MENJETEK EL UFARSZINBA

Aligha tudnék átfogó képet festeni az utóbbi évek véres eseményeiről, mert nem ismerem az egymást pusztító csoportok valódi mozgatórugóit, csak olajozott működésüket látom. Könnyűszerrel tudok azonban válaszolni arra a műtéti heget óvatosan körbetapogató kérdésre, hogy mit csináltam azon a bizonyos napon, melynek estéjén „bekövetkezett a katasztrófa”, pontosabban az ország elindult a saját összeroppanásához vezető úton: teával a kezemben szerkesztőségi számítógépem elé görnyedve én is a „váratlan energiakrízisről” érkező beszámolókat olvastam a világhálón.

Szélessávú internet-hozzáférés kapcsolt a hírek főnyomócsövére. Feladatom aznap az úgynevezett „nemzetközi sajtóvisszhang” tömör összefoglalása lett volna, ám gondolataim másutt jártak: a heti értekezlet előírta néhány, a „váratlan energiakrízis” mintájára létrehozott szókapcsolat kötelező használatát a szerkesztőség számára. Ez a kifejezés azért válhatott példaszerűvé, mert az úgynevezett energiakrízis nem az energia válsága volt, s ezt a jelenség lényegét érintő első hazugságot még tetéztük is azzal a másodikkal, hogy váratlannak neveztük, egyszerre adva magyarázatot és felmentést magunknak, mintegy az anyatermészet kifürkészhetetlenségének ködébe burkolva az első hazugság valamennyi következményét.

fojtókifejezések

Ezeknek a fojtókifejezéseknek az egyre sűrűbb használata, kortyoltam bele a gőzölgő teába, lehetetlenné teszi a gondolkodást. A főszerkesztőnknek, úgy látszik, ilyen alattomos nyomásgyakorlással mégiscsak sikerül a definiálhatatlan szellemet a palackba visszagyömöszölnie, sőt még egy dugót is ráütnie, ami óhatatlanul azt a képzetet kelti, hogy neki, mint főszerkesztőnek talán nem is a gondolatok szóhoz juttatása és nyilvánosságra hozása a dolga, gondoltam, hanem éppen ellenkezőleg, az, hogy ezeknek a jól megválasztott kifejezéseknek a kényszerítő erejű ismételgetésével a gondolatokat minden tiltásnál hatékonyabb módon megfossza a szavaktól, majd az ekként földönfutóvá tett, lefokozott, ellenállásra képtelen gondolatokat belökje az érzelmek és indulatok mocsárvilágába, majd ott is tartsa őket – elvégre effajta ősrétegek ellenőrizetlen felszínre bukkanását, melyben mindig van valami nevetséges, éppen a civilizált gondolat fensőbbsége nevében kötelességünk megakadályozni.

Felálltam a székről, megropogtattam a csontjaimat és szétnéztem a neonfényben. Kollégáim a képernyőik elé görbülve billentyűztek, vagy a beérkező híreket figyelték. Gyönge nyikorgás: Pali közeledett, a kézbesítő. Ahogy elhaladt mellettem, savanyú acetonszagot éreztem. Az egykori újságíró kazalhaját hátrasimítva fordult be a másik folyosóra viharvert kerekes bevásárlószatyrával: kegyelemkenyéren élt. Nemigen bíztak rá semmit, mert elkésett mindenhonnan, de azért járt neki a havibérlet. „Palikám, ez katasztrófa”, mérték végig döbbenten a hajdani kollégák, mikor egyszer összefutottak vele. „A katasztrófa, apukám”, felelte ilyenkor éneklő hangon, állát leejtve, „a katasztrófa az egy görög szó”. Csak állt a zavar ragacsában toporgó emberek előtt, és mereven nézte a folyosóra kihajított régi iratszekrényeket. „Fordulat, azt jelenti”, brummogta, és tovaindult.

Lezökkentem a gép elé.

