MI MÚLHAT EGY „N” BETŰN?
2010 május
Ó, a lóverseny! Milyen régi kép! A Courths-Mahler-kötetemből eshetett ki, mikor átrendezték a szobám. Látják? Ott állok középen, az első lépcsőfokon… Könnyen megtalálhatnak, mert rengeteg fényt tekertem magamra. Mindig az volt a mániám, hogy összeharácsoljam a fényt, és soha egy sugarat sem engedtem át senkinek. Ezért sokan megutáltak, pedig egyébként mindenemet megosztottam volna. Isten is megbüntet érte, mert ugye, sol lucet omnibus.
a férj ékszere
A fehér rókát a lóverseny előtt két héttel kaptam az uramtól. Persze, hogy felvettem. Tudom, hogy nyári ruhához nemigen illik, de hát miért vette, ha nem azért, hogy megmutassuk a társaságnak? Azt mondta, a nő a férj ékszere. Néha, amikor kedveskedni akartam neki, gyorsan elképzeltem, hogy igazi ékszer vagyok, és csak csillogtam, villogtam, miközben úgy rázogattam a fejem, hogy csilingeljenek fülemben a gyémántfüggők: klin-klin-kling!
Rozáliának hívnak.
A nevemet nem használjuk, mert ha meghívót kapunk, engem úgy jelölnek: „és neje”. Ha bárhová megérkezünk, engem csak úgy jelentenek be: „és neje”. És még a kapu alá is ezt írták ki. A férjem nagy üzletember, az egész világot bejárta, ha szivarozik, földrészek kavarognak benne, s néha franciául szólít meg, chou-chou-nette, vagy angolul, darling, és néha mást is mond, amit egyáltalán nem értek, például szeretkezés közben, és én nem is kívánhatom, hogy ennyi világviszonylat után teljesen áttérjen a magyarra, és egyszerűen így szólítson engem: Rozália. Néha.
Kár, hogy rossz kép készült az uramról. Elöl áll kalapban, és hunyorít. Mintha hunyorítana. A lovak felé néz. Valami probléma lehet a lovakkal. Elindultak vagy nem indultak el, valamit csinálnak vagy nem csinálnak, ami minket nagyon rosszul érint, mert mi is megtettünk egy lovat. Nekem meg is mondták, melyiket, hogy figyelemmel kísérhessem, de nincs kedvem a loholását követni, és azért izgulni, hogy a többi állat fölé kerekedjen, mint győztes állat. Azt mondják pedig, a ló szeret futni, az emberek szeretik nézni, és így együtt mulathatnak. Ez igen kedves. A férjem készülődik, nyerni akar.
A ló is készülődik, a ló is nyerni akar. „Egész Pest” itt van, egész Pest készülődik és nyerni akar. Emelkedett a hangulat. Sűrűsödik a levegő. Nem tudom, miért nem tudok örülni. Emlékszem az örömre; mint tüskés kis gombóc gurigázott bennem, nevetnem kellett tőle, táncolni vagy kiabálni.
könnyen félreismerhetik
Sajnálom, hogy ilyen rossz kép készült az uramról. A fotó után könnyen félreismerhetik. Jobbnak látnák, ha kilépne a képből, ha beszélne, mozogna, de éppen ez az, amit nem szabad megkísérelni. Egyszer valaki kilépett a képből, és soha többé nem tudott visszamenni bele. A felesége még most is siratja.
Biztosan észrevették, hogy a barátnőm cigarettázik, majmolja a legutolsó divatot. Mellettem áll, könnyű kabátban, és rám fújja a füstöt. Nem kellemetlen a füst illata. Néha még most is érzem. Néha. Valami eltévedt szél hozhatja felém a lóversenyről.
Beszívom. Jólesik.
Rozáliának hívnak.
Vérmérgezésben haltam meg, nem tudom pontosan, mikor, pedig többször is mondták a dátumot, márványba vésték, újra mondták, de én a számokat valahogy mindig elfelejtem. A kisbaba ingecskéjét varrtam, amikor a tű az ujjamba szaladt. Kétségtelen, hogy a kézimunkához mindig ügyetlen voltam. Az iskolai terítőt is a keresztanyám horgolta. Annak idején.
Korai volt a hímezgetés, hiszen még csak hathetes volt a terhességem, de az öröm megzavart, az igyekezet, a sürgősség-csimbók a torokban. Én csak a kicsi nevét akartam kivarrni ezüst cérnával, hogy MANON. Odáig jutottam el, hogy MANO, amikor összevéreztem mindent. Az utolsó „N” betű lemaradt.
A férjem elrakta a ruhácskát, mert valami emléket akart a gyerekről. Valaki megkérdezte tőle, hogy Manónak akartuk-e hívni a kisbabát. „Igen”, válaszolta ő a hasonlíthatatlan nyugalmával. „A feleségem ötlete volt.”
Hihetetlen, hogy mi múlhat egy „N” betűn! Gondoljanak csak bele, ha már olyan kedvesek voltak, hogy kiszedték a Courths-Mahlerből ezt a képet – hiszen csak udvariasságból mondtam, hogy kiesett –, tegyék megfontolásuk tárgyává ezt az „N” betűt, mert én már nem látom át, én nem értem, nem tudom felfogni: miféle szörnyű betű volt az? Ugyanaz, amit az iskolában tanultunk? Orrhang, ami már gyerekkoromban az orromba költözött és velem lélegzett, amíg lélegeztem?
Jóska persze semmiből ki nem maradhatna!
Úgy feszít mellettem az új tiszti mundérjában, mintha a szeretője lennék. Nehezen tűrtem, hogy ismét mellettem áll, de akkori helyzetemben nem lökhettem el. Sajnos.
Azért vágok vidám arcot, mert a Társaság folyóirat minden képet lehoz, amit a lóversenyről készítettek. Ha mosolygok, mindenki láthatja, hogy boldog vagyok.