TÜBINGEN; AKRAGASZ

Először is, mondanám, ha lenne sorrend, de nincs, tehát jöjjenek a nem létező rétegek, és véletlenül elsőként éppen ez: lapozgatom a Lichtzwangot, kényszeresen immár, meg-megakadva, mint keményre száradt rögökben, barázdákban, keréknyomok megkövült sárfalaiban, akár egy szarvasbogár, ezekben a szinte értelmetlennek tűnő szóösszetételekben, rövid sorokban, melyek (mintha) szeretnék szétroppantani az íráskép eresztékeit, bilincseit, vagy kibújni belőlük, kifogyni és lerúgni őket a lábról, mint egy trottyos kórházi pizsamát, hogy végül csak a „Hej, Chebeldei, Chebeldei”-féle felkiáltások maradjanak, talán a hattyúveszély lenyomatai, de éppígy, ha én kiáltanám, egy kora estéé, amikor jöttünk a Nyugatinál, és ezt üvöltöztük, miért is ne, és a fény lassan visszahúzódik egészen, üreget, grottát váj, ahol háborítatlanul lehet mondogatni az ilyet, tanakodni, hogy „khebeldej” vagy „sebeldej” inkább, tónusait váltogatni, a torokból köhögni vagy szinte sejpegni a szájpadlásról majdnem szégyenlősen, aztán belekiabálni betyáros szilajsággal a csöndbe karikás ostorra fogva a szót, miért ne?, ha egyszer lehet fényszakállasan, ahogy a próféták, talán kék bársony kapedliben, aminek a közepébe, a mógén Dávidba a „Saddáj” nevet hímezték, szép munka bizony!, lehet egy embernek jönni, és annyit mondani csupán e korból, mintegy a velőűréből, egyenest onnan és nem másról persze, mint éppen e korról, annyit csak, hogy „lallen und lallen, immer, immer, zuzu”.

clownos glissandókkal

Lapozgatva a könyvet – „chebeldej…” – hall(g)attam is (ezeket) a kiáltásokat vagy suttogásokat, olvasva és hangosan mondva őket, ahogy az ókoriak, szavakra és szóöntvényekre bontva a szöveget, egy-egy végső „kumi, ori” felszabadult csatakiáltásával, vagy lullaby meseszavával zárjelezve vagy hornyolva a versoszlopokat – jad vasem – rajtuk hagyva a névjegyemet, de csak finoman, majdnem jelöletlenül, csak közvetítve magának a Névnek a jelét, ahogy Celan a Tübingent mondva, „zuzu”, egészen halkan, de nem életlenül mégsem, kijelölve egy mezőt a csodálatos, végső „Pollaks, Pollaks”-nak, amit ő úgy mond, ha jól hallottam, hogy páláks, páláks, kétszer, meg merve ismételni így, ezen a kicsit ijesztő, szeráfi, nem- és kortalan hangon, mint egy nyűtt, koravén gyerek (egy szandalfón) a ruhásszekrény mélyéről, ezekkel a sistergő, kemény s-ekkel, követelőzően, mint egy bábfigura, mint egy clown, hát persze, „lassú, fokozatos clown-arccal”, egy clown-arc fokozatain játszva őket lassan el, semmit se tükrözve vagy tükröztetve, legkevésbé jelentéseket, mintha egy tükörben lassan kihunyna a kép, de a lassú csillogás, ez a „hovatovább”, igen, ez nem szűnne, békanyálasan, romosan, ütött-kopott óezüst tónusával ragyogna mégis: ilyen arcizmokkal mondom, clownos glissandókkal, immer, immer, zuzu. És aztán, páláks, ahogy az egyik a másiknak tükröt tart, nichtsgespiegelt. De végül úgyis csönd lesz, úgyis szün, aludni kell, beékelni egy semmit, egy álomszünetben ringatni minden le nem írt maradékot, bármit. És „magnetikus kékséggel a szájban”, tejsavó-szürkével kint megint lehet kezdeni, megint hallgatni Celant, az ő hangján és az enyémen, és lapozgatni tovább, és tényleg, ahogy megzörrent egy kávéskanál, vajon melyik pohárban?, felkavaróbb volt vele a csészeűr (Ossietzky végső ivócsészéjében), és habnak a késő reggeli semmittevés, amiben ez a gyámoltalan, csingilingi kiskanál megáll, szokatlan-édesebb. A legnehezebb mégis a visszatalálás, -fordítás: mondogatni a lallent és a páláksot megint, először üresben, lesüllyedve a karhajlatból, még az ütőér zónáján kívül.

