árkádiához, avagy a lélekkeresők című könyvéről
Egy émelyítően felszínes romantikus zsánerfestő a jellegzetes Nacsinák-olvasót minden bizonnyal pasztellszínű tógájában bal kezére támaszkodó, göndör fürtű antik kultúrafogyasztóként láttatná, a kerevet körüli enteriőrt a képbe kiszámíthatatlanul be-bekúszó szobortöredékekkel, irattekercsekkel, lehetőleg állatot ábrázoló mozaikpadlóval és minél harsányabban zöld babér– és cipruslevelek mellett a legrubintosabb vörösborral félig megtöltött kupákkal gazdagítva, miközben a kőpárkányos ablakon át kehes kecskék sejlenek fel egy szomjhalálba ájult olajfaliget szorításában vergődő épület romjain. Egy összművészeti változatban kabócazene is beszűrődik, ami jótékonyan hat az olivaillattól és az elmúlás-hangulattól (amelyben régi világunk eresztékei már csaknem füllel hallhatóan recsegnek) már amúgy is bódult érzékekre.[1]
pásztori idill
De a valóságtól ugyanilyen messze állna egy hipermodern okos otthonba álmodni őket, akik a legújabb Nacsinák-szövegeket a háromrétegű óriás üvegablakon át beömlő napfényt szenzorvezérelt redőnyökkel megszűrő, pormentesített nappalijukban Giancarlo Pretazzoli hajlított bútorszobrán álló dizájnerlaptopról veszik birtokba, a digitális kultúra futurisztikus kulisszái között sokkal magasabb érzékenyítettségi szintet elérve a szellem, a műveltség és a civilizáció lényegével és jövőjével kapcsolatos égető kérdések feltételéhez és megválaszolásához, hajszolt életük antitéziseként menekülve olykor Árkádiába, a pásztori idillhez (vagy aminek azt hiszik, vagy amivel helyettesíteni tudják).
A fentieknél sokkal valószerűbb egy igényesen felújított panellakás hálószobájában a márciusi fagy és a közös tereket eluraló hisztéria, a valósággá sűrűsödött és megszilárdult őrület lélekrabló lidércnyomása elől, IKEA-s olvasólámpa fénykörében takarója alá menekülő közalkalmazott kontúrja, aki saját értelmiségi méltóságának maradékaiból azzal rak össze esténként újra és újra elviselhető kompozíciót, hogy olvas. Olyasmit, amit szeret. Olyasmit, ami mozgásba hozza az elméjét és a szívét. Olyasmit, amivel nem kockáztat, mert már kipróbálta, és tudja, hogy kap tőle valamit. Valamit, ami az emberre mért, csöndes és személyes létezés emblémájaként ellensúlyozhatja mindazt, amivel (Csíkszentmihályi Mihály szavait elorozva) ’a minden pillanatban támadásra kész pszichés entrópia’ kísérletezik, hogy ilyeténképpen tegyen gyengébbé és kiszolgáltatottabbá. Így lesz misztériummá maga az olvasás: megérezzük és átéljük, hogy ez egyúttal olyan út, amelyen még tétova botorkálással is esély nyílik, hogy felfogóképes szellemi atomokból szellemi lénnyé váljunk. Vagy maradjunk.
Ha innen nézzük, Árkádia megtestesíti mindazt, amit egy szellemi hazától várni és remélni lehet. Hogy szatírok és bugrisok között európainak, s attól elválaszthatatlanul a mindenkiben ott lapuló isteni szikra hordozójának tekinthesse magát bárki. S noha már maga a bolyongás öröme is elég, hogy sejteni kezdjük annak az irtózatos kiterjedésű labirintusnak a méretét, amit a társadalom- és művelődéstörténet épített számunkra, nem árt, ha van túravezetőnk. Egy ’igazságra vezérlő kalauz’ nemcsak az útvonalakat ismeri jobban, hanem a dolgok valóságos és lehetséges összekapcsolódásának rendjét is. S nemcsak a bolyongásban segít. Elsőként is nyugalmat áraszt. Megérezzük, hogy a labirintusba merészkedés nem veszély forrása, mint Minótaurosz alvilágában, hanem olykor mámorosan izgalmas, olykor unalmasan aprólékos és fárasztó, de sohasem öncélú felfedezés, kincsvadászat, amely mindig tart valahonnan valahová. Ariadné öröksége: az ismeretek apró ékkövecskéinek felfűzése különféle láncolatokra. Pillanatokra, amiben az idő sok-sok apró hajszálere összefut. Ezek szolgálnak belső útjelzőként, ha majd a jelen valóságának veszélyteli labirintusaiban akarunk navigálni: ott, ahol a civilizációs kihívások mögött megoldandó és kínzó problémák, kockázatok és veszélyek torlódnak egymásra. Ahol a fokozódó tét miatt nem a történelemből vágyva-vágyott kilépés, hanem egy elképzelt jövőállapothoz közelebb sodró vagy az elkerülni kívánt kimenetektől eltávolító értelmes cselekvés módozatait keressük. A jó kalauz segít megérteni, hogy a művelődéstörténeti múlt darabkái korántsem fosszíliák, hanem élő és eleven fogaskerekek, amelyek a cselekvésbe és a megalapozó döntések mögött álló mérlegelési, gondolkodási térbe képesek beforgatni hajdanvolt korok embereinek tapasztalatait, tudását, világlátását, értelmezési kiindulópontjait, erkölcsi és racionális mikrokozmoszát. Ad is aggodalomra elég okot a tény, hogy ennek kimondásáért és elfogadásáért ma leginkább a technokráciával összefonódó tudomány- és oktatáspolitikákkal szemben kell úszni, megteremtve annak pátoszát, hogy már nemcsak a szerelmet, hanem a humanista műveltségeszményt és a mindenoldalúan fejlett ember ideáltipikus képét is valamiféle túlpartra kell átvinni, fogunkban tartva.
