A KÉPÍRÁS NYELVE

Amikor Fagyejev találkozott Picassóval, a szovjet író óvatosan megjegyezte, hogy ő bizony nem mindig érti Picasso képeit. Picasso erre azt kérdezte: „Hogyan tanították önt írni-olvasni?” Fagyejev kissé meghökkenve nézett rá: „hát… ahogy mindenkit; á-bé-ab, vaskalap…” (legalábbis így fordította a kettőjük közt tolmácsoló másik szovjet író, közös barátjuk, Ehrenburg). Mire Picasso így folytatta: „Hát képet olvasni tanították-e?” Az író tagadóan rázta a fejét.

a rajz ábécéje

Pedig képet olvasni is tanítják a gyerekeket az iskolában. Amikor pontot, vonalakat – egyenest, hullámot, kört – rajzolnak, a gyerekek voltaképp a rajz ábécéjét sajátítják el. Csak éppen ezt nem szokták elárulni nekik. S azt sem, hogy amikor az iszonyúan unalmas kockát, hengert, gúlát gyötrik a rajzórán, akkor a nagy francia festő, Cézanne híres megállapítását érzékelik: szerinte ugyanis minden valóságos forma visszavezethető a legegyszerűbb mértani testekre. S a gyerekek azt sem tudják, félő, olykor a tanítóik sem, hogy ezt a rajzolási módot a kubizmus néven ismert irányzat igencsak kipróbálta már.

A baj ott van, hogy az ábécé elsajátítása után ez a – többé-kevésbé tudatos – képolvasás-tanítás abbamarad. Pontosabban: kinek-kinek szerencséje, hogy folytatódik-e. Mert ez a fajta tanítás olyan, amilyen a régi időkben az olvasás-tanítás volt, amikor megtanították a nebulót silabizálni, szótagolva olvasni, azután, aki módot (könyvet), lehetőséget (szabad időt) vagy még biztatást is (tanítót) kapott hozzá, az magától is megtanult olvasni a sok olvasás útján. Ha tehát valakinek ma szerencséje van, a képolvasás alapelemeit megtanulva sok és sokféle képet láthat, kiállításra, múzeumba járhat, reprodukciókat nézegethet, s még kalauzt is kap mindehhez – szülőt, jó barátot, aki magyarázgat –, akkor önerejéből megtanulja olvasni és érteni a legkülönfélébb, régi és modern, hazai és távoli képeket.

Mert a tanulás nem egyéb, mint az ismeretek gyűjtésére irányuló önálló erőfeszítés – a tanítás csak annyi lehet, hogy a gyűjtött anyag rendezésére, a köztük lévő összefüggésekre figyelmeztet. Manapság mindenki csak a saját lustaságára hivatkozhat, ha azt mondja, hogy nem érti a mai művészetet. (Bizony a régit sem, csak azzal már nem dicsekszik.) Mert a képolvasás ábécéjére megtanították, a többi már az ő dolga lett volna: ma a sokféle kép is, a szabad idő is rendelkezésre áll. S van sok-sok olyan „tanító” is, „akiknek” az összefüggések felismeréséhez hasznát vehetjük: lexikon, kézikönyv és rengeteg tanulmány a művészetről.

Van egy egészen fiatal „tanító” is – éppen fiatalsága miatt alig ismerik. A neve: jeltudomány. Tanításának lényege abban áll, hogy mindenféle emberi érintkezésben keresi – s meg is leli azt a rendszert, amit mindannyian jól ismerünk anyanyelvünk elsajátításából: a jelek rendszerét. Minden ilyen rendszer, akár a nyelvet, akár a KRESZ-t nézzük, jelkincsből áll (a nyelvben a szavak, a KRESZ-ben a táblák) és használati szabályzatból (a nyelvben a nyelvtan, a KRESZ-ben a „szabályok”). Ilyen rendszert alkot a képi ábrázolás is: vannak „szavai” és van „nyelvtana”.

De ezzel a kijelentéssel kicsit bajba kerülünk: a kép szavai vajon a vonalak? Nem. A vonalak (azután a tónusok, színek stb.) csak olyanok, mint a nyelv hangjai – ezek csupán a képnyelv „szavainak” építő elemei. A képnyelv szavait a felismerhető (és önálló névvel jelölhető) formák, alakzatok adják: alak, fej, kéz, fa, ág, levél, asztal, lába, lapja, fiókja stb.

