Tenigl Takács László

ELMÉK ÉS ELMÉLYEDÉSEK

2007 október

ELMÉK ÉS ELMÉLYEDÉSEK

A buddhizmus tagad bármiféle örökkévaló princípiumot, anyagi vagy lelki szubsztanciát. A lét tapasztalási alakzatok s hozzájuk kapcsolódó tudattartalmak, érzések és gondolatok halmaza, aminek összetevői egymástól feltételezettek, miként a „sötét” és „világos” fogalma. Ugyanakkor közöttük a megszokás alakította kapcsolat rögzül, mint ahogy a cirógatás pillanatában a „tollpihe” alakzatához, a „cirógatnak” gondolata s a „kellemes” érzete társul. Az alkalmi kapcsolatok a folytonos ismétlődéssel törvénnyé kövülnek. Tudatlan életünk tehát alapjában véve bevésődött reakciók és előítéletek sorozata, amiben vajmi kevés teret kap az igazi kreativitás és szabadság. Klasszikus, komor és lehangoló metaforája ennek a „létezés folyója”, amiben sodródó hordalékként bukkan fel, s akad egymásba a múlt megannyi alakzata, vágya, tudása és akarása, s formálja meg újból és újból talmi önlétünk szüntelen átalakulásban lévő képletét.

Egy – nagyon is elgondolkodtató – vicc szerint Hitler halála után a Mennyország kapujához ér, ahol Szent Péter megtagadja a belépést földi gonosztettei miatt. Hitler ekképpen próbálja kimagyarázni magát: „De hát, Szentatyám, kivétel nélkül mindenki előítéletes és rasszista. Én nem tettem semmi mást, mint hogy valóra váltottam titkos vágyaikat. Megpróbáltam kiirtani a zsidókat, a cigányokat, követték volna őket a négerek, a lengyelek, oroszok, és előbb-utóbb sor került volna a svédekre is.” Szent Péter a felsorolás hallatán egyre rosszallóbban csóválja a fejét, a svédekhez érve azonban ő is meghökkenten vág közbe: „A svédeket?! De hát a svédeket miért?” Mire Hitler: „Na látod, Öreg, pontosan erről beszéltem.”

nemtörődömség

E könyv célja nem a diszkrimináció százszámra sorolható, vérforralóan durva vagy áttetszően finom és alig észrevehető eseteinek sorolása. Reményeim szerint inkább azt tárja fel, mi mindent okoz az előítélet és az előítélet tudat alá söpréséből fakadó nemtörődömség egy cigány falu, egy egész nemzet vagy történelmi mértékben akár az emberiség nagyobbik fele számára.

Buddhista világképünk szerint a világ bármiféle rögzült szemléletmódja, megítélése s az arra kimódolt ideológia maga az előítélet, s ennek csak egyik – igaz, talán a legtöbb szenvedést okozó – eleme a társadalmi diszkrimináció. Végső soron ragaszkodás és félelem, védekező lelki reakció ez a puszta, minden képzettől megfosztott létezés boldogságteli rettenete ellen, aminek legfeljebb csipcsup eleme csak az ellopott bicikli miatti bosszúság, vagy hogy lepukkant verdájában ki milyen zenét bömböltet éppen a ház előtt.

A magam és a másik megkülönböztetése egyszerre lelki teher és biztonságos kapaszkodó. Részint megvéd, részint elrekeszt, hogy a nemkülönben egyszerre rettenetes és boldogságos, igazi szabadsággal szembesüljünk. Ehhez vakmerő bátorságra van szükség. A kirekesztő fölénye ugyanis valójában félelmet leplez, ugyanazt a félelmet, ami a kirekesztettek mikro-társadalmait összetapasztja, s egyben generálja a kirekesztők iránti bizalmatlanságot, könnyen lángra lobbantható gyűlöletet. A vakmerő bátorság pedig – úgy gondolom – ma sem az egyénnek, sem a társadalomnak nem igazán sajátja. A távoltartás és távolmaradás akolmeleget nyújt. A pásztornak is, a birkának is.

A Szentmárton könnyeivel persze magam is kihúztam a gyufát, s alkalmam volt némiképp megérezni, milyen a kirekesztettség élménye – méghozzá a kirekesztettek között. A botrány kirobbantásának ürügyéül e könyv temetőről s hiedelmekről szóló fejezete szolgált, melyet egyesek – szándékommal homlokegyenest ellentétesen – a falu „meggyalázásának” tekintettek, illetve hitették ezt el másokkal.

