Búth Emília

GENE-RÁCIÓK

2011 november

GENE-RÁCIÓK

Mintha egy tehetetlenül kapálódzó
teknőst billentett volna hátáról a hasára,
két ujja közé csippentve, óvatosan,
ahogy megfordította a kezemet.
Tenyerét a tenyerem alá csúsztatta:
jé, neked ilyen öreg kezed van?
Ő négyéves volt akkor, én negyven.
Koravén és kortalan, mégis
egyek voltunk: rangon innen, nemen túl,
táblajátékban, fejtörőben, vagy csak
úgy, kockázva,
pirospacsizva (miként itt is) a gangon…
A köztünk lévő
(mindössze)
harminchat év,
soha nem volt téma,
elhanyagolható hajszálrepedésből,
(két partnak feszül az ék:
élére állított gigászi prizma,
a szivárvány-gyanús ég)
mára az a semmi,
áthidalhatatlan szakadékká nőtte ki magát.

Ott? Akkor? Amikor megfordította
a kezemet, mert ő volt a soros…
távolodni kezdtünk, mint két önálló
életre ítélt földrész, s annak lakója.
Már integetni sem próbálunk,
olyan messze van (karnyújtásnyira bár)
egyik, másik.
Mondják, a mag (egy szó, egy mozdulat)
kicsírázik, ha eljön az ideje, ágra bomlik,
levelet hajt. Fészket terem és madaracskát…
hát (a csillagok közt már álmok matatnak)
pisszenni sem merek, hajlott hátú,
kora-nincs gyerek járom körbe,
szó nélkül,
a szigetet minden este,
árnyékomat (árnyékunkat)
követve, háttal a lemenő napnak.

Az AHOGY MEGFORDÍTOTTA című összeállításból
kép | shutterstock.com