A HEGYI KÖLTŐNŐ

Nemzedéke „legférfiasabb” poétájaként emlegették fellépésétől kezdve Nemes Nagy Ágnest, akit – metszően okos, értelemből és szenvedélyből ötvözött versei alapján – Sőtér István 1948 őszén úgy jellemzett, „mintha sohasem lett volna gyermek – komor Szibillaként ül rímei között. Megdöbbentő avatottsággal nyúl mind a gondolat, mind a lélektan eszközeihez – ha nemzedékéből valaki, úgy ő juthat el talán egy igazi bölcseleti líra szintjeire.” Hozzátette azonban: „jövője nehéznek és kockázatosnak ígérkezik; az alapzat, melyet első verseivel lerakott, túlságosan bonyolult és nagyigényű ahhoz, hogy a majdani építménynek egyhamar felhúzhassa tetőszerkezetét.”^[1]

közösen átélt apokalipszis

Mire a költők születési sorrendje alapján „egymásba karoló, egymásba olvadó” négy korosztályt bemutató kötet megjelent, a szerkesztő jóslata máris valósággá vált: a fordulat évének tavaszán betiltották a mindössze hét számot megért Újholdat, melyet 1946-ban alapított a Nemes Nagy Ágnes–Lengyel Balázs házaspár, hogy publikálási lehetőséghez juttassák azokat a húsz-huszonöt éves pályakezdő írókat, költőket, akik a közösen átélt apokalipszist irodalmi eszközökkel igyekeztek földolgozni. Hamarosan kialakult a lap állandó és alkalmi munkatársi gárdája: itt publikált Gyárfás Miklós, Lakatos István, Mándy Iván, Örkény István, Pilinszky János, Rába György, Rákos Sándor, Somlyó György, Szabó Magda, Végh György, Vidor Miklós – s némelyikük időlegesen szerkesztette is a lapot. Ezek a „meszesgödör-nemzedékként” emlegetett írástudók Radnóti Miklós negyedik kötetének^[2] címéről nevezték el fórumteremtő orgánumukat, mintha megérezték volna, hogy a csillagászati jelenségből szimbolikus fogalommá vált „újhold” nemcsak az örökös változás és újrakezdés jelképeként él majd a köztudatban, hanem a szüntelen fenyegetettség, az egzisztenciális veszélyérzet kiváltotta szorongást is magában hordozza, akárcsak Radnótinál.

Már a háborút követő, „hároméves irodalom”-ként elhíresült korszak kezdetén kialakult a lap munkatársai közti „szereposztás”: a legnagyobb szakmai tekintélyre a kivételes intellektusú, szigorú és nem mellesleg feltűnően szép, szőke fiatalasszony tett szert a költők, írók között. Forradalmi pillanat volt ez a férfiközpontú irodalom történetében, hiszen először fordult elő, hogy női „vezér” ízlése és elvárásai alapján szerkesszenek egy – bármily alacsony példányszámú – modern folyóiratot. Kezdetben akadtak értetlenkedők, akiket „irritált, hogy az idősebb írók is szinte haptákba vágták magukat előtte, mint szerelmes gimnazisták a szép tornatanárnő előtt”. De a kétkedők is belátták: „Csak az írás számított, Ágnes véleménye, a dudálás a pokolban, a kvalitásos szöveg, a stigma – s mindaz, amit a háborús években nem vettek figyelembe, sőt, gyanúsnak minősült.”^[3]