Már tegnap – vagy még régebben – eszembe ötlött Lalagé a lallen-ről, az édes beszédű, kedves kis Lalagé, akinek a neve beszél, de nem mond semmit, csak ciripel, hangicsál, fecseg, locsog, fuvolázgat. Na és csipog. Madár- és tücsökkórus: hogy ez is lallen und lallen. Akiről a híres Horatius-vers azt írja: „dulce ridentem Lalagen amabo, / dulce loquentem”. Szeretem az édesen nevető Lalagét, az édes beszédűt. Aki édesen fecseg. Mikor ültem én Lalagéval szemben, mikor nézhettem arcán a pírt, mikor ringatott utoljára az édes csipogás? Nem vonta el a figyelmemet mindig valami más, valami fontosabb, nem rettegtem mindig mint afféle római polgár túlzottan is az otium-tól, az ernyesztő tétlenségtől? Ami királyokat és gazdag városokat döntött (már mindig is) romba? De ezt már Catullustól tudom, a gyönyörű, feledhetetlen 51. Carmenból. „Spectat et audit/dulce ridentem…” Aki nézi és hallgatja szemben vele újra meg újra (identidem) az édesen nevetőt… így fordítja Catullus Szapphót, hogy aztán átírja Horatius identidem, és mindig újra meg újra. Mert istenekkel látszik egynek, de talán, ha lehet, hatalmasabbnak még, aki Lalagéval (Lesbiával, Catullusszal, Horatiusszal, Celannal stb.) ülhet szemben identidem és nézheti, hallgathatja, ismételheti, fordíthatja megbabonázva, ernyedt tagokkal, süketen, kettős éj fedte szemmel, úgy hogy a vénákban dobog a vér (az ütőér zónája!), láng ömlik a tagokon végig. Rejtőzz el belül, kívül!

pokoli gőgicsélés

Így ismételgettem én a lallen und lallen-t immer, zuzu. De ide tartozik, nem hallgathatom el, Phalarisz ércbikája is. Amelynek tüzes gyomrában az áldozatok úgy jajveszékeltek rejtett autodaféjukon, hogy az a bika énekének tűnt. Sperrtonnensprache. Sperrtonnenlied. Zártartálynyelv, zártartályének. Ez is a Lalagé-ügyhöz tartozik. Ez az üregi tűzhalál. Ez az artikulálatlan, uterális nyelv, ez a pokoli gőgicsélés, amit Zeusz bikája énekké szűr, és a zsarnok identidem megbabonázva hallgat, úgy képzelem, egy, a bikával szemben felállított díszhelyen, istenként vagy, ha lehet, annál is hatalmasabbként.

És az a másik zártartály vagy rejtekhordó, a falóé, ami viszont a rekkenő csöndet szűrte át a városvédők zsigereibe. Lalagé. A veszélyes tücsökzene. Mindig szemben. Szemben egymással. És ezek a szövegből könnyen kimálló, letöredező szavak: Pallaks, lallen, chebeldei. És mindig hozzájuk (zu-, zu-), közéjük a saját (zártartály) -nyelvből, -énekből ez, az, például Lalagé és Akragasz, a „halandók legszebb városa”, ahol az ércbika állt, ahol Empedoklész élt (halt), Empedoklész, aki azt írta: „mert nézi az Úr átellenben lévő szent körét…”, spectat et audit megint, és azt is: „Ésszel nézd őt, ne szemeddel. Ne ülj megigézve!”, mindig ez a tagokat elfutó tűz, ez a kettős éjszaka, identidem Lalagé…, de nem folytatom, legyen elég ennyi, hogy miért került itt nekem zár(tartály) alá, mögé Akragasz, a „sárga Akragasz”, miért énekelem én (így) Celanhoz ezt is, zuzu.