a képek nyelvtana

A képek nyelvtana látszólag éppen olyan egyszerű, mint a „szókincsük”: a felismerhető alakzatok viszonya egy képen belül – asztal és mellette ülő ember, fa és mellette egy patak, ember fegyverrel stb. (A kép kerete úgy határolja a képet magát, mint az írott mondatot a kezdőbetű és a záró írásjel.) A közkeletű tévhit szerint az efféle alakzatokat képen mindenki felismeri bármilyen előzetes ismeret, tanulás nélkül. Egyszerűen azért, mert itt a jel és a valóság közti kapcsolat szükségszerű: ez a kapcsolat a hasonlóság. (Ellentétben a nyelvvel, ahol a jel, vagyis a szó és a valóság között nincs szükségszerű kapcsolat: az asztal szó nem hasonlít semmiben a vele jelölt asztalra – ezért is más a jel minden nyelvben.) A dolog mégsem ilyen egyszerű. Rég felfigyeltek már arra, hogy olyan emberek, akik a mi kultúránkon kívül nőttek fel s nem szoktak a síklapos ábrázoláshoz, még a fényképet is piszkos papírnak nézték, s elsőre nem tudták a fekete-fehér fényfoltokat a valóságos dolog vagy ember képmásának felfogni. A mi kultúránk annyira tele van képekkel s elég régóta, hogy az ebben felnövő ember a képolvasás nyelvtani alapfogalmait szinte önkéntelenül elsajátítja – olyasféleképp, ahogyan az ember az anyanyelvét beszélni és érteni tanulja. De ettől még nem ért mindenfajta képet.

A képeknek – bár egy kultúrán belül, például az európaiban vagy például a távol-keletiben, nemzetközi a nyelvük (a francia és a magyar egyformán érti az európai képet, a kínai és a koreai a távol-keletit) – egy kultúrán belül is van történetileg változó poétikájuk és stilisztikájuk. Ha az egy korban élők és egy műveltségben felnövők többnyire jól meg is értik koruk képeit, a régebbi vagy éppen az eljövendők képeit nem mindig értik.

Ahhoz tehát, hogy megtanuljuk, miképp alkalmazza a vonalat a középkori festő (mindent annak rendel alá) és miképp a 19. századi impresszionista (nem is akarja tudomásul venni), már az szükséges, hogy sok-sok képet lássunk különböző korokból, azokat összehasonlítgassuk, s felfedezzük a „nyelvhasználat” eltéréseit. Mert a stílus, ami jellemezhet egy kort is, egy alkotót is, a jel elemeinek (vonal, folt, tónus, szín stb.), a jeleknek és elrendezésüknek (kompozíció) sajátos, másokétól (más korokétól vagy más művészekétől) eltérő használata. A középkori képírásban a jeleket úgy kellett összeválogatni, hogy csak a hitbéli felfogásnak vagy épp az egyházi előírásnak megfelelők szerepelhettek a képen – a modern korok festői viszont éppen az olyan jeleket kedvelik, amelyek az emberek hétköznapjait idézik fel. A régi piktúra szimmetrikus, gondosan a képmezőbe szerkesztett jeleneteket adott elő – a 17. századtól ez megszűnik, s előbb az aszimmetrikus (átlós, nagy ellentétekre bomló) képszerkesztés lesz az uralkodó stílusjegy, majd a véletlenszerű, s végül a meglepő, a valóságban sosem látott dolgok, azaz jelek meghökkentő társítása uralkodik a képen.

érthető szavak nélkül

S végezetül, ami a legtöbb gondot okozza a képolvasásban: amikor csak jelelemek (vonalak, foltok) láthatók a képen, de felismerhető (megnevezhető) alakzatok nem – ilyenkor beszélünk absztrakt (helyesen: nem ábrázoló) képről. Nos, ez olyan, mint amikor valaki lalázva dúdol, vagy szavak nélkül énekel. Nem is szabad keresnünk többet benne, mint a muzsikát, ami a maga módján éppoly „értelmetlen” (értsd: érthető szavak nélküli) érzelemkifejezés, mint a nem ábrázoló kép. Ha ennek fogjuk fel, már nincs többé bajunk vele; hisz tudjuk, ezt nem „olvasni” kell – csak nézni és hatni hagyni, mint a muzsikát, vagy mint az épületeket és ruhákat élénkítő díszítéseket.

S ha valaki úgy találná, hogy nagyon is leegyszerűsítettem itt az egész képolvasást, akkor meg kell nyugtatnom (vagy még jobban felbőszítenem); ahhoz, hogy mindent el tudjunk olvasni, a tanulás önálló erőfeszítését nem lehet elspórolni. Az alva tanulás bizony csak álom. S azt se feledjük, hogy a művészet nyelvének tanulása önmagában hordja jutalmát: a felfedezés élményét.

kép | Raul Lozza művei, wikiart.org