Nemes Nagy Ágnest gazdag költői „előélete”, korán kialakult irodalmi kapcsolatai és szakmai elismertsége is arra predesztinálta, hogy egységes nemzedékké formálja az Újhold körül gyülekező, sokfelől érkező alkotókat, akiket a történelem sorsközösségbe kényszerített. Köztudott volt, hogy a szerkesztőnő egyetemista kora óta amolyan mester–tanítvány kapcsolatban állt Szerb Antallal, akinek elküldte verseit,^[4] s akivel éveken át bensőséges szakmai-emberi kapcsolatot ápolt. 1944. április 20-án kötött „irodalmi házassága”^[5] után is segítségére volt a munkaszolgálatra többször behívott író Száz vers kötetének összeállításában. A nyilas uralom idején férjével együtt igyekezett menekíteni az üldözött írótársakat: hamis iratokat gyártottak és búvóhelyeket szereztek Szerb Antalnak, Halász Gábornak, Sárközi Györgynek – de ők nem éltek a lehetőséggel. Az állandó életveszéllyel járó háborús megpróbáltatásokat azért sem lehetett a túlélőknek földolgozniuk, mert a holt mesterek társaságának mártíriumát személyes kudarcként élték át. Ezért érezhette úgy Nemes Nagy, hogy aki keresztülment a háborún, „sohasem lesz többé ugyanaz, mint a háború előtt volt”, és „az életveszély, a megsemmisülés olyan tapasztalásával jár, ami után kétségessé válik, hogy az ember tovább tud-e élni.”^[6]

engesztelhetetlen haraggal

Kortársai szemében tovább növelhette a költő-szerkesztő presztízsét, hogy az 1942–46 között írt verseit tartalmazó első kötetére^[7] 1948-ban Baumgarten-jutalmat kapott.^[8] Ez akkor még megtiszteltetésnek számított. A fordulat éve után ő és barátai is a „hallgató” írók sorába kényszerültek, mert egzisztencialista, „pesszimista” költészetükre nem volt vevő a szocialista realizmus esztétikája szerint újjászervezett irodalmi világ. A betiltott Újhold szerkesztője a korábban kedvelt népi írókat is „útitársaknak” tekintette, akik behódoltak a Rákosi-rendszernek. Engesztelhetetlen haraggal ítélte el aktívan politizáló írótársait: különösen a kétszeres Kossuth-díjas Zelk Zoltánra haragudott sokáig a Sztálin-ódáért,^[9] de Rákos Sándornak sem tudta egykönnyen megbocsátani, hogy – noha maga is újholdasként kezdte pályáját – verset írt Rákosi Mátyás 60. születésnapjára.^[10] (Az idős, beteg Rákost azonban már szeretettel köszöntötte a Fészek Klubban rendezett ünnepségen.^[11])

A káosztól szenvedő költő egyetlen túlélési esélyének azt tartotta, hogy legyen hű önmagához mesterségéhez és a Nyugat klasszikusaitól örökölt értékrendhez. A költészetet továbbra is intellektuális menedéknek tekintette. Az elhallgattatás éveiben született – József Attila jambusokba kapaszkodó ösztönét idéző – Mesterségemhez című verse, mely először a Dunántúl című folyóiratban, majd az 1957-es Szárazvillám kötete élén jelent meg.

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.

A mérhetetlen méréséhez azonban olyan szellemi tájoló szükséges, amely a tótágast álló világban is képes hitelesen kijelölni a követendő irányt. Ilyen fix tájékozódási pont volt Nemes Nagy számára a Jónás könyvével végrendelkező Babits költészete. A nagy előd példája nem ájult, hanem bensőséges tiszteletet váltott ki belőle. Gyakran hivatkozott arra, hogy a Nyugat utolsó főszerkesztőjétől örökölte a már-már személytelen, elsősorban természeti tárgyakban és filozófiai-morális fogalmakban megnyilatkozó, „objektív líra” iránti vonzalmát, talán ezért tudta éppen neki föltárni legbensőbb gondolatait és kételyeit a levert forradalom utáni csüggedt időszakában, egy el nem küldött levelében, „odaátra”: „Kedves Babits Mihály! […] Sohasem ismertem Magát. Nem is láttam. (Pedig láthattam volna, én idióta! Meg kell nézni az embereket, mert meghalnak!) Mindaz, ami Magához fűz, teljes magányban született és a mű, csakis a mű indítására. Szellemi elhagyottságban éltem (elsősorban egyetemi éveim alatt), majd minden olvasmányom magánvállalkozás volt. Mikor a kitűnő középiskolából kikerültem, olyan sivárságba pottyantam bele az egyetemen, hogy kis híján megfulladtam. Mutatis mutandis: autodidakta vagyok. Ami a szellemi arcomat illeti: magam csináltam magamat. […] Én nem akarok csillogni. Nem. Se kultúrával, sem semmi mással. Ha választhatok: izzani szeretnék. És nem beszélni akarok elsősorban, hanem – megváltani magam. […] Ami szép, az nehéz. Mondja Maga. No jó, magasra tartom széttört koponyám. Míg el nem esem, fejjel a sárba. / Köszönöm, hogy erre is figyelmeztetett. Remélem, gyakran látom. / Isten vele.”^[12]

