VOLT ÖTÖS A LOTTÓN?

A kikötői Hajókürtben, a környék egyetlen lapjában olvastam a hirdetést, hogy a világítótoronyba szakképzetlen személyt fényszórókezelőnek felvesznek. Nem volt munkám hónapok óta, és ha valamire nagyon régóta vágytam, hát hogy világítótoronyban dolgozhassak. Emlékszem, amikor Kvéker Finnországba költözött, megeskettem, azonnal értesít, ha tud egy jó állást. Az indulás előtti este zörgettem be hozzá.

Alig akart beengedni, hagyott kint fagyoskodni a hófúvásos téli utcán, de végül megígérte, szól, ha tud valamit. Igen, az ördögbe is, még Finnországba is átköltöztem volna egy világítótoronyért.

Mégsem mentem el az állásinterjúra, mert ebédelni hívott boldogult ifjúkorom egyik fontos szereplője, majdnem hőse. Nem mondhatnám, hogy régen láttuk egymást, hiszen ugyanabban a kisvárosban élünk. Egyszerűen elpergett úgy tíz év, hogy nem ültünk egy asztal mellett. Keresgéltem a magyarázatok között, de ahogy közeledett a találkozás pillanata, minden érv nagyon röhejesnek tűnt. Hát ezért?

Csak ennyi? Vakság, téveszmék, kicsinyesség. Mintha azon veszekednénk, kinek hullámzik olyan megmásíthatatlan elszántsággal a tenger.

Azért jutott eszembe a tenger, mert a partra hívott ebédelni. Ráadásul kora reggeli, lehetetlen időpontban, amikor még vörösre csípi a hideg a gyönge bőrt. Megtartotta a szokásokat, hencegett, úgy él, ahogy a régiek. A menüsort is egy múlt századi étlapról másolta. Moszatágyon tengeri csirke, sós párába áztatott csigák, nyershal csíkok, sötét eső.

Ketten ültünk a hosszú asztalhoz, bordó bort tett elém, a színe alig különbözött a hullámok árnyékától. Kínált már vele, nehéz visszautasítani, és még nehezebb leszokni róla. A párás reggeli levegőben (ami elmossa a távoli horizontvonalat) és az első szelek árnyékában minden jobban, pontosabban működött, mint máskor. Bizalommal néztem a szépen, lassan kezdődő keddi napot. A fehér abroszt, bármit tettem, nem tudtam beszennyezni. A borcsepp a pohár talpának szélén megállt, a moszatról lecsorgó éjfekete szósz a levegőben elpárolgott. Az egymáshoz koccanó ezüstnemű olyan hangokat adott, mint vadabb hullámverés csattogása, csak lustábban, ráérősebben, kábultabban.

szeretőmnek hitt gyilkosom

A móló elején terített, és ez szép gondolatokat ébresztett koponyám karsztos árkádjaiban. Például ilyeneket: Cesare Farofatto vagyok, dicsőséges herceg, győzedelmes hadvezér, franciakórban szenvedő rabszolga, nem látszik, de a végét járom, bár ebben a pillanatban fényes udvartartásommal éppen ebédemet fogyasztom, és sejtelmem sincs róla, hogy barátaimnak hitt ellenségeim megmérgezték kedvenc csemegémet, mindenesetre hiába tették, mert mielőtt a méreg hatni kezdhetne, belém mártja tőrét szeretőmnek hitt gyilkosom. Végigfutott hátamon a hideg, visszazökkentem ebbe az ismerősebb, de érthetetlenebb valóságba. Nem akartam eljönni, fecsegtem ki a desszert elfogyasztása közben. Észre sem vettem az édességet, különleges dísznek véltem az asztal közepén szétterülő négy fekete uszonyt. Ő hívta fel rá a figyelmemet, és megjegyezte, úgy emlékszik, édes szájú vagyok. Tettem egy bizonytalan tiltakozó mozdulatot (édességgel kezdjük?), de a konyakos gesztenye minden morzsáját megettem, s ő türelemmel kivárta piszmogásomat. A villa hegyére szúrt gesztenyedarab útját a számig követte, és egy pillanatra lehunyta a szemét minden alkalommal, amikor lenyeltem egy falatot. Szokatlan volt az édesség ilyen korán, és még szokatlanabb a kitüntető figyelem, de el kell ismernem, nagyon ízlett. Titus Gamaldáról mesélt, tőle kapta a receptet. Láttam őket súgni-búgni mostanában. Szőrtelen, herélt alak ez a Gamalda. Mint egy hal. Patikárius, orgazda, kuruzsló.

