UN-OS, UN-TALAN

Az ezredforduló küszöbén újra kell értelmeznünk és értékelnünk egész valóságunkat, gondolkodásunkat és tetteinket az alapfogalmaktól a legbonyolultabb folyamatokig. Így aztán unos-untalan szóba kerül az ENSZ megújításának szükségessége is, amelynek igénye végigkíséri a szervezet egész ambivalens történetét.

Az ENSZ sok tekintetben jogelőde, az enervált Népszövetség nyomdokain halad, amely képtelen volt hatékony intézkedésekre. Agóniája hosszan tartott – elmúlását is a bizonytalanság jellemezte. Tevékenysége – mielőtt látensen megérlelte és tetszhalottként átvészelte a második világháborút – de facto 1939-ben ért véget. Feloszlatására azonban – hatáskörének az ENSZ-re ruházása mellett – 1946-ban került sor. Az új világszervezet székhelye Genf helyett New York lett, s ez hűen tükrözi az erőviszonyok eltolódását, hiszen az Egyesült Államok az egyetlen nagyhatalom, amely a világháborúból katonailag, politikailag és gazdaságilag egyaránt győztesen került ki.

A demokrácia arzenálja?

Az ENSZ alapokmánya részint a Népszövetség egyezségokmányára, részint az Egyesült Államok alkotmányára támaszkodik. A benne foglalt célok és alapelvek 1945 óta nem változtak. Céljai között minden mást megelőz a nemzetközi béke és biztonság megteremtése és fenntartása. Hogy ez milyen súllyal esett latba, azt érzékelteti Hirosima és Nagasziki esete. Az atombomba bevetésére hat héttel azután került sor, hogy kinyilvánították az ENSZ megalakulását. (A bürokrácia itt is közbeszólt, meghamisította a helyzetet, mert a történelmi jelentőségű esemény ratifikációjának időpontja lett az ENSZ napja.) A tömeggyilkos atombomba bevetésében az ENSZ eredendő gyengesége tükröződik, amelyet szállásadója kellőképpen el nem ítélhetően kihasznált. Az atomtámadásra semmi szükség nem volt, Japán akkorra már katonailag összeomlott. Igaz, nem is a fegyveres erőket célozták meg; a bombázás eleve tömérdek védtelen ember, a fegyvertelen polgári lakosság ellen irányult.

Wilson elnök az első világháború idején azt a nagyon is humánus elvet hirdette meg, hogy „a világot biztonságossá kell tenni a demokrácia számára”. Franklin D. Roosevelt elnök konkrétabban fogalmaz: „A mi feladatunk, hogy a demokrácia arzenálja legyünk.” A Japán elleni atomtámadás azonban visszaélés a demokrácia arzenáljával. Erre Truman elnöksége idején került sor, aki pedig azt vallotta, hogy „ha nem akarunk együtt meghalni háborúban, akkor meg kell tanulnunk együtt élni békében”. Vajon hogy kell értenünk a bizarr ellentmondást? Talán Einstein ad magyarázatot erre, aki szerint az atomfegyver „mindent megváltoztatott, kivéve gondolkodásmódunkat, és így precedens nélkül álló katasztrófa felé sodródunk”.

„Egyenlőbb” a többieknél

A pszichológia tanítása szerint a lelkiismeret – normál állapotában – éber, egyébként lehet laza, tompa, kihalt vagy gonosz. Vajon egyformán vonatkozik a felelősség a győztesekre és a vesztesekre? Hirosima és Nagaszaki elpusztítása melyik lelkiismereti kategóriába tartozik? Vagy a győztesnek mindig igaza van, és a vae victis brutális jelszava tovább él, évszázadokkal a reneszánsz és a felvilágosodás után is? Persze, a magyar történelemben is van precedens erre, egyebek között Arad és Trianon.

Az Egyesült Államok nem maradt az atommonopólium birtokosa, a Biztonsági Tanács többi állandó tagja 1964-ig felzárkózott a nukleáris fegyverkezésben. Az atomhatalmak arzenálja tovább bővült a hidrogénbombával 1952 és 1968 között. Vajon egymás ellen vagy egymást kiegészítve küzdött az emberhez méltatlan ügy sikeréért ennek két élharcosa, a Teller–Szacharov önigazoló duó? (Egyébként az atomklub – véletlenül? – éppen a Biztonsági Tanács állandó tagjaiból áll.)