Ennek a titkos kommunikációnak álcázott belső monológnak az irodalmi kiteljesítése volt másfél évtizeddel később A hegyi költő című esszékötete, melyben immár a nyilvánosság számára is megfogalmazta: miért vonzza annyira Babits költészete: „kamaszkoromban kezdtem el szeretni Babits Mihályt, ahogy az lenni szokott: rögtönös szívdobbanással ismerve föl: ez kell nekem. Vagy: kell nekem ez. (Áldott magyar szórend, ügyetlen szavaink gyámola!) Nem állíthatom, hogy csak őt szerettem, rajongásaim listája hosszú, de azért ő irodalmi tudatom iniciáléja. És talán azért az, mert hozzá húzó, korai ragaszkodásomban sok volt a gyermeki, az ő személyében pedig sok volt, ami alkalmassá tette, hogy apa-képpé sűrűsödjön egy korszak számára, még nekem is, aki látni sem láttam. Apa-kép volt Babits a két világháború közti magyar irodalomban, annak minden súlyával és kényességével.”^[13]

Mire a Babitsot rehabilitáló esszékötet megjelent, addigra az újholdasok publikációit sújtó tiltást is tűrésre, majd támogatásra érdemesnek változtatták a puhuló diktatúra kultúrpolitikusai. A hatvanas évek végén tört meg a jég, amikor Nemes Nagy Ágnes 1969-ben József Attila-díjat kapott, majd harmincöt évvel a Baumgarten-elismerés után, 1983 tavaszán neki is odaítélték a Kossuth-díjat.^[14]

Életműve betetőzésének érezhette, hogy 1986-ban Lengyel Balázzsal újraindíthatta az Újholdat, ezúttal antológia formájában, s az évkönyv szerzői közé immár a legújabb – virtuális ötödik – nemzedék írói, költői, kritikusai is bekapcsolódhattak.^[15]

az avantgárd apostola

Nem hiába volt az „esszéíró nemzedékhez” tartozó Szerb Antal, Halász Gábor „tanítványa”: maga is remekbe formált portrékat, lényeglátó elemzéseket írt elődeiről és kortársairól, József Attiláról – akit legkedvesebb költői között tartott számon – éppúgy, mint Kassák Lajosról, akivel kivételes érdeklődéssel figyelték egymás munkásságát. Nem sokkal azután, hogy nyolcvanadik születésnapján köszöntötte az avantgárd apostolát, temetésén is rá várt a búcsúztatás. És ő a nekrológ műfajában is revelációszerűt alkotott: „Szerettük őt – mondta a sírnál. – Szerettük konokságát és rejtett szelídségét, szerettük haragját is, és tanúságot tehetünk fiatal pályatársai iránt érzett nem-szűnő figyelméről, erről a ritka-ritka adományról, ami nélkül fiatal ember korccsá válhatik. Szerettük galambjait és a keze-írását. Szerettük szavai anyagszerűségét. Szerettük verseit, statikáját és lendületét, ami olyan, mintha a vasat tanítaná repülni, vagy mintha kődarabokat szállatna fel. Szerettük a nehézkedésnek és a lebegésnek ezt az együttesét, ami az ő személyisége. De érvénytelen a múlt idő. Szeretjük, tiszteljük és kérdezzük őt továbbra is, és ő válaszol nekünk a művészet szűnhetetlen jelenidejével.”^[16]

Élete utolsó két évtizedében sok interjút adott, mert fontosnak tartotta, hogy az olvasók eligazodjanak végsőkig tömörített költészetében, s figyelmeztessen a bonyolult korhoz illő bonyolult problémák tudatosítására. Esszéi, verselemzései valóságos műhelyszemináriummal érnek föl az új irodalmár-generáció számára.