– Sosem eszem egyedül. És tíz éve, napra pontosan tíz éve, hogy nem vagy hajlandó beszélni velem. Egyetlen szót sem.

Ez persze nem igaz, beszéltünk néha, de ráhagytam. Amikor még iskolapadban ültünk egymás mellett, ez mindig bevált. Megmentett gonoszkodásaitól. Felnőttünk közben, s úgy látszik, most már kevés. Kelletlenül, de azért, amennyire tudtam, kedvesen rámosolyogtam. Bólintottam is, bár fogalmam sem volt róla, mihez adom beleegyezésemet. Közben az járt a fejemben, hogy a foltos móló miért kelti egy begipszelt kar képzetét. Hol tört el, és kinek a karja? És miért könyökölt pont ide? Barátom közben a számat nézte, úgy éreztem, ha tehetné, mint egy oroszlánszelídítő, bedugná a fejét a fogaim közé, onnét figyelné tovább, lenyeltem-e rendesen a falatot. Aztán bosszúsan legyintett, mint aki döntött: ha így nem megy, máshogyan kezd hozzá.

– Errefelé lakik a családom évszázadok óta. És hát, az én házam is…

Tudom. Grófi, hercegi sarjak, csupa márki és kontesz és baronesz, előkelő népek, mégis a tengerhez, a tenger nehéz mindennapjaihoz idomított érzékekkel. Megkülönböztetett tisztelettel köszönt egy halszagú, szakállas-tarajos fickónak, aki a dokkok szélvédett zugaiban húzta meg magát éjszakára. Az apja volt – állítólag. Olyan sokáig bámulta a tengert, hogy már nem tudott elszabadulni tőle egy pillanatra sem. Az anyját a kolera vitte el. Nagybátyja nevelte, egy valóban fejedelmi külsejű férfi, elsősorban arra, hogy nincs szüksége nevelésre, legalábbis olyasmire, amit iskolában kaphat.

A zöldeskék moszatrostokat csípős kagylószószba mártottam – közben hozzáláttunk a második fogáshoz –, és a tengeri csirke fagyott lekvárhoz hasonlatos húsából vágtam egy jókora szeletet. Szokatlan ízek, de nem akartam elutasítani semmit pusztán azért, mert egyszerűbb konyhához szoktam. Elégedetten néztem fel, a családtörténetét ismertem, nem kellett figyelnem, mit mond. Az étel nagyon ízlett, és olyan habkönnyű volt, hogy nem tudott eltelíteni. A mennyei ízek pedig állandó izgalomban tartottak.

– Szóval, úgy alakult… El szeretnék költözni. Pontosabban el kell költöznöm.

– Valamivel hosszabb szünet következett, mint korábban bármikor. – Még pontosabban, nem maradhatok itt tovább.