Azt akartam mondani, hogy Celannál egyszerre édes mosolyú-szavú és bezártan üvöltő Lalagé, abban a katlanban, amit talán a Föld gyomráról mintázott a zabolátlan képzelet, hisz Akragasz, tudjuk, Szicília déli részén fekszik, más néven Agrigentum, ahol szeszélyes és tűzokádó a Föld, közel az Etna, lám, ismét Empedoklész, kihagyhatatlanul, körbe-körbe, ismét Celan, aki hörögve, elfúlóan mondja a rejteküregből, az ércbikából, tehát nem tudni, hogy belül, a tagokat elfutó tűzben, a kettős éjszaka alatt hogyan, milyen nyelven, de bárhogyan is, hall(gat)hatón, és én hall(g)atom ezt a ki tudja hányadik Iliászt, az övét, szemben vele, mint egy Priamosz, hadd csacsogjon, cirpeljen a celani kabóca, ez a kettős Lalagé.

Most egy lapályosabb, sík, lassúbb vidékre érek, lassítok, meggondolok egyet s mást. A katasztrófát. Lacoue-Labarthe szövegét Celanról. Idézek belőle: „A művészet… az általánossá vált elidegenítő: Medúzafő, automaták… vég nélküli beszéd.” Igen, ez a szöveg, a Katasztrófa számomra egy kicsit ennek a vég nélküli (Celan-) beszédnek a szimbóluma lett, annak a folyamnak, egyre emelkedő árnak a reprezentánsa, amibe nem érdemes – egyszer se – belelépni. Egyáltalán nem arról van szó, hogy Lacoue-Labarthe ne volna éleselméjű, vagy a szövege kitűnő, személy szerint nekem nagyon is tetszik, többször olvastam. Ahogy felvázolja az ellentétet, szakadékot Unheimliche és Menschliche között, a művészet, a mimetikus nyelv, a retorika és a színrevitel örökös színháza egyfelől, és másfelől a költészet, a nyelv ellenritmikus megtörése, cezúrája, a lélegzet fennakadása, az „idegenség önelidegenítése”, egy megismételhetetlen hajlásszög, az önmagát a maga közvetíthetetlen egyszeriségében keltező (datáló) vers aktusa, abszolút alkalmisága (et cetera és identidem): ez így nagyon jó, olvasható, sőt írható szöveg. Le lehet ülni vele szemben, és hallgatni tovább. Amabam dulce loquentem… Hallgatni, ahogy csörgedezik a sajátról és az idegenről, hogy viszonyuk katasztrofikus és paradox. Hogy a Saját lehetősége a Másik adománya, hogy a Saját csakis az önmagától való elkülönbözésben lehet. Ezért katasztrofikus, azaz megforduló a költői aktus. Olyasmi felé fordul, ami még nincs is, tehát nem ábrázolható mimetikusan, csak érzékelhető utópikusan. És így tovább. Hogy a vers mindig „túl szép”, mert művészi, és ez ellen küzd a megtörés, a cezúra, az afázia, a mindig (identidem) egyszerinek a talán, igen, „kimondhatatlan kimondása”, biztos így hangzana, valahogy biztosan így. Csakhogy! Lalagé, el kell némulnod egyszer. És el is tűnnöd, mert árny vagy csupán, szellem, automata, vég nélküli beszéd. Egy (kissé már unalmas) Pygmalion bábja, egy művi kreatúra. Megint egy újra.