Fogyatkozó számú kortársai nevében Rákos Sándor két régi találkozásuk élményét fölidéző párverssel emlékezett meg a „mértékvesztő aránytévesztő korban” is a biztos mérték tudójáról, akinek „szigorú szép szeme” halálában is „magasból a mélybe hatol”; „s aki e dúlt kor üzenetét írja / örökké vizsgázik előtted / sújt és emel a jelenléted”.^[17]

1. Sőtér István: Négy nemzedék. Élő magyar költők. A tanulmányt írta és a költőket bemutatja: Sőtér István. Parnasszus, Bp., 1948. 283. ↑

2. Radnóti Miklós: Újhold. Versek. Buday György fametszeteivel. Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma. Szeged, 1935. ↑

3. Galsai Pongrác: Záróra a Darlingban. Magvető, Rakéta Regénytár, Bp. 1986. 31. ↑

4. Lengyel Balázs így emlékezett meg későbbi felesége és a mártírhalált halt író kapcsolatáról: „Nemes Nagy Ágnes 1941 augusztusában felbélyegzett, saját magának megcímzett borítékot mellékelve (N. N. Á. egyetemi hallgató) elküldte verseit ismeretlenül Szerb Antalnak. Ágnes tizenkilenc éves volt. Szerb azzal a jellegzetes udvarias változtatással, hogy ‘Nagyságos’ és ‘úrhölgynek’ a következő levelet írta: „Kedves Kolléganő, bevallom, gyakran szoktam verseket kapni ismeretlentől és rendszerint nagy zavarban vagyok, hogy mit válaszoljak nekik. Annál nagyobb örömöm, hogy most végre egyszer őszintén és kertelés nélkül ezt írhatom: A versei jók, Maga tehetséges és egyáltalán nem érzek lelkiismeretfurdalást, ha arra biztatom, hogy folytassa… ha egyszer el akar beszélgetni velem, örülni fogok… Verseket is hozzon! Kézcsókkal és üdvözlettel, Szerb Antal’ (1941. aug. 28.)” Lengyel Balázs: Élet és halál. Dokumentumok Szerb Antal, Halász Gábor és Sárközi György történetéről. Élet és Irodalom. 39. évf. 1995. 12. sz. 5. ↑

5. Halász Gábor, a Nyugat, majd a Magyar Csillag kritikusa nevezte így frigyüket 1944. május 12-én kelt gratuláló levelében: ez aztán a meglepetés! Amíg én azon iparkodtam, hogy az Irodalommal boronáljam össze, ezzel az öreg Rouéval, Maga az Életet választotta és a fiatalságot: igazán női megoldása a Dichtung und Wahrheitnek! Gratulálok, közben persze az irodalom sem maradt el; hiszen az ura is tollforgató, és Szabó Zoliéknál emlékszem, mennyire imponált óriási verstudásával. S remélem, Maga is kitart világot felforgató szándékánál! S még házasságuk is milyen ‘irodalmi’; hadra kelt sereggel nászútra menni, ilyet csak múlt századi regényekben olvastam… Küldje el írásait minél előbb; igazán kíváncsi vagyok reájuk. S írjon, ahogy a fentiekben megegyeztünk (vagy nem?): Magáról.” (Lengyel, i. m.) ↑

6. Ekhnáton éjszakája. Nemes Nagy Ágnessel beszélget Lator László. In: Domokos Mátyás – Lator László: Versekről, költőkkel. Szépirodalmi. Bp.. 1982. – Erkölcs és rémület között. In memoriam Nemes Nagy Ágnes. Válogatta, szerkesztette, összeállította: Lengyel Balázs és Domokos Mátyás. Nap Kiadó, 1996, 1999. 237.) ↑

7. Nemes Nagy Ágnes: Kettős világban. Versek. „Újhold” kiadás, Bp„ 1946. ↑

8. A Baumgarten-díjat 1949-ben osztották ki utoljára. Az 1948. évi díjazottak: Bölöni György, Kerényi Károly, Vas István, Zelk Zoltán; jutalmazottak: Lányi Sarolta, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Szentkuthy Miklós, Vajda Endre. ↑

9. Zelk Zoltán: A hűség és a hála éneke. Költemény. Athenaeum, Bp. 1949.; A pártos éneke. Versek 1945-1950. Athenaeum, Bp. é. n.; A nép szívében. Versek. Szépirodalmi, Bp. 1952. ↑