Nem válik dicsőségére az ENSZ-nek az elképzelhető legantidemokratikusabb jogintézmény, a vétójog, amelynek gyakorlása esetén egyetlen ellenszavazat semmissé teszi az egész világközösség együttes akaratát. Ez is olyan privilégium, amely csak a Biztonsági Tanács állandó tagjait – ha úgy tetszik –, a fissziós és fúziós atomfegyver birtokosait illeti meg. Így ez a testület halmozottan előnyös helyzetben van, Orwell kifejezésével egyenlőbb a többieknél, noha az alapokmány szerint minden tagállam egyenlő.

Fogy a biztonság

A demokrácia Wilson megfogalmazta biztonságát illetően tulajdonképpen a biztonság biztonságáról van szó, hiszen az általános jólétre őszintén törekvő, kiteljesedett demokrácia eleve feltételezi nemcsak a katonai és politikai, hanem a gazdasági, szociális és ökológiai biztonságot is.

Teller Ede eszmefuttatásainak gyűjteménye A biztonság bizonytalansága címet viseli, feltehetően a reaktorbiztonsághoz fűződő képzettársítás alapján. Ebben a birtokviszonyban kifejeződő kapcsolat napjainkban fordítva érvényes: mind vészterhesebben fogy a megbízhatóság, egyre biztosabbá válik a bizonytalanság, amely az esetek túlnyomó többségében nem jóra, hanem rosszra fordul.

Az alapokmányban célként kitűzött nemzetközi béke és biztonság megvalósulása helyett olyan világban élünk, ahol az emberiség kétharmad-háromnegyed része nem képes szükségleteit kielégíteni és önmagát megvalósítani, az országok hétnyolcada nem tudja kiteljesíteni gazdasági potenciálját és saját javára hasznosítani környezeti adottságait. Olyan világban élünk, amelyben egy államelnököt büntetlenül lehet lelőni, mint egy dúvadot; egy határfolyót úgy lehet ellopni, hogy nincs lehetőség szankció alkalmazására a fennálló nemzetközi jogrend ellenére.

Elképesztő aránytalanság

Az ENSZ eredendő gyengeségének egyik objektív fő oka a pénzügyi alapok elégtelensége. Néhány évvel ezelőtti számítás azt mutatja, hogy az ENSZ évi költségvetési forrásainak összege nem éri el New Yorkét. Másrészt két nap alatt költenek annyit a világon fegyverkezésre, mint az ENSZ egész évi költségvetése. Az ENSZ rendelkezésére álló évi 800 millió dollárnak több mint ezerszeresére, egybillió (amerikai szóhasználattal trillió) dollárra rúg a katonai költségvetések összege. Ez az elképesztő aránytalanság az utóbbi években nagymértékben fokozódott.

Az ENSZ tevékenységét terhelő szubjektív okok közé tartozik a részrehajlás. A személyi állomány országok közti megoszlása a költségvetéshez való hozzájáruláshoz igazodik. A vállalt kontingensen alapuló létszámarány akkor is érvényes, ha a befizetés elmarad. A befizetés teljesítésének elmulasztásában rendszerint az Egyesült Államok jár élen. Az adott körülmények között a gazdag országokból delegált alkalmazottak túlnyomó többségben vannak, nem ritkán havi 7-8000 dollár fizetéssel. A gazdag országok így saját munkanélküliségükön enyhítenek a – többségében szegény országokból álló – közösség rovására. Emellett a gazdasági hatalom birtokosai könnyebben érvényesíthetik saját érdekeiket.

bábeli méret

Alakulása óta az ENSZ-tagállamok száma több mint háromszorosára, 50-ről 160 fölé emelkedett. Egymás megértésének hiánya bábeli méretet öltött. A munkastílusra, az ügyek intézésére jellemző a tehetetlenkedés, az erélytelenség, a késedelmeskedés – akarva vagy akaratlanul. Az agresszió definíciójával például a Közgyűlés 24 évig bajlódott. Az ENSZ 1945-től 1987-ig 130 háborút tartott számon, addig 16 millió halottal. Ez a tendencia sajnálatos módon erősödik, Bosznia esete egyenes, töretlen folytatása a korábbi ellenségeskedésnek. Az emberélet rendkívül olcsó – az anyagi javaknál jóval olcsóbb – lett, a fegyverüzletnek pedig virágoznia kell.