Zaklatottságom közvetlen oka az volt, hogy főszerkesztőm az elző nap hivatott. A beszélgetést szokása szerint a dohánybarna ülőgarnitúrán elterpeszkedve kezdte, aztán felülve, majd előrehajolva folytatta, egyre növekvő hangerővel, végül felpattant. Nekem néhány, bátortalanul pislákoló ellenvetésnél többre nem futotta, ám a főszerkesztő szemlátomást még ezeket is sokallta. „Hát, ha így gondolod, akkor nem sokat értesz a sajtó működéséből. Egységes arculat”, kiabálta kivörösödve. Nyilván úgy érezte, hogy ad és nem elvesz. „Ennyire kezdő nem lehetsz”, sziszegte. „Akinek nincsen arca, az eltűnik a sajtópiacról.”

Ültem a szerkesztőség ideges nyüzsgésében, és azt gondoltam, hogy már késő.

Láttam a terem túlsó végében elhaladni. Acélszürke haja olajosan fénylett. Fejét ide-oda forgatva magyarázott, és villogó szemüvegkerete mögül osztogatta utasításait, melyekből néhány foszlány a ricsaj hullámzásán keresztül hozzám is eljutott, s felfigyelhettem a „forrongás” és „pánik” szavak sűrű ismétlődésére.

Feltételeztem, hogy a szeme sarkából engem is észrevett. Mit gondolhat, hogy miről gondolkodom? Elvégre sosem volt kíváncsi a véleményemre, még akkor sem, ha épp azt kérdezte, mi jár a fejemben, mert olyankor is csak ellenőrizni akart.

Bezártam a böngészőt, és belekezdtem a cikkembe a levelezőprogrammal.

megrendíthetetlen bárgyúság

„Kezdek kigyógyulni abból a legtöbb újságírót sújtó betegségből”, írtam, „mely elhiteti velünk, hogy amiről írunk, legyen az bármely apró, elhullajtott értesülésmorzsa, annak értelme is van, mert minden ér az óceánba fut, és abban a bizonyos nagy egészben – melyre munkánk pillantást vetni nem enged, s ezért létét csupán feltételezzük – előbb-utóbb minden hír megtalálja a maga helyét és szerepét. Ez a legegyszerűbb módja”, folytattam, „hogy szent missziónak fogjuk fel, ami legfeljebb a megrendíthetetlen bárgyúság homeosztázisát biztosítja.”

Meglazítottam a nyakkendőmet és ifjonti lelkesedésemmel új bekezdésbe fogtam: „Banális híreket és öntelt nyilatkozatokat nyelünk magunkba az úgynevezett sajtótájékoztatókon, hogy aztán a kánon szabályai szerint fogyasztásra alkalmas formában kérődzzük fel azok számára, akik dehogy fogyasztják el: messziről érzik a másnapos, iszapos büdösséget, ami a döglött mondatokból árad. Vannak aztán, akik ebből a helyzetből úgy vágják ki magukat, hogy elkezdenek az emberek szája íze szerint főzni. Ők már nem hiszik”, hörpintettem a teába, „hogy lényegbevágó, amit írnak. Jól tudják, hogy ez a mesterséges alapanyagokból nagy műgonddal összepárolt émelyítő készítmény néhány napnál tovább aligha áll el; valójában undorodnak és megvetik azokat, akik a fontoskodásnak és a hízelgésnek ezt a kiporciózott főzetét megveszik tőlük. Sokan meg egyszerűen szakmunkának tekintik, mintha csak egy roppant légkondicionáló berendezésről lenne szó, melynek üzembetartása az erős versenyben szakmai kiválóságuk nyilvánvaló bizonyítéka. Ez a vécében használatos levegőfrissítőkre emlékeztető, ravaszul kifundált szag kering keresztül-kasul ebben az országban, fel-felkavarva a hivatalosság egyébként gyorsan leülepedő áporodott levegőjét.”

Felnéztem egy pillanatra. A főnök megérkezése szemlátomást egyfajta egészségtelen pezsgést indított meg. Sürgő-forgó, a papírelakadástól rettegő munkatársaim épp a nyomtatónál álltak sorban. Két kolléganő sietett el mellettük. Egyébként csinos arcukon savanyú kifejezés ült, mely arról tanúskodott, egyfolytában azt várják, hogy „végre értékükön kezelje” őket a lap. Mögöttük összevont szemöldökkel mobiltelefonált a kulturális rovatvezető, tányérján három sütemény szorongott. Hiába gombolta ki az ing nyakát, tokáján csorgott az izzadság, és nehézkesen szedte a levegőt.

