NEM KÍVÁNOK EGYEBET

Hetedhét határon innen lakott Egyedem, akit a falu bolondjának hittek. Kora tavasszal csokorba szedte a vadmurok elszáradt kóróit, s a fejecskéket egy lavór vízbe morzsolta göndörödni. Az összepöndörödött apróságok voltak a göndörbárányok. Ezenkívül mindennap számolta a lépteit, és nem foglalkozott semmi mással. Persze közben minden rezdülést észrevett. Tudta, hogy most hagyja el a fákat az utolsó levél, a kocsmába most ülnek le melegedni az emberek. Kiszimatolta, hogy ég a gesztenyeárus portékája, és még a vadludak se terelték el a figyelmét a kis alakról, aki a főtér padján fagyoskodott egy régi újság alatt. Begyedem alig lehetett idősebb nála, lábán bakancsot viselt. Látszott, messziről jöhetett idáig. Egyedem kíváncsian bámulta a kuporgó fiút, azon mélázott, megszólítsa-e. Végül csak annyit mondott:

– Ötezer-hatszázharminchárom.

Begyedem felkapta a fejét, és értetlenül nézett az őt bámuló jövevényre.

– Ennyi pénz van a kalapomban?

És számlálni kezdte a lába előtt heverő kalap tartalmát.

– Nem, dehogy – hebegte Egyedem. – Ennyi lépés alatt értem ide. És te?

– És én mi?

Egyedem nem jött zavarba, sőt egyre kíváncsibban kérdezgetett:

– Te hány lépést tettél meg idáig?

A padon kuporgó fiú először elmosolyodott, aztán elkomorodott, mert az éhség belemart a gyomrába.

– Túl sokat, azt hiszem.

– A túl sok, az túl kevés! Pontosan mennyit?

Begyedem furcsállta a kérdést, de tetszett neki, hogy ez a fiú nem dobálja kaviccsal, nem rúgja félre a kalapját, és nem méregeti becsmérlően. Abban már nem volt biztos, nem csúfolódik-e. Őt magát
is meglepte a válasz, amit hosszas fejszámolás után kibökött:

– Legalább százezer lépés, ha nem több. A hét határon túlról jöttem.