Az ENSZ beavatkozása szempontjából egyedi esetnek tekinthetjük az Öböl-háborút. Ha Kuvait nem dúsgazdag kereskedőváros lenne kikötővel és határában olajkutak százaival, hanem mondjuk szegény halászfalu, sívó homokkal körülvéve, amely nem rejt felszín alatti ásványkincset, akkor nagyon valószínű, hogy nem került volna sor az elektronikus hadviselés parádés bemutatására, amely katonailag éppoly szükségtelen, etikailag éppoly antihumánus volt, mint Hirosima és Nagaszaki bombázása.

Melyik társadalom?

Az ENSZ legnagyobb – talán egyetlen komoly – sikerének Az emberi jogok egyetemes, nyilatkozata (1948) tekinthető. Vitathatatlan erényeinek elismerése mellett gyenge oldala, hogy meglehetősen aszimmetrikusra sikerült, amennyiben harminc cikkelye közül csupán egyetlen utal a kötelességre azon közösség iránt, amelyben lehetőség nyílik a személyiség szabad és teljes kifejlesztésére, demokratikus társadalom kereteiben. Ez túlságosan leszűkíti a kötelesség teljesítésének területét. Ugyanis felmerül a kérdés, hogy melyik társadalom minősül – vagy minősült a nyilatkozat elfogadása idején – valóban demokratikusnak. Ha csak a Biztonsági Tanácsba tömörült nagyhatalmakra szorítkozunk, a sztálini Szovjetunió és a – hivatalosan ugyan még nem, de kikiáltásának küszöbén álló – vörös Kína inkább elriasztó, mintsem követendő példát mutatott.

Másrészt a nyugati demokrácia megtestesítőinek számító nagyhatalmak részint egy-egy gyarmatbirodalmat tartottak uralmuk alatt, részint katonai megszállást gyakoroltak. Összeegyeztethető ez a gyakorlat a demokrácia elveivel? Nemzetközi viszonylatban nem érvényesek a demokrácia szabályai?

A volt gyarmatok a 60-as években nagyrészt politikailag függetlenekké váltak. Ezzel sem politikai stabilitás, sem gazdasági, szociális vagy ökológiai biztonság – még ezek reménye sem – járt együtt, pedig mindez a demokrácia integráns része. A magukra maradt országok súlyos örökséget vettek át. Az önerőre támaszkodás (self-reliance) tárgyában tartott 1975. évi Pugwash-szimpóziumon olyan, elfogadható mértékben túlzó, de a lényeget jól érzékeltető vélemény hangzott el, amely szerint a harmadik világ gazdasága azért torzult el, mert azt termelték, amit nem fogyasztottak, és azt nem termelték, amit fogyasztottak. Ez teljes kiszolgáltatottságot jelent a piaci cápák ármanipulációinak az export és import terén egyaránt.

Julius Nyerere, a Dél Bizottság elnöke azért korholja a gazdagokat, mert „az Észak sokat beszél demokráciáról és emberi jogokról, de nincs demokrácia a nemzetközi viszonylatokban, és kevés figyelmet fordít az élethez való jogra”.