Eddig három – szűk körű – autodaféban volt részem. Az egyiken kimondatták „száműzetésemet” a faluból – távol létemben, a másikon iskolám tanári kara határolódott el tőlem, hivatalos nyilatkozatot bocsátottak ki, miszerint a készülő könyvben olvasható írói munkásságom része semmilyen szálon nem kapcsolható az intézményhez, megjelenésének minden következményét nekem kell viselnem. A műtől elhatárolódó, s majdan kollégáim által aláírandó nyilatkozat szövegét a gyorsaság és hatékonyság kedvéért én fogalmaztam meg és diktáltam jegyzőkönyvbe, mivel már későre járt, s mindenki iparkodott hazafelé. A gyakorlott tollforgató – ugye – ahol tud, segít.

Harmadik, s leginkább gondolatébresztő „megmérettetésem” diákjaim körében történt, kik elsősorban azt nehezményezték, mit mondanak majd róluk (cigányokról) a nagyvilágban, ha elolvassák mindazt, amit írtam a faluról. Hogy a cigányokról általában (és többnyire igaztalanul) mit gondolnak, nagyjából már tudják. Ha sikerrel jár pedagógiai kísérletünk, s értelmiségivé válnak egykoron, azt is megértik, hogy a cigányság közmegítélésén elsősorban nem mutogatható folklór együttesek, versmondó leánykák, cigánypolitikai kommünikék változtatnak majd, hanem helyzetük, illetve e helyzetben tartottságuk okainak őszinte feltárása.

még meglátják

Félelmeik és indulataik némiképp a megtorlásként templomba zsúfolt túszok aggodalmaira emlékeztet, mikor a templomot felgyújtják, már ég a tető, s a bezártak ajtót feszegető társukra szólnak, hogy „vigyázz, ha kinyitod, még meglátják, mit csinálunk idebent, és csak még rosszabb lesz a véleményük rólunk”.

A körülöttem sűrűsödő indulatokról nehezen dönthető el, vajon csakugyan az a baj, amit írok, vagy hogy mi a francért kell megírnom azt, amit megírok. A politikai oldalról ért, „hivatalos” felháborodás, valamint a vélt vagy valós „interjúalanyaimat” ért presszionálás mindkettőt igazolni látszik. Annyi bizonyos, hogy irományom „illetlen és veszedelmes” cselekedetnek bizonyult, legalábbis erre figyelmeztettek, óvtak sokféleképp, telefonon, hecckampányban, személyes fenyegetések formájában egyaránt.

A botrány végül paródiába illő „feljelentéssel” zárult. Néhány munkatársam hivatalos levélben kérte elbocsátásomat az iskolából, arra hivatkozva, hogy a könyv megjelent részleteivel hiteltelenné váltam, s nem vagyok méltó cigány fiatalok tanítására. A feljelentés főként a feletteseimnek vélt buddhista közösségeknek címeztetett, akik – úgy sejtem – vagy értetlenül, vagy jót röhögve fogadták az egészet. Egyetlen egyházfi reagált megörökítésre méltóan, s az országos közvélekedést mintegy emblematikusan jellemzően, körülbelül ekképpen: „Minek írsz te róluk, ha nem kérték?! Minek akarsz te mindent erőszakosan megváltoztatni?! Lehet, hogy jó nekik az ott, ahogy élnek a vajdájukkal.

Közben álmok és elmélyedések gyűjtésébe kezdtem, részint Alsószentmártonban, részint buddhista szubkultúrám körében – nem tagadható prekoncepcióval. Arra gondoltam, hogy ha hagymahéj-szerűen lefejtem az álmok s a hozzájuk hasonló mélyállapotok burkait, eljutok valami egyedihez, amely az álmodott Szentmártont az ébrenlétitől s a máshol álmodóktól megkülönbözteti, és kimutatja az itteni lét álombéli, költői egyediségét. E szándék – idővel rá kellett jönnöm – maga is diszkriminatív, bár jó szándékú. Hál’ istennek a „termés” szétfoszlatta minden korábbi illúziómat.

A cigány anyanyelvűek magától értetődően cigányul álmodnak, bár a fiatalabbak már magyarul és cigányul vegyesen, ami az anyanyelv sajnálatos visszaszorulását, illetve váltását jelzi. (Velem is megesett annak idején, hogy a túlzásba vitt nyelvtanítás miatt – a két nyelv között mélyen elveszve – németül álmodtam, jellegzetesen „magyaros” történetet, miközben buzgón javítgattam az álombéli beszédemben elkövetett nyelvtani hibákat.)