menekülni kell

Kezével körbemutatott, mint aki a mólót tekinti „itt”-nek, ahol tehát nem maradhat, de ez a móló pont úgy nőtt bele a tengerbe, ahogy belekapaszkodott a szárazföldbe. Inkább tűnt biztonságos menedéknek, legalábbis otthonosan belakható vidéknek, mint olyan helynek, ahonnét menekülni kell. Széles gesztusát, talán zavarba jött, barokkosan tovább futtatta, és egy elegánsnak szánt mozdulattal pakolt még csirkét és szószt a tányéromra. Mindezt megjátszott könnyedséggel tette. Meg sem fordult a fejemben, hogy visszautasítsam. Ez a második porció ráadásul az előzőnél is finomabbnak bizonyult. Úgy tűnt, a párás szélben még jobban összeértek az ízek. A hús, a tengervíz, a fűszerek. Hoscius Mura jutott eszembe, ez az iszapömlés, kátrányszennyeződés, elrothadt galagonyaág, aki szakácsnak mondta magát, s ha előfordult rövid életem során, hogy kételkedtem Isten szándékainak helyességében, miatta történt. Az öböl túloldalán lakott; valójában cserzővarga, hullamosó és hálófoltozó. De már nem tudom felidézni, miről jutott eszembe. Nem is maradt időm ezen gondolkodni, mert ismét belekezdett, igaz, máshonnét.

– Képtelen vagyok hazamenni. Úgy intézem, hogy csak az éjszakáimat töltsem otthon. Ha más nem adódik, a hullaházban húzom meg magam. Nagyon nyugodt hely. Úgy érzem magam ott, mintha egy csendélet része… – Hosszabb szünetet tartott, mint aki belátta, hogy tévedett. – Az esküvői menet egészen a mólóig… – Újabb elharapott mondatig jutott csupán, teli szájjal lihegett. Pedig nem erőlködött, könnyedén ejtette a szavakat a lehető leghétköznapibb társalgási tónusban. Csak éppen nem tudta, hogyan is kezdjen ahhoz, amit el akar mondani.

– Hát te megnősültél?

Amilyen megkülönböztetett figyelemmel adózott minden egyes falatnak, amit a számba vettem, éppannyi kedvetlenséggel válaszolt fakó szavaimra.

– Nem egészen…

Olyan hidegen ejtette ki száján a választ, mintha nem is ő beszélne, mintha valaki más helyett lenne jelen. És abban a pillanatban ezt nem is bántam volna. Jobb volna, ha Frederikszen ülne velem szemben. Frederikszen ugyanis annak ellenére, hogy tengeri ember: hajóács, kirúgott révkalauz, moszatgyűjtő, aki három vasmacska ütötte sebet visel a testén, a halat nem eszi. Így ő bizonyosan nem tolta volna elém kellemkedve, visszautasíthatatlan közelségbe a harmadik fogást nagy cseréptálon. Iszap alatt puhított nyershal-darabokat halmoztak rá. Mintha verejtékeznének, apró cseppek borították a szeleteket, s a ködös égen áttörő fények a szivárvány minden színét megidézték a húson. Valahonnét citrony is keveredett hozzá, ami megnyugtatott, s folytattam az evést vendéglátóm szemének párás-páros fojtogatásában.

Mert továbbra is nézett, figyelt, egészen pontosan a számat, az eltűnő falatokat, s most már azt az elégedettséget sem véltem felfedezni az arcán, ami az első két fogás elfogyasztásánál olyannyira nyugtalanított. Dudorászott. Elfordította a fejét a mólóról, de a hegy oldalából kinövő, egymásra dőlt, egymáshoz szorult házakon is keresztülnézett, mintha mögöttük lenne valami, ami kikezdte érdeklődését, és beteggé tette a tüdejében rejtegetett halakat. Most félig rohadtan várják, hogy mint egy máglyát, meggyújtsa őket, és akkor majd magával ragadja az első roham. Kiköhögi a füstjüket, de a betegsége, az ő betegsége másokra ártalmas passzió. Zsíros hátú kártyalapot fordít fel, és íme: az akasztott ember, s utána a hold, a bolond, a vízbe fúlt föníciai. Újabb köhögési roham után megtörölte a száját az abrosz sarkában, ami fehér nyomot hagyott az ajkán.

– Viszont most, hogy elmegyek, megkérhetnéd… meg kell kérned a nevemben Marina Indefinita kezét.

Eltoltam a savanyított csikóhal-törzseket magamtól, talán túl ingerülten, a fekete, fűszeres lé a kezére löttyent. Rá se bagózott, visszafordult felém, és olyan komolyan nézett, hogy kezdtem azt hinni, végre kimondta, amit akart. Lehet, hogy csupán ezért hívott ide.