Megakonferenciák

Meglehetősen sovány költségvetése ellenére az ENSZ kedveli a megakonferenciákat. Témáik ugyan szerteágazóak voltak, de közös vonásuk, hogy írott malaszt maradt valamennyi, érdemi haladást nem hoztak az aktahegyek.

nemkívánatos téma

Közülük az emberi környezet védelméről szóló, 1972. évi stockholmi konferenciát emelem ki. Jelentősége, hogy szalonképessé, legálissá tette a környezetvédelmet, kormányszintű és nemzetközi tárgyalások napirendjére kerülhetett ez a baljós, nemkívánatos téma. A jogi eszközök, közigazgatási rendszabályok és kormányzati intézkedések szellemének környezettudatos megújítása mellett kulcsszerephez jutott a közgazdasági gondolkodás. E téren teljes megújhodásra van szükség, az ép lelkű emberi fejlődés, az általános társadalmi jólét felé irányuló társadalmi haladás megköveteli az ortodox közgazdasági mentalitás feladását, szabadulást a mai mammonista piacszemlélettől. Nem tartható az az állapot, hogy a terv diktatúráját a piac diktatúrája váltsa fel.

A stockholmi konferenciát követően megalakult az ENSZ Környezeti Programja (UNEP) azzal a feladattal, hogy a világ ökológiai lelkiismerete legyen. Szerepe meglehetősen passzív lett, eredménytelenségének fő oka, hogy a problémák megragadása során nem a környezet szerves egészéből indult ki, hanem szektorális közelítéssel elveszett a részletekben.

Ökomaszturbáció

1983-ban került sor a Környezet és Fejlesztés Világbizottságának (WCED) megalakítására. Lényeges haladás igényét tükrözi a megnevezés: a környezetet nem önmagában, hanem a fejlődéssel kölcsönhatásban teszi vizsgálat tárgyává. Ez letérést jelent a kényszerpályáról, amely a környezetet embertől elvonatkoztatott misztikumnak tekintette. A jelentés 1987-ben Közös jövőnk címen jelent meg. A nehézségek fő forrásaiként a szegénységet és a rövidlátást jelöli meg. Az életstílus ökológiai adottságokhoz igazítását és a politikai akaratot kulcsfontosságúnak tekinti, a közgazdasági gondolkodás gyökeres megújításának szükségessége azonban figyelmen kívül maradt.

A stockholmi konferencia huszadik évfordulója alkalmával került sor Rio de Janeiróban az ENSZ Környezeti és Fejlesztési Konferenciájára (UNCED). Az ENSZ történetének legnagyobb rendezvénye volt, meglehetősen szerény eredményekkel: újabb bizottsággal bővült az ormótlan ENSZ-bürokrácia és néhány új dokumentum jött létre, mint a Riói nyilatkozat, a jövő századra orientált Agenda 21 és három konvenció. Az önmagát túlélt közgazdaságtani ortodoxia kiküszöbölése érdekében semmi érdemleges nem történt. A konferencia főtitkára csupán annak megállapítására szorítkozott, hogy „a jelenlegi rendszer nem megfelelő… a folyó évtized hátralevő részében új gazdasági pályára kell térnünk”. Viszont ismét polarizálódott a környezetet favorizáló Észak és a fejlődést sürgető Dél álláspontja. A megértés hiánya ismét Bábel kudarcát idézi fel. A harmadik világ érdekeit képviselő egyik verzátus hangadó szerint „nagy eredmény a megegyezés abban, hogy mit mondjunk, de nincs megegyezés abban, hogy mit tegyünk” (a szerző kiemelése). Más szóval aktív cselekvés helyett ökomaszturbációvá silányította a jó szándékú tettrekészséget a politikai akarat hiánya, a gazdasági hatalom ortodoxiája, a mammonista piacmodell, a hamis csengésű retorika és a talmi csillogású reprezentáció.

Az ENSZ közel fél évszázados fennállása alatt bontakozott ki az egyre mélyülő ökológiai válság, épült be a bűnipar a gazdaságba, mosódott el a politika, gazdaság és bűnözés közötti határ, vált sikerágazattá a fegyver- és kábítószerüzlet, az emberkereskedelem és a pénzmosás. Aligha lehet elképzelni a meglévő szervezet olyan mélyreható reformját, amely képes ezt a romlási tendenciát megállítani. Ehhez újjászületés kell, merőben más elvi alapokon. Egy új felvilágosodáson alapuló világrend, társadalmi-gazdasági ökomenizmus.

kép | Tarsila do Amaral művei, wikiart.org