10. Rákos Sándor: Ének Rákosi Mátyásról. In: Magyar írók Rákosi Mátyásról. Szépirodalmi, Bp. 1952. 280-281. ↑

11. Lásd: Nemes Nagy Ágnes: Rákos Sándor köszöntése. In: Az élők mártana. Prózai írások. I-II. Osiris, Bp. 2004.1. kötet, 679-681. ↑

12. Nemes Nagy Ágnes: Levél B. M.-hoz. A költőnő kéziratos hagyatékából, 1957. In: Erkölcs és rémület között, i. m. 80–86. ↑

13. Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő. Vázlat Babits Mihály lírájáról. Magvető, Bp., 1984. ↑

14. 14 A korábban kirekesztett költők elismerését Weöres Sándorral kezdték: 1970-ben kapta meg a Kossuth-díj második fokozatát – ebben az évben jelentek meg először egybegyűjtött írásai két kötetben. Érdekes nézőpontból, a cirkuszi bohócok által felállított „hamburgi listához” hasonlítva jellemezte Rába György az újholdasok viszonyát az állami díjazásokhoz: „Ezek a hatalmas, tagbaszakadt sportolók zárt ajtók mögött megállapodtak abban, hogy ki a legerősebb, ki a második legerősebb, és így tovább. De a cirkuszi mutatványok során ez a sorrend mindig fölborult – mert abban is megegyeztek egymás között, hogy az erőfölénytől függetlenül esténként ki győzi le a másikat. Tudniillik a közönség csak akkor váltott jegyet az előadásra, ha a kevésbé erős verte meg a legerősebbet… Mi az ötvenes években azt mondtuk: az irodalomban is van egy hamburgi lista, amelynek az élén Weöres Sándor áll. Tehát az az igazi érdem, ha valaki nem kap Kossuth-díjat, lévén akkor még Weöresnek sem volt, Jékelynek sem, Pilinszkynek sem – egyáltalán: valamire való írónak nem volt, kivéve azokat, akiket valamilyen okból ütőkártyának akartak fölhasználni. Kassák például, aki 57-ben megkapta, nekem előzőleg azt mondta: nagyon szeretné megúszni a díjat, de ha mégis neki ítélnék, nem fogja elfogadni. Végül, gondolom, a felesége befolyására, mégis átvette. De az is lehet, hogy – Arany Jánossal szólva – ‘eszméi győzedelmét’ vélte fölfedezni benne… Mi viszont úsztunk abban a kitüntetésben, hogy egy olyan írói közösséghez tartozunk, ahol senkinek sincs Kossuth-díja.” (Rába György személyes közlése. In: Valachi Anna: Csigavonalban a Parnasszusra. Rákos Sándor földi poklai és táguló költői világa. Argumentum, Bp„ 2009. 202- 203.) ↑

15. Az Újhold-Évkönyv (1986–1991) antológia formában jelent meg, évente négy alkalommal, majd Nemes Nagy halála után megszűnt. A régi munkatársak mellett a mai középnemzedékből is sok irodalmár, költő bekapcsolódott a szerzői gárdába, a fiatalon elhunyt Balassa Pétertől Ferencz Győzőig vagy Kelevéz Ágnesig. Buda Attila 1999-ben elkészítette az Újhold folyóirat és az Újhold-évkönyvek repertóriumát. A jelenleg legfiatalabb szakértő, Schein Gábor költő foglalkozik legintenzívebben Nemes Nagy Ágnes lírájával. Lásd: In: S. G.: Poétikai kísérlet az Újhold költészetében. Universitas Könyvkiadó, Bp., 1998, 11–132. ↑

16. Nemes Nagy Ágnes: Búcsú Kassák Lajostól. A temetésen, a sírnál mondott beszéd. Kéziratos hagyatékból. In: NNÁ: Az élők mértana. i. m. I. kötet, 657. ↑

17. Rákos Sándor: Egy régi s egy még régebbi nyár. Nemes Nagy Ágnes emlékének. In: R. S. Senki úr Semmibe indul. Belvárosi, Bp„ 1996.129–132. ↑

kép | A.Y. Jackson művei, wikiart.org