– Szerdán délelőtt énekórája van, nekem meg sietnem kellene. Most, hogy nincs munkám, besegítek az üveges műhelyben. Dagálykor feljön a víz a raktárig. Az üvegtáblák, a keretek, szóval…

– Nagyon jól tudod, hogy nem ezt akartam… Nem most mindjárt. – Mogorván a szemembe nézett, aztán elnevette magát. Talán csalódott. Erősebb, letaglózó hatást várt, és ahhoz mérhető választ. De megint újra kellett gondolnia mindazt, amivel (ez a gyanú kezdett éledezni bennem) el akarta venni a kedvem az élettől. – Hát jó, ahogy akarod.

kilúgozott fegyelem

Közös szerelmünkről beszélt, aki egymaga bitorolta kamaszkorunk minden lelkesedését és szenvedését. Aztán felnőni, felnőttnek lenni már nem lett volna olyan jó együtt, ezért csak távolról kerülgettük egymást. Megjegyeztünk minden apró változást, ami az évek során kikerülhetetlenül rajtunk ütött. Az első ráncokat, fénytöréseket, hőingadozásokat, színeváltozásokat. Az arc változásait. Ahogy apró részleteiben vesztette el barátságosságát. Kísértetiesen ugyanaz a tekintet egészen más sugárzásban. S az embernek kétségei támadtak, talán korábban ítélt rosszul, s már akkor is ez a kilúgozott fegyelem feszült rajta. Amit látni véltem évekkel korábban, az volt részegség, álom, tévedés.

Barátom porrá zúzott halmájba forgatott aszalt csigákkal kínált. Különös műgonddal vigyázott minden apró mozdulatára. Nyilvánvalóan ugyanarra gondoltunk. A megmagyarázhatatlanul elmúlt évtizedre. Marina Indefinitára.

Közben feltámadt a szél, a víz kivert a mólóra. Tócsákba gyűlt az egyenetlen, hepehupás felületen. Finom vízpermet és só tapadt az arcunkra, átjárta ruháinkat, az asztalterítőt, beborította az étkészletet, és síkossá tette tányérjainkat. A villa és a kanál lecsúszott a virágmintás porcelán peremén. A kés hegyén fuldokló szitakötő vesztegelt.

– Az ánizsos ördöghal raguból nem is veszel?

Újabb tálat tolt elém. A világ tengereinek legrondább halának húsa saját megfonnyadt bőrébe volt visszatöltve. Köretnek nyers kagylót és rovaralakú rizstojásokat szolgáltak fel.

– Rendben…

Hosszas és részletes magyarázatokra készültem, de nem tudtam pontosan, mit mondjak. Pillanatonként változtattam elhatározásomat. Levegő után kapkodtam, s abban a pillanatban, amikor elhatároztam, megteszem, amit kér, már le is beszéltem magam erről az őrültségről.

– Nem is nekem lenne ez annyira fontos.

Láttam, még régen, hogyan dobja a csigákat lobogó vízbe. Kísértetiesen hasonló mozdulatot tett, s igen, szándékai szerint volt, hogy fenyegetést érezzek ki belőle. De mivel fenyegethet? Miféle félnivalóm lehetne, amikor ezt az évtizedet én éltem túl könnyebben. Eseménytelenebbül. Úgy emlékszem.

– Hol szerezted ezeket a sérüléseket?

Csuklóján, pikkelyes fehér bőrén láttam a vágásokat, amelyek a fehérnél is fehérebbek voltak.

– Ugyan már, nem emlékszel? Neked is vannak. Ugyanilyenek.

Mindkét kezemet megragadta, és maga felé fordította. Ott voltak a fehér vonalak.