A résnyire nyitott műanyag ablakon kibámulva tekintetem a buszmegállóban meglehetősen elkeseredetten várakozó emberekre esett, akik hasztalan küzdelmet vívtak a feltámadó széllel. A vihar minduntalan kifordította ferdén maguk elé tartott esernyőjüket.

egetverő ostobaság

„Azt tartják”, tértem vissza óvatosan a cikkhez, „hogy egy vitában érv feszül ellenérvnek. De hát mit érnek a játékszabályok, ha egy teniszező verseng egy magasugróval? Márpedig”, döftem az ujjamat a levegőbe, „nincsen olyan vélemény, nincsen olyan utolsó darab bot, aminek ne volna szerepe az ember életében, és ez a szerep aztán alapvető különbség. Az egyik támaszkodik rá, a másik nyelet farag belőle, a harmadik sűrű fonású sövénykerítésébe építi be, a negyedik meg kutyákat kerget el vele. Olyan absztrakt, semmiben lebegő bot, mely a tisztán szellemi bajvívás eszköze, s amire az igazság–hamisság játékszabályai vonatkoznak, nincsen sehol. Hiszen az egetverő ostobaság mindennél nagyobbat üt! Szüntelenül pergő, dobhártyaszaggató dobszóban élünk, míg megrokkanunk bele. Az egyoldalú nézetek meg mankónak alkalmasak. Ha egyáltalán érvényben vannak valamiféle elvek”, néztem ki a borús égre, „akkor azok inkább az egyszerű ökölharc szabályaira emlékeztetnek”. Alacsonypadlós busz dübörgött el a ház előtt, galambok rebbentek fel a magcsipegetésből. „Az ellenvélemények, mint húsunkba akaszkodó horgok. A tudomány, mint kalapács. A filozófia, mint bunkósbot. Lakógyűlés vagy parlament: ha az emberek egy csoportja vitatkozni kezd, abból kivétel nélkül, minden esetben kínos, végső soron sírnivalóan szánalmas kutyakomédia lesz. A teret az egymás mankóit rugdosó rokkantak ordítása és jajgatása tölti meg. Az újságírók gyakran egyszerűen az egyik vagy másik tábor partján foglalkoztatott, megafonnal felszerelt hivatásos ordítók és jajgatók, akik egymást természetesen ugyanúgy rugdossák, mint a többiek, fájdalmukért azonban díjazásban részesülnek.”

Odakint eleredt az eső.

Átizzadt ingükben tüsténkedő kollégáim cikküknek a hálózati nyomtató kimeneti tálcájáról elemelt példányát olvasták át, vagy a monitorra mutogattak. Lent, a szemközti betonkerítésre festékszórózott felirat előtt Pali araszolt a tusfekete sárban kerekes szatyrával. Állítólag könyvek voltak benne, eladni vitte őket, hogy a befolyó pénzből a szomját oltsa.

Rossz szokásom szerint cikkeimet a levelezőprogramban írtam meg. Némi töprenkedés után – a következetesség jegyében – a „Mentés” helyett végül az „Elküld” gombra kattintottam, még arra sem véve a fáradságot, hogy a főszerkesztőnek címzett e-mail tárgyát jelölő sort átírjam. Maradt, ami volt: „nemzetközi sajtóvisszhang”. És mert tudtam, hogy ettől a vereséggel felérő, saját indulatába fulladt levéltől semmi sem fog megváltozni az életemen kívül, összeszedtem minden személyes holmimat, felhajtottam a bögre alján sötétlő hideg teát a felszínén úszó finom lepedékkel együtt és lementem a lépcsőn a mobiltelefonon tetriszező biztonsági őrök védte bejárathoz.

Menjetek el Ufarszinba.

Kinéztem az ajtó üvegén. A szél akácfák koronájából letört, lombos galylyakat sodort az úttestre. A cipődiszkontok és turkálók, járdaszigetek, lúdbőrző pocsolyák felett viharsebesen feketedő ég semmi jóval nem biztatott. A kapualj védelmébe húzódva várhattam volna, hátha mégis eláll az eső, én azonban pontosan tudtam, hogy jobban járok, ha nyomban elindulok.

Keserű szájízemnek egyetlen oka volt csupán: a tea.

A „Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?” című összeállításból

kép | shutterstock.com