LÉK-HAJÓK
1992 ősz

AZTÁN
ahogy az üres kristályvizes üvegek állnak
és besüt jobbról ferdén a nap melege elér
akkor nem kérdezni legbelül sem hogy ki az
bár nincs neve sejti sőt tudja mit nyelv nem
és kép nem csak látszik vagy hallani egyre
a falban kotog fülben gyöngyözni föl mint
keskeny pohárban az ásványi lélek léghajói
vagy sírás a dolgok zajtalan éjének olaja
öröme – aztán keresztül e kifundált léken
brutális bakancsaikkal bezúdulnak szakállas
zsoldosok és kieresztik tömlőforma hasukat
a kátrányos lé bugyogva árad mind menekülünk
HAJLATÁBA
homlokomat meztelen könyöködhöz
szorítottam meztelen homlokomat
kinn a fák térdei közt sistergő
égitestek húztak el súrolták a
lenyúzott kőrisek csontjait fönn
a Nap sárga sávban lovakkal át meg
át a Föld szem-nem-látta szavait
kibetűzni könyököd kikötőjébe karod
hajlatába érkezem örökösen így
vagyok a hideg esőben autóbuszok el-
kínzott zöreje verdes elforgó falon
kövön tört köröm elmázolt plakátvér
ÁTIZZADT ZAKÓK
ahogy a napok fölvizezett vére kicsordul s le
a padlóra kiásatlan gödörbe csöppen hallani a
megnyúzott versenyző sikolyát vas-gumi csókot
rémült fékpofák ahogy elfüstölögnek látni este
az elszíneződést e nagybeteg város kék sebeit
csigavonalban fölszálló műcsőröket van-e ér-
telme még a szenvedésnek? az átizzadt zakóknak
kivörösödve az örökös nekifutástól fújtatsz
helikopterhorpasztotta levegőkocka hápog rád
ahogy haladsz le rézsút a földbe dübörgésbe
papundekliből kiollózott árnyak a társak nincs
szó szemrehányás hogy ki tette ezt velünk szárad
a nyúzadék szögre kiakasztva apollói szabászat
FELÉ
fekete kúpokba halmozódik föl korom hull
alá a táj tűhegyei kialszanak így most a
lemeztelenített fémlapocskák esése megöl
holott halott fény bőre alól kívül és bévül
míg a tétova fájás mint járás döng vállig
s a hangzatok testet öltve a varratokat váltig
s újra bontják – felé tart minden ó mi felé?
kizsigerelt városok vakotás tükreiben úsznak
lövedék-pamacsok mint kifordult végbél év-
századom rémületét zúdítják szemembe nézd
vedd vidd mind és még mert nincs visszatérés
oda tudd: boldog atlantiszok harisnyája pók-
fonal-árny vizes nyolcas az űr porában
hadd el agyad vakablakában rámája klappol
de nem oda nem azt nem úgy nem afelé
AZ ÁTHATOLHATATLAN
ahogy egy lépcsőházban a piszkos falak
közt liftzúgásra várva állsz hol még
sohasem álltál vagy igen mert ismerős
riadalom rohan rád és kinn az epesárga
napsütés csenevész kévéi zörögnek magtalan
meleg zsibbadás szorítja a várost elektronikus
április kapkod tárt tenyerével a füttyögető
völgyekbe de föl semmit se markol szétcsap
megtartani képtelen mit is és miért miért
röpül és vinnyog a gyülevész hulladék vakon
vágódik ahogy állsz ott itt én még sohasem
dehogynem a falnak kívülről ahogy meteoritként
ütődik tok doboz héj csont mű-cafat-ostrom
ezt ki dobálja ránk miféle népség zökken a
lift ahogy benn vagy indul – áthatolhatatlan
AVAGY
ó én tudom hogy mit csinálok
mikor a porba lyukat ások
avagy ha nem hogy tovább álljak
kockáznak velem hétrét árnyak
avagy ki vagy nyelvszülte nyilván
magad vadásza agyad álma bóklász
fáma hangzatok tolongó méhe
kipécézve hogy lépre menjél
időd hegyére így visz az út
avagy ki érti fő csapását
a puffogó cső bérelt cselét
ahogy az éj domborulatán
mint homorú vétó vándorol
s ezer levegő-ajkával meg-
érint a szél avagy városod
kéjbélű csigaháza csavar
csontos ujj körül korod kiált
kép | shutterstock.com