A villa mindeközben az ujjaim között maradt, s miután megnézte a csuklómat, nem engedte el a kezem. Torzuló erőlködéssel megfordította és furcsa, formátlan tál felé közelítette. Ebben sárga, zavaros lé lötyögött, nem leves, hanem nagyon híg, csípős szósz. Az utolsó előtti fogás úszkált benne, ezt akarta a villával elkapni. Sűrű algafolyásban haldokló vakhal. Vagy ahogy errefelé mondják, tengeri giliszta. Még élt, ide-oda csúszott a lábosban, de azért sikerült a villa hegyére tűznünk.

Azt reméltem, végre elengedi a kezem, de nem enyhült a szorítása. Az arcom felé közelítette a felszúrva tekergőző vakhalat. Nem tudtam megakadályozni, a bőrömhöz ért. De célt tévesztett, a villa egyik ága beleakadt a számba, és egy egészen picit, alig észrevehetően felszakította. Vér folyt a nyelvemre, a vakhal leúszott benne a garatomig, majd alávetette magát a biztos halálba.

– Akkor gyere te is velem! Hagyd itt… vagy te még bírod?

Kezével ismét körbemutatott, mintha mindarra gondolna, ami éppen jelen van. Vagy mindaz jelen lenne, amire éppen gondol. Követtem a mozdulatát, pillantásom végigfutott a világon. A hullámokon, a mólón, és… a hullámokon, a mólón… Most már jobb szerettem volna orrba vágni. Essen el az első ütéstől, törölgesse a vérző orrát. De ehhez az ütéshez szükség lett volna arra az elveszett évtizedre. Majd talán újabb tíz év után.

– Proszit!

Kristálypoharával a tengerből merített, majd nagy kortyokban kiitta. Egy falatot sem evett a pazar ételekből, csak engem kínálgatott. A borhoz sem nyúlt egy ujjal sem. Egy pohár tengervíz, ezzel ünnepelt.

képes sirállyá változni

A következő másfél óra azzal telt, hogy összevissza hablatyolt mindenféléről. Zavarban volt? Megpróbálta palástolni kiábrándultságát? Örömét? Csalódottságát? Gyűlöletét? Beletörődését? Boldogságát? Érzéketlenségét? Vágyait? Vagy várt valamire. El kellett töltenie még másfél órát velem. Eleinte az üzleti terveibe avatott be, jóllehet tudtam, hogy semmi sem igaz az egészből. A nagybátyja apanázsából élt. Egyenlítői Afrikában megvásárolt, régóta álló bányák gépesítéséről beszélt, és hogy az onnét szerzett pénzzel beszállt a helyi kábeltévé-társaságba. Egy ponton váratlanul kölcsönkért nagyobb összeget, de nem hagyta, hogy elhárítsam a kérését, nevetve folytatta. Tulajdonképpen üzlettársnak venne be a génkereskedelembe. Mindez annyira szánalmas volt az ő szájából, hogy nagyon megörültem, amikor arról beszélt, képes sirállyá változni. De csak itt a mólón, és csak bizonyos körülmények szerencsés együttállásakor. Akármit mondott, szabályos időközönként eszembe jutott Marina Indefinita. Ez izgalomba hozott, aztán megnyugtatott. Ő közben folytatta, és gyerekkori történetekkel traktált. Egyre sem emlékeztem, de ő határozottan állította, hogy mindaz, amit elmondott, megtörtént, sőt, én is ott voltam. Olyan részletességgel és meggyőző erővel mesélte, hogy nem hihettem, ott találja ki. Tízévesek sem voltunk, amikor beúsztunk a tengerbe egészen messzire. Nem bírtunk kijönni, még a parttól nagyon távol elhagyott minden erőnk. Elkészültünk a legrosszabbra, amikor észrevettünk egy csónakot. Úgy tűnt, üresen sodródik a vízen, csak amikor bemásztunk, vettük észre a fenekén heverő ájult férfit. Megmentettük őt is, magunkat is. Máskor elkötöttünk egy halászhajót, s hetekig bujkáltunk, nehogy laposra verjenek a halászok. Végül a nagybátyja fizetett komolyabb összeget kárpótlásul, s mi újra járhattunk horgászni a hajóik közé. Élő kagylókat törtünk össze, és valami súlyos fertőzést kaptunk, 40 fok fölé emelkedett a lázunk. Vizes törülközőbe csavartak, hideg zuhany alá állítottak, gyógyszerekkel tömtek, nem jött enyhület. Anyám gondozott mindkettőnket, mert a nagybátyja nem tudta, mihez kezdjen.

