LEVÉL A VIRÁGOSNYEREGBŐL

Óbuda felett, pontosabban szólva a valahai Fehéregyháza felett, ahol a kegyes hagyomány Árpád fejedelem sírját gyanítja, a Csúcs-hegy és a Hármashatár-hegy találkozásánál húzódik a Virágosnyereg. A Hármashatár-hegy, mely a közhiedelemmel ellentétben nem hármas hajlatáról kapta a nevét – erről bárki meggyőződhet, aki bebarangolja: nem három, ennél jóval több hegyből áll –, nevét határhelyzetéről kapta. Elválasztja egymástól a „három várost”, Budát, Óbudát és Hidegkútot. A hegység neve kései képződmény, hisz valaha több apró település is húzódott a lábánál – többek közt az említett és mára feledésbe fakult Fehéregyháza. Hogy hol húzódott egykor ez a szépnevű település, nem tudni. Árpád fejedelem vélt vagy valódi temetkezési helyén – talán ott valahol, ahol ma a Pilis felé tartó sárga buszok megállanak – később egy pálos kolostor állt, melynek szintén emléktelenül nyoma veszett. Gyanítom, a település szép neve is a pálosokra – az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendre – utal, hisz a derék páterek fehérben jártak. Később aztán már kevésbé kegyes célzattal települnek meg errefelé az emberek: felismerték ugyanis, hogy az itt található anyag elsőrangú, és téglagyárakat építettek. A felismeréshez persze nem kellett túl nagy eredetiség, hisz a római korban is bányászták itt az ún. kiscelli kék agyagot, inkább ahhoz kellett újkori nekibuzdulás, hogy iparszerűen dolgozzák fel a föld ajándékát. Ezért terjeszkedhetett a hegy irányában Óbuda, és ezért kebelezhette be az egykor független, apró településeket. Ma a hegy lábáig sűrűn beépült a táj, csak a meredek oldalakon áll az erdő. És érintetlen maradt a Virágosnyereg is, a két hegy találkozási pontján. Ez a füves lanka, napsütötte fennsik egy kicsit az időn kívül áll. Minden helynek, mikroklímának megvan a maga sajátos hangulata. Ez a hegyi rét, mely beékelődött a Hármashatár-hegy utolsó nyúlványa, a Vihar-hegy meg a magányos Csúcs-hegy közé, olyan hely, ami idegenszerű a maga környezetében. Itt az évszakok is furcsán viselkednek: mindegyik megkésve éri el a hegyi rónát. De ha elérte és birtokába vette, hosszan kitart, nem akaródzik átadnia helyét a következő évszaknak. Biztos vagyok benne, hogy a Virágosnyereg mindig az időnkívüliség élményét sugallta az erre bolyongónak. Aki idejött, érezhette s érzi ma is, itt áll az idő.

boszorkányok

A távoli Gellért-hegy a középkori hiedelmek szerint a boszorkányokat látta vendégül éjszakánként. Metszetek és bolondos történetek utalnak erre. Nos, a Virágosnyeregnek, talán mivel távol esik a várostól és valaha még távolabb esett, nincs ilyen mikromitológiája. Pedig hangulata szerint vonz az elrejtezésre, a különutakra, az obskúrus képzetekre, és – épp időnkívülisége okán – a múltba feledkezésre. Ha volt valaha olyan hely Buda környékén, ahol a kereszténységre tért magyarok egyik-másik nyakasabbja még titkos áldozatokat mutatott be a régi hit oltárán, alighanem a Virágosnyeregben tette.

Első tavaszi túrám mindig ide vezet. Pedig csalóka ez az utazás, mert odalenn a városban már látványosan kitavaszodott, míg itt a füves rónán, meg a felette komorló Viharhegyen, még javában tartja magát a hó. Igaz, naphosszat olvadozik, bő erekben csorog alá az agyagos mélyúton, mely ide felvezet – az ember csupa sár lesz, míg felkaptat a hófolyáson –, mégis itt nyílik tömegesen a hegyoldalban a tavaszt jelző hóvirág. Kibújik a hó alól, fölötte pedig, a napsugártól szikrázó levegőben az első, még dermedtségtől kába lepkék csaponganak. Talán „üvegházi hatásnak” lehetne mai szóval mondani azt a jelenséget, ami a korai virágot életre támasztja. A hó ugyanis nem a felszínén, hanem a mélyében kezd először olvadozni. Megroskad a meleg hatására, a teteje viszont – mivel az éjszakai fagyok jégbe vonják – hosszan kitart. Üregek keletkeznek benne, melyeken áttör a napsugár, s az áttetsző hóréteg alatt megsokszorozódik a fény teremtő ereje.