A nyelvhasználat azonban igazából semmit sem jelent. A begyűjtött álmok tüzetesebb vizsgálatánál hamar kiderült, hogy ha feltörjük, s kibontjuk magjukat a rájuk csontosodott nyelvi és társadalmi burokból, alapvetően túl vannak az etnikai vagy szociális megkülönböztethetőségen, ahogy személytelen a generáló vágy és szenvedés is. Olyanok, mint vér a véradás után. De kérdezi-e a vérátömlesztést kapott beteg, hogy szőke vagy barna volt-e, aki adta, nem volt-e tartós munkanélküli vagy büntetett előéletű?

álmok és elmélyedések

Az itt következő álmok és elmélyedések szentmártoni diákjaimtól, kollégáimtól, cigány és nem cigány barátaimtól, buddhista főiskolásaimtól, egyetemi tanártársaimtól származnak, s természetesen közéjük csempésztem néhány saját emléket, álomképet is. Sorrendjük véletlenszerű, értelmezésüktől eltekintek. Találgasson, válogasson ki-ki a maga ízlése szerint a neki tetsző cigány és nem cigány álmok közül.

„Egy szellem azt mondta álmomban: Gyere az ablakhoz, és megmutatom neked a nyugalmat. Odamentem álmomban, de nem a nyugalom volt, hanem egy nagy széltámadás. Boszorkányok voltak ott. Nem mentem ki.”

„Egyszer azt álmodtam, hogy elment a kishúgom a Drávánál. Bement a vízbe, és hirtelen kisebb lett a víz, és hirtelen előbukkant két darab krokodil. Befutottam a vízbe, és kiabáltam a húgomnak, hogy gyorsan jöjjön ki. Reggel felkeltem, és a kishúgom sírt, és beteljesült az, hogy ha vízről álmodik valaki, akkor valaki a családból sírni fog.”

„Háború volt, minden összedőlt, elpusztult körülöttem. Csak egy hátizsáknyi cuccom volt: a kutyám. Megsebesült, nem tudott járni, azért cipeltem. Sok embert vezettem hegyeken, erdőkön át, veszélyes utakon. Egyre többen haltak meg közülük, de maradtak túlélők is. Aztán hirtelen, mintha varázsolt volna valaki, újra fölépültek a városok, és már senki sem emlékezett a háborúra, rajtam kívül. Még mindig csak a hátizsákban lévő kutya volt minden vagyonom. Szerettem volna enni adni neki, embereknek mesélt mesékért cserébe, de nem adott senki ételt.”

„Azt álmodtam, hogy az a Magyarország-alakú kő, tudod, amit a tengerparton találtam, darabokra törött. Nagyon megijedtem, és felriadtam az ágyban. Rémálom volt ez, te!”

„Én egy virtuális valóságban voltam, ahol nagy szerepet játszottak a szüleim. Azt álmodtam, hogy apám és anyám elmentek dolgozni. Kérdeztem a tesóimat, hogy hol vannak apuék, és mondák, hogy napszámba. Én meg elkezdtem keresni aput, csukott szemmel, mindenhol, míg végül Franciaországba kerültem. Vissza a 16. századba. És akkor találkoztam a William Shakespeare-rel, és felmentünk az Eiffel toronyba. Vidáman keltem fel, és úgy nevettem, hogy beletemettem az arcomat a dunyhába. The End.”

hirtelen csend

„Ez még régen volt. Kiskoromban kint játszottam a kertben délután. Jött a vihar és hirtelen csend lett. A lepkék is elbújtak a káposztalevelek alatt. Tudod, olyan komor sötét volt. Majdnem megijedtem, de akkor a nagymamám kikiabált a házból: Gyere Attila, kész a vacsora! – Hát, valami ilyesmi.”

„Egyszer régebben azt álmodtam, hogy vége volt a világnak, mert mindenkit lebombáztak. És ott volt a romokban a Tesco, ahol konzerveket lehetett kiszedni a téglák alól. Később álmomban velem jött szembe a régi szerelmem egy másik lánnyal. Nagyon szegények voltak, és láttam, hogy nem találnak semmit. Mutattam nekik, hol van a kaja. Később sírtam, hogy még mindig szeretem.”