Ő gyógyult meg előbb, de nálunk maradt, amíg én is teljesen rendbe jöttem. Kincset kerestünk mindenfelé, és alámerültünk minden megcsillanó tárgyért a strandon. Szemüveget, fúrófejet, karburátort – számtalan valószínűtlen tárgyat hoztunk a felszínre. És így tovább végestelen-végig. Semmire sem emlékeztem. Mert nem történt meg. Iskolába jártunk, ugyanabban a padban ültünk, néha együtt fociztunk, volt úgy, hogy összeverekedtünk. Semmi különös. Semmi, amire érdemes lenne emlékezni, persze Marina Indefinitát leszámítva.

Aztán váratlanul abbahagyta.

– Nehogy becsapj még egyszer! Ahogy megbeszéltük. – Meglapogatta a hátam, majd hirtelen mozdulattal felállt. – Te persze maradj még nyugodtan. Idd meg a bort. Vagy kérj bármit, egyél még.

Barnamoszat salátában tengeri csillagok tört korallal meghintve, mellé kagylóhéjon összesütött polipbelsőségek. Ez maradt még az asztalon.

Gyorsan átöltözött. Békatalpat húzott, ingét, felöltőjét testhez tapadó gumiruhára cserélte. Csőrét felém fordította, az oxigénpalack csutorája a szeme mellett lebegett.

– Hová készülsz? – kérdeztem bizonytalan hangsúlyokkal, és nem játszottam, az is nehezemre esett, hogy megkeressem a tekintetemmel. Fel akartam idézni a nevét, hogy legalább még egyszer, utoljára, a nevén nevezzem, de képtelen voltam összerendezni a gondolataimat.

– Harba Felurta! – Csak ennyit mondott, legalábbis így értettem. Intett, aztán kisétált a móló végébe. Mielőtt lemászott volna a létrán, megállt, visszanézett. Megpróbáltam pontosan felidézni, mit is mondott, de nem hagyott sokáig kétségek közt vergődni, megismételte: Harba Felurta! Aha, Harba Felurta. Gőzöm sem volt, mit jelenthet. Arra gondoltam, ez az ő neve, esetleg az enyém, vagy egy gúnyos megjegyzés Marina Indefinitára. Végül is mindegy. Az már meg sem lepett, hogy a tengerbe vetette magát, és szép, lassú tempókkal elúszott a kompállomás felé.

Percekig ültem még az asztalnál. A mólónak csapódó hullámok csattanásait hallgattam. Egy kósza sirály éles sírása, a városból idáig futó azonosíthatatlan zaj, semmi egyéb. Felálltam az asztaltól, épp, ahogy ő, és nagyjából ugyanolyan nemtörődöm lassúsággal elindultam a mólón a tenger felé. Nyugtalanított, hogy ez a hebehurgya belevetette magát, csapkodja valahol a vizet, talán már bele is fulladt.

megszédültem

Nagyjából a móló felénél megállított egy váratlan és ellenállhatatlanul áradó rosszullét. Megszédültem. Fél térdre estem, és a teljes vacsora, bordó borostul, moszatostul, csirkéstül, halastul széttartó, óriás kagyló alakban emésztetlenül elém került a mólóra. Kivert a forróság, gondolataim összegubancolódtak, és azonnal elfelejtettem mindazt, amit mondott, mindazt, amit tett. Haza akartam menni, és nagyon sajnáltam, hogy sosem hordok magammal órát. Jó lett volna tudni a pontos időt. Akkor ez váratlanul nagyon fontos lett. És még néhány apróság. Vettem gyufát otthonra? Akartam egyáltalán? Milyen színű volt a ruha Suzanne de Vrai-n, a szomszédasszonyon hajnalban, amikor elindultam és megláttam az ajtóban? Elfogták a múlt heti bankrablás tetteseit? Volt ötös a lottón? Telefonáltam anyámnak? Befizettem a villanyszámlát? Miért szólalt meg hirtelen a sziréna? Milyen sziréna? Vagy csak olvastam róla? Mit olvastam még a Hajókürtben? Mennyibe kerül egy Hajókürt? A sarkon szoktam a kisbolt mellett…