a mindenkori ígéret

A Virágosnyereg ilyenkor még havas és lucskos, csak a hangulata, a lélegzése tavaszias. Ahogy a levegő jár fölötte, mert minden mikrovilág fölött más és más a szelek járása. A fagyos fuvallatban a napsugár szilánkjai szikráznak. És ilyenkor az embernek észre kell vennie, hogy ez a hegyi rét mennyire keleties. Mennyire távoli és idegenszerű itt a kelták alapította, később rómaiak lakta Óbuda tőszomszédságában. Az évszakok és az égtájak közt rejtett összefüggés figyelhető meg. Kelet: a tavasz. A kikelet szó utal is erre, bár az égtáj neve inkább a,,napkelet” szó értelmét rejti, ez azonban összefügg a szó másik jelentésével, az ébredéssel, a virágfakadással. Kelet: a tavasz, a mindenkori ígéret, a reménység, a nekibuzdulás, a csírák és rügyek felfakadása. De ahhoz, hogy a reménységből, az ébredés lendületéből valóság legyen, kell még a dél növesztő heve, a nyár érlelő, burjánzó ereje. Kelet enélkül a délies elem nélkül sosem tud megvalósulni, sosem érik be, örök kezdemény marad. Mindig az idők eleje, folytatás és kiteljesedés nélkül, az örök alfa.

A kelet mindig a pásztorok járta hegyi fennsíkok képzetét hívja elő az emberből. A dél a trópusi dzsungelt, ahol a hő hatására minden óriásira felburjánzik. Egy trópusi orchidea, melynek szerény rokona itt a Virágosnyereg tőszomszédságában nyit: agárkosbor vagy fehér sisakvirág képében, a déli dzsungelben óriásira nő. De ez a mértéktelen, délies burjánzás önmagában még kevés. Nincs se vége, se hossza: csupa alaktalan, gigászi kuszaság. Ahhoz, hogy beérjen és megvalósuljon, kell a nyugat évszaka, az ősz. Az arató szorgalom ideje. A termés csak őszre, csak nyugaton érik be. Aztán a tél észak felől letarolja a földet. Mindent elpusztít, barbár módon lecsupál, de a pusztulás mélyében tovább élnek a csírák, az újrafeltámadás lehetőségének hordozói.

A kelet tehát sosem érik be. Ha az ember ezzel a jelképpel – a felsoroltak tükrében – eljátszogat, meglepetten tapasztalja, hogy ez az ország – talán nemcsak a nemzeti romantika nekilódult képzelségei szerint – mennyire keleties, tavaszias. Itt mindig minden csupa nekibuzdulás, ígéret, remény, kezdemény. Itt minden a maga előidejét éli. Sosincs igazán jelen idő. Mert a keleties tavasz sosem érik be önmagában, ha nem társul hozzá a dél növesztő türelme, a nyugat érlelő és betakarító szorgalma.

A Virágosnyereg évszaka a tavasz. Nehezen születik meg, de hossza kitart. A hegyi rét ősgyepéből itt-ott a ritka tavaszi hérics, a leánykökörcsin, meg a kevésbé ritka, de annál kedvesebb martilapú bújik elő. Másutt aztán már beköszönt a nyári másulás, az évszakok áttűnése, itt azonban hosszan kitartanak a tavaszi virágok. A töretlen rögöket felveri a fű, az igazi, változatos ősgyep, mely a maga eredeti növénytársulásait őrzi. Ez a növénytársulás-fajta csak látszólag egységes és színtelen. Ha az ember lehajol hozzá és türelmesen vizsgálgatja, észre fogja venni, hogy az ősgyep mennyire bonyolult és tarka növényi együttes. Ha azonban ezt a talajt megbolygatják, furcsa változás történik: az ősi növénypopuláció sértett érzékenységgel visszavonul, és helyét átengedi az érzéketlen, közönséges gyomoknak. Mert a civilizáció valójában haszonnövényeket és gyomokat terem: e kettő örökös tusája. Hiányzik belőle az antik nyugalom. Feltöri a földet, hogy haszonnövényeket termeljen, a vadvirágok helyére pedig – a vadállatok helyére szintúgy – a maga képére álmodott és lombikban kitenyésztett virágokat és állati lényeket helyez.