biztos kezű kormányos
Nacsinák Gergely András a legjobbfajta kübernétész, a műveltség bárkájának biztos kezű kormányosa. Az árkádiai nyájak őrzőjének, Hermésznek a leszármazottja, akitől az ékesszólás és a költészet szeretetét hozza (akárcsak könyve egyik hőse, Daphnisz, aki egyenesen Hermész fia).
Egy vers (Keats: Ode on a Grecian Urn) és pár kép (például Poussin: Et in Arcadia ego). Ennyi a könyv tárgya, de ami megszületik ebből, az úgy viszonyul a vers- és képelemzéshez, mint egy háztartási eszköz használati utasításának kisbetűs része az alkotmányhoz.
Műfaji besorolása nem okoz nehézséget: az esszéirodalom nemes vonulatába tartozik, a dialógusforma kreatív használatával.
Első megközelítésben Nacsinák meglelné a mozzanatokat, amelyek nyugtalanítóan elégtelenek az eddigi értelmezésekben és fordításokban, és mozgósítana minden ismeretet, amelyek révén a zavarok és homályok eloszlathatók. Ablak nyílik egy értelmezési kerethez, amelyben a látszólagos ellentmondások és alternatív olvasatok helyett közös és meggyőző magyarázat adható vers és kép nyitott kérdéseire és összefüggéseire: ezért nevezi Keats költeményét kvantumversnek.
A csomók kibogozásához művelődéstörténeti rejtekajtók nyitogatásával egyre távolabbi ösvényekre kell rátévedni és onnan rendre visszakanyarodni, hogy minden apró részlet megfelelő helyre kerüljön, a helytelen következtetések kizárásával vezetve az olvasót a beavatottság erősödő érzése felé, epizódról epizódra. Ám mintha ezzel egyidejűleg gyorsított felvételen látnánk rá a monumentális történetre is, ahogyan eleink lépésről lépésre egyre magasabb szinten jelentéstelivé tették a világot a maguk számára. Ahogyan a legerősebb instrumentummal, a kultúrával szálltak szembe a pusztulás erőivel. Mert a jelentések rendjének végső értelme a valóságra vonatkoztatott érvényesség, amely nélkül nincs a természet és a társadalom törvényeihez igazodó cselekvés.
egyetemes emberi allegória
Nacsinák Árkádia minden zugát bejárja Hermésszel – amit művel, az nem pusztán filozófiai és filológiai hermeneutika egyidejűleg, hanem ezek anagogikus változata, amely a legmélyebb, kinyilatkoztatás-szerű titkokhoz vezet (mint Keats verse). Mögötte pedig ott lapul egy ki nem mondott, csak sejtetett tézis is: hogy Árkádia, bár a hellén világ szüli meg, és később krisztianizált köntöst ölt, mégiscsak egyetemes emberi allegória. Minden pásztor otthona, aki a jelentések és a szellem világában gondoz nyájat. Daphnisz mellett Dzsajadéváé is, s itt domborul (a ’tanult emberek szívében’) Dzsalál ad-Dín Rúmi sírja is. S persze mindazoké is, akik innen táplálkoznának: mert Árkádiában minden közjószág, ha van elég erudíciónk, hogy magunkhoz szólítsuk.
Nacsinák nem bánik kesztyűs kézzel az olvasóival. Nem tesz engedményt, nem tudományt népszerűsít. Inkább maga után akar húzni mindenkit, ezért rakja olyan magasra a lécet. Mintha fullánkot döfne belénk a felismerés[2]: csak így érdemes. Ez a mérték. (Mellesleg: a mérésnek is Hermész az istene). És a méreg szétárad bennünk: hiszen a megértésnek mindig vannak mélyebb termei és tárnái ahhoz képest, ahol járunk. A tudás mit sem ér, ha nem párosul törekvéssel a még magasabb rendű tudás megszerzésére. Amikor azt gondoljuk, hetvenegynéhány oldal után, hogy megérkeztünk valamiféle megfejtéshez (nem írjuk ide, mert a hozzá vezető út nélkül kimondani mit sem ér), a Nagy Imposztor csavar egyet a tógáján: Talán ez már megtenné egy első mondatnak. Még innen is van tehát tovább.
Mi pedig? Nem a méreg keserűségét érezzük, hanem bölcsész bacchanáliák legédesebb ambróziájától vagyunk mámorosak.