lélegzetelállító értelmetlenségek

Folytatódnia kell hát a saját beszédnek, saját intonációnak, fonológiának, választásnak sebeldej és khebeldej között, és így tovább. A lapozgatásnak. Beleszőve Akragaszt és Empedoklészt, Catullust…, tehát az idegent, a Másikat, ami most éppen saját, most ahogy írom, az enyém. A fordításnak. Strófáról strófára. A választásnak a szavak között, hogy melyik (ne) ábrázolja, fedje, tükrözze (nichts-gespiegelt) a másikat, magyar a németet, én Celant, és megfordítva, mivel a két tükör tükrözi egymást. Az értelmezéstől el kell jutni (tehát) a fordításig. A lehetetlen, képtelen, utópikus, nem-mimetikus feladatig. Celanból beszélni Celanról. A sajáttal a Másikról, és így vele magamról. Recitálni az így már magyar verseket, addig hajtogatni, fordítani őket, amíg magyarul szólnak, hej, sebeldej, sebeldej, megszólaltatni a kétféle Lalagét, a rettenetest és a szépet egy olyan lanton, aminek a húrozata mégis szigorú (nyelvi és poétikai) szabályokból áll. Ezen a hangszeren kell felelni értük. Palaks. Palaks. Ezen a hangszeren kipengetni a lélegzetelállító értelmetlenségeket. Kumi. Ori. A lefordított, írott verset újra és újra (identidem) a mondható (saját) szavak erőterébe vonni. Megérteni, hogy ezeknek a (celani) verseknek az írásképe az írást töri meg, ki akar lépni a mondhatóba, a Másik nyelvén (most épp az enyémen) mondhatóba. Eljutni Akragaszba. Ahol én dalolom fennhangon, a saját fordításomban katasztrofikusan: „Majd halálra / fénylitek a szirtet, ahová / azok / tettek, önél- / lenük.”. Ahol „az oromcsipke rajta át / most már téged külön / jelent”. Vereinzelten. Vagyis külön sátrazva, engem. Saját sátorként felverve, amiben a másik vers(e) pihen. És így tovább. Egy még sokkal alapvetőbb ide-oda mozgás, katasztrofikus áthatás és dialogicitás paradigmáját ismételve és követve, ti. a Bibliáét. Amiről Rosenzweig így ír: „Fenyegető beszéd és ígéret, dicsőítés, kérés és hála, törvény és közmondás, sokkal kevésbé forognak abban a veszélyben, mint az elbeszélés, hogy műalkotás gyanánt váljanak a „tiszta élvezet” tárgyaivá… Az írásbeliség csak mint könnyű fátyol telepszik rájuk (kiemelés tőlem — S. B.): abban a pillanatban, hogy a zsoltárokat imádkozzák, a törvényeket követik, a próféciákat hiszik, nyomban elveszítik monologikus némaságukat, hangot kapnak, s dialógusra hívják az örök partnert: a meghalló embert, a meghallgató Istent.”

Az (idegen) írásbeliségből a verset a (saját) szóbeliségbe fordítom. Kérdésből, aminek először látszik, válasszá teszem, méghozzá úgy, hogy szembesülve vele újra meg újra, kérdést intézek hozzá, minden szavához külön, hogy (aztán) ő lehessen a válasz, ellentmondás és hozzászólás az én kérdés-formájú névejtésemhez és jelentéstulajdonításomhoz, míg végül az immár magyar vers válasszá válik, de immár a saját válaszommá. Ezt a kataszrofikus játékot ajánlja a Celan-vers, olyan végtelen játékot, ami addig tart, míg minden szó rejtvénnyé nem lesz, de nem az értelemhez, hanem az (átfordítva) ismétlő szájhoz intézve, mint a lallen und lallen, a Chebeldei, a Kumi, Ori vagy a Pallaksch. Pallaksch, vagyis nekem kettős Lalagévá – „csak lalázni és lalázni” –, betyáros sebeldejjé, Akragasszá és így tovább identidem, újra meg újra.

Paul Celan
TÜBINGEN, JANUÁR

Vakságra rá-
beszélt szemek.
Az ő – „titka
áttetszően
fakadt^”–, az ő
emlékeik
sirálycsóvásan úszó Hölderlin-
tornyok.

Hány megfúlt asztalost
vendégeltél
e süllyedő szavakkal:

Jönne,
jönne egy ember,
jönne egy ember világra, ma
fényszakállasan, ahogy
a pátriárkák: őneki szabadna,
beszélne ő erről
a korról, őneki
szabadna
csak lalázni és lalázni,

mindig tral-
lala.

(„Páláks. Páláks”)