NÉZZÜK EGYÜTT NEMES-LAMPÉRTH JÓZSEF KÉPEIT!
A tájképek legtöbbször a természet egy-egy szegletét ábrázolják, gyakran távlatból mutatják a tópartot, a folyókanyart, hegyeket, dombokat vagy éppen „az Alföld tengersík vidékét”. Ritkábbak a városi környezetet megjelenítő tájképek. Nemes- Lampérth József mindössze harminchárom évet élt, viszonylag keveset festett, de képeinek nagy részén városi, gyakran külvárosi tájat látunk.
A családi krónika szerint nemesi származású volt – a 19. század végi Magyarországon ez még rangot jelentett –, mégis nehéz körülmények között nőtt fel Budapesten. Eredetileg Lampérth Józsefnek hívták, művésznévként vette fel a Nemes előtagot. A budapesti Iparművészeti Iskolában tanult rajzolni, felvették a Képzőművészeti Főiskolára is, ahová csak egy évig járt. Esti rajzórákon képezte magát, és még húszéves sem volt, amikor a Nemzeti Szalonban szerepelt képével, a Szépművészeti Múzeum pedig vásárolt is tőle. Egyre közelebb került Kassák Lajos köréhez – vele már foglalkoztunk a Szitakötőben –, a Ma című lap is rendszeresen közölte rajzait.
Egy tragikus esemény fordulatot hozott életében és festészetében is. A Ravatal című képe halott apját ábrázolja. A képhez kötődő történet nemcsak a művész lobbanékony természetéről árulkodik, hanem felismerhetjük korán jelentkező betegségének tünetét is. Egy kiállításon ugyanis dühroham tört rá – valószínűleg összeszólalkozott festőtársaival –, és karddal (vajon miért viselt kardot egy kiállításon?) belevágott az apját ábrázoló képbe. A kard pengéje visszapattant a keretről, el is tört, és megsebesítette a művészt. Micsoda jelenet lehetett!
Párizsba 1913-ban jutott el, ahol művészi látásmódjára elsősorban Cézanne (ejtsd: szézán) és a Vadak nevű csoport hatott. Különösen élénk színeket használt, finom árnyékolás helyett erős színtömbök láthatók képein.
Az első világháború kitörésekor tért haza, és bevonult katonának. Többször is megsebesült, bal keze lebénult. A harcok élménye is súlyosbította idegbetegségét. Leszerelése után, az 1919-es Tanácsköztársaság idején festőnövendékeket tanított, élvezte a fiatal hallgatók lelkesedését, és hogy átadhatja tudását. A tanácsköztársaság bukása után sok művészhez, tudóshoz hasonlóan el kellett hagynia az országot. Berlinben izgalmas, friss szellemű kulturális közegre talált. Végre rengeteget dolgozhatott. Ráadásul felkarolta egy galériatulajdonos, és alkalma nyílt neves művészekkel, például Moholy-Nagy Lászlóval együtt kiállítani. Úgy tűnt, a nehézségek után jobbra fordul sorsa. A sikeres berlini kiállításon felfigyelt rá egy svéd gyűjtő, vásárolt tőle, sőt meghívta pompás villájába. Svédországban életében először volt pénze drága festékekre, vásznakra. Addig sokszor csak rajzokat készített, mert nem tudott festéket venni. Életműve a svéd kaland után nem sokkal véget is ért. Hazatérése után kórházba került, igaz, ott is, még utolsó hónapjaiban is festett. Összesen tíz évig alkotott, a tájképeken kívül festett csendéletet, portrét és aktot.
(A folytatás a nyári számban olvasható)