A kikötő felé eső emeletes házak ablakaiból, szűkös erkélyeiről jól látszott a mólón térdelő férfi. Felfigyelt rá Marina Indefinita, és még páran ezekből a házakból. Bár a hideg miatt nemcsak a szúnyoghálókat húzták le, de gondosan becsukták az ajtókat, ablakokat is, és alig-alig vettek tudomást a külvilágról. Néha azért kinéztek a tenger felé, hogy felmérjék, milyen idő lesz. Ha felkorbácsolta a szél a vizet, alig lehetett megkülönböztetni a mólót a tengertől. Azt viszont senki sem látta, hogyan esett bele a férfi a vízbe. Marina Indefinita sem látta, de megérezte. Megérezte azt is, hogy róla van szó. Nem tudott megijedni, sem sajnálkozni, tudomásul vette, ami történt.

Nem sokkal később, ahogy az lenni szokott, nagy tömeg nyomakodott a mólón.

A sirályok eltűntek, és aznap már nem is jöttek vissza. Az emberek egymás lábán tapostak, strandidőben sincsenek többen. Leheletük elkeveredett a sós párával. Volt köztük valaki, akit Marina felismert (felismerni vélt). Sírós hangon kiáltott utána. Semmi válasz. A cipője orra elé meredt a móló vizes-morzsalékos pusztaságában, s amikor elszántan újra felemelte a fejét, észre kellett vennie, hogy nem rá gondolt. Túl fiatal. De ragaszkodott tévedéseihez, és ebben a helyzetben nem is nagyon volt más választása.

Eloszlott aztán a tömeg. Megérkeztek a mentők, a rendőrök. Hirtelen csend lett. Hatalmas óceánjáró siklott el mellettük méltóságteljesen. Szinte eltakarta az egész világot, és magára vont minden tekintetet. Olyan közel járt a parthoz, hogy többen úgy érezték, megérinthetik, és kinyújtották felé a karjukat. Meglepően gyorsan és szinte teljes csendben úszott el kelet felé. A hajómotor zaját egyáltalán nem lehetett hallani, és nem szólalt meg a hajókürt sem. Néha felhangzott egy-egy kiáltás, amit talán a fedélzetről sodort a part felé a szél. Akik a szárazföldről bámulták a hajót, nagyon rosszul érezték magukat. Jobb elmenni, nekivágni a tengernek, mint visszasétálni a városba a mólón.

Különösen igaz ez egy fiatal matróz esetében. Marina Indefinita észrevette, milyen feszülten és túl korán indult el hazafelé. A férfi senkit nem talált otthon. Az ajtón lánc feszült, az ablakokon rács. A lakás félhomályában csak az ajtók és ajtófélfák lepattogzó zománcfestéke csillogott. Inkább hunyorgott. Hideg vízszag áradt a falakból, még nem fűtöttek. A hűtő kiolvadt, vízben állt a konyha. A kamrából elővette a felmosórongyot és a vödröt. De éppen csak kivitte a konyhába, ledobta az ajtó mögé. Felhívta a szerelőt. Megint várt. Kinyitotta az ablakot, kilökte a spalettákat.

A mólót nem látta, csak a tengert. Jó idő lesz. Egyébként minden üres, csendes. A hajó már messze járhatott, eltűnt a szeme elől. Hogyan is hívták? Arba Velura? Harta Felurba? Összezavarodott, nem tudta pontosan felidézni. Harma Feluma. Minden csendes, üres. Tenger.

felső kép | Leonardo Barichello, flickr.com