jó elüldögélni

A Virágosnyereg, illetve a hozzá szervesen csatlakozó lankás rét, mely lényegében nem különbözik tőle, elnyúlik egészen a valahai királyi Vadaskertig és Hidegkútig, magába foglalja a Vitorlázó repülőteret, a Vöröskővárat és az egykori Gercsénypusztát. Vonz a keleties életformára. Mindig meglepett, amikor elindultam a Virágosnyereg felől a Vadaskert irányába, és a hegy nyugati lábánál, a csordakút közelében egy tanyát pillantottam meg, ahol félvadon tartott disznókondát nevel egy elszánt nomád. Még odább, a vitorlázórepülőtér fölötti cserjésben egy óriási birkahodály terpeszkedik. Gomolygó birkanyáj legelészik a kiégett fűben. Aki pedig még ennyiből sem érzi meg a hegyi puszta hangulatát, üljön le a felperzselt fűbe és bámészkodjon. Egyszerre felülről vijjogást fog hallani, és ahogy felpillant, meglátja a rét fölött keringő ölyveket. És ahogy a madarak mozdulatlan keringését figyeli, hirtelen beúszik a képbe egy sárkányrepülő. Mert a völgy mélye a vitorlázórepülőké, de a hegynek futó fennsík a sárkányrepülőké, akik a szélső, meredek sziklákról kelnek légi útra, és tarka-barka alkotmányaikkal itt köröznek a rétek felett. És amikor az ember elunta már a magasság látványát, nyaka is elgémberedett a felfelé bámulásban, és szemét újra a füves dombhajlatokra veti, hirtelen valami rebbenő mozgásra figyel fel: egy ürge fut végig a réten, aztán még egy és még egy. Az állat a fenekére huppan, fejét magasba emeli, fürgén szimatol a levegőbe, gombszeme riadtan csillog, aztán – meghallva az ölyvek jajgató vijjogását a magasból – eltűnik egy lyukban. Hosszú időbe telik, amíg a kis állat újra kikandikál, gyanakodva fürkész és újra előszökken földmélyi várából. Aztán amikor újra eltűnik ijedtében, s lassan az ölyvek is tovaszállnak, egy apró, kecses madár fut végig a pázsiton, a sárga billegő, rokona a gyakori és közismert barázdabillegetőnek, alakra nem is különbözik tőle, de ritkább, a tolla sárgás, és talán valamivel kecsesebb és törékenyebb, ezért hívják a nép nyelvén leányka madárnak. És ha az ember még nem tudná, hogy itt a közelben pásztorkodás folyik, az aranysárga madár jelenlétéből erre kellene következtetnie, mert ez a törékeny szárnyas a nyájakat követi, nem valami misztikus szeszély okán, hanem a birkanyáj környékén élősködő rovarok miatt. Ahogy a fogyatkozó búbosbankát is láthatatlan, ám annál szorosabb kötelék fűzi a lovakhoz. Prózaibban kifejezve a dolgot: a búbosbanka a lótrágyát tekinti kedvenc csemegéjének, pontosabban: az abból kikelő lárvákat. Aztán ahogy az ember, hosszas bámészkodása után, felkászálódik a fűből és végigtekint a hegyi réteken, megpillant – Hidegkút irányában – egy romépületet. Aki nem tudja, ki nem találhatja, hogy egy valahai templom omladékát vette észre felülről. Gercsényi vagy gercsepusztai templomrom a neve, és talán nem tévedek, ha a kerecsen szót hallom ki az egykori templom romjának hangulatos nevéből. Kerecsensólyom persze nem igen téved ide manapság, alig fordul elő az országban, de valaha élhetett errefelé, ahogy a közeli Pilisben még előfordul. Gyanítható, hogy az egykori templom egy kis falu szívében állt, ha másból nem is, a körötte látható, elvadult gyümölcsösökből erre lehet következtetni. Szeretem a romos, öreg épületeket, jó elüldögélni a köveiken, de ez a gercsepusztai nem vonzó, nem rokonszenves. Miért, miért nem, van benne valami karavánszeráj-féle, sőt, valami rablótanya-szerű. Ha az ember erre bolyong, szinte várja a fal mögül előbukkanó utonállót, és szinte csodálkozik, amikor megpillant néhány lovast, amint a réten át tovatűnik. Jóval odébb, már a vitorlázórepülőtér közelében, a rétből a Vöröskővár emelkedik a magasba. Ez azonban, hangzatos és jóízű nevével ellentétben, nem vár, nem is volt az soha, csak egy omladozó, téglavörös sziklákkal borított kiemelkedés, melyet az idő lankásra koptatott, s ha az ember távolabbról figyeli, valóban érez benne valami várromszerűt. Kőemlék áll a közelében, egy itt lezuhant vitorlázórepülőt idézve, mert a légi sport néha áldozatokat követel.

A Virágosnyereg és környéke, kiégett ősgyepével, nyárra már alig sejteti, hogy itt tavasszal micsoda növényi burjánzás indult meg. Nyárra kapaszkodnak meg benne, továbbá a pusztát idéző tövises, apró cserjék, melyek a nedvességet képesek hosszan elraktározni. Aztán az őszi esők hatására még egyszer felburjánzik a hegyi rét, felcsapnak füvéből a vadvirágok és a tél érkeztéig kitartanak. Körül vörösre érik az erdő, odalenn a városszéli mezsgyékről már eltűntek a vadvirágok, de itt még novemberben is virul a kéküstökű csormolya, a dunai szegfű, meg a kései gubóvirág. Mintha az ősz a tavasz tükör-évszaka volna: a hegyi róna visszaemlékezik a kikelet ígéretére, elégedetlenül újrakezdi az akkor félbemaradt burjánzást.

Aztán amikor az utolsó sárkányrepülő is elszállt a fennsík felett, és megérkeznek a kései fagyok, hátukon hozva a varjúcsapatokat, a Virágosnyereg is hóba vész. Ember alig téved ide ilyenkor, talán egy-egy magánykedvelő turista botladozik a mély hóban, és ha nem tudná, hol jár, esetleg azt hihetné, valahol a Tibeti-fennsíkon, Körösi Csoma nyomában, a jakok és lámaista remeték birodalmában.

kép | shutterstock.com