„Egyszer hallottam, hogy a meghalt mamám nagyon távol van, és valami idegen nyelven énekel a parkolóban, olyan szomorkásán. Odamentem hozzá, és kérdeztem, hogy miért sír, nem adnak neki enni?”

„Istent álmodtam, nem volt arca. Másra nem emlékszem.”

„Még kiskoromban álmodtam mindig a Popeye feleségével (rajzfilm). Lefeküdtem aludni, ő meg a fejemet simogatta. Elhívott magához, ahol lakik. Felszálltunk a söprűjére, és ott volt nála az a fehér szatyor, amiben a patronos rózsaszín szódásüveg volt. Megkérdezte, hogy mi tetszik a filmjeiben, és amikor megmondtam, kaptam egy sütit.”

„Olyan két évvel ezelőtt kezdődött ez az álom. Azt álmodtam, hogy az egyik nagyon hívő asszonynak a lányát megszállta a Sátán. A kezemben a kóla egyszerre átváltozott szenteltvízzé. Odarohantam, és leöntöztem, hogy távozz tőlem, Sátán! Fölébredtem, és amikor visszaaludtam, azt álmodtam, hogy a Sátán már bennem van, szőke hajú, nagyon helyes férfi formájában. Aztán valahogy kijött belőlem, megfordult, és azt mondta: Most elűztél, most kitéptél magadból, de vigyázz, mert vissza fogok térni, mert egyszer majd elgyengülsz, és akkor visszajövök. Vállig érő, szőke haja, zöld szeme van, és mindig megtalál az álomban. Később is visszajött, mint Isten. Nem volt olyan arca, mint a filmekben. Olyan gyönyörű, nőies, borotvált, nagyon puha, sima bőre volt. Onnan jöttem rá, hogy valójában a Sátán, mert a volt férjem alakját öltötte magára, és megfogta a kezemet, simogatott és hátulról átölelt. De hoppá, eszembe jutott álmomban, hogy az én férjem soha nem ölelt át. Ott lógott az ajtó fölött a kereszt, tükör volt a kezemben, abban láttam. Nagy nehezen elértem a keresztet, hozzányomtam a vállához, és akkor elkezdett füstölni, és visszaváltozott azzá a szép szőke emberré. Sokszor próbálkozott, de mindig kicseleztem. Egyszer le is fejeztem a kardommal. Nekem nagyon sok álmatlan éjszakát okozott ez a faszi.”

mintha nem is én lennék

„A verssel kapcsolatban eszembe jutott, hogy mikor egyedül vagyok, az nekem nagyon jó érzés, olyan, mintha visszamennék, és ha visszatérek, akkor olyan, mintha nem is én lennék az. Nem tudom, milyen érzés, nem tudom szóban elmondani. De nekem így nagyon klassz és nagyon titokzatos a számomra.”

„Képzelje el, azt álmodtam, hogy az egész családból kettő van. Még belőlem is!!!”

„Volt olyan álmom, hogy a háborúban elégették a cigányokat, úgy, mint ahogy a filmekben látod. Összeszedtek mindenkit, teherautókon álltak és benzinnel locsolták le őket. Ezt akkor álmodtam, tudod, amikor a múltkor beteg és lázas voltam. Hű, de nagyon jó volt felébredni, hogy nem igazság, hanem csak álom volt az egész!”

„Egyszer korán reggel ültem a kocsiban, és arra gondoltam, olyan az életem, mintha kártyáznék az Istennel. Ő tudja a lapjaimat, mert mindentudó, én viszont nem látom az övéit. Arra gondoltam, nem baj, azért lejátsszuk ezt a partit, de aztán majd megbeszéljük, hogy hogyan is volt ez az egész. Ettől úgy megnyugodtam.”

„Egyszer azt álmodtam, hogy meghalt a mamám. Ez azt jelenti, hogy nem fog meghalni. Tegnap meg azt álmodtam, hogy valami vízben vagyok. Ott valami levél volt, és azt mondták, hogy ha nem jövök ki, meghalok. Akkor a Péter és a Daniella kihúztak. Énszerintem jó, ha valaki álmodozik. Szeretem az álmot. Ja, magáról meg azt álmodtam, hogy levágta a haját, és higgye el, hogy nem volt csúnya, hiába is mondja, hogy az. Na, viszontlátásra, tanár úr.”

A Szentmárton könnyei című könyvből

kép | Bassmi Ibrahim, pinterest.com