„ÁLLJ MEG HÁZ! URAD JÖN!”

Már a múlt századtól foglalkoztak neves magyar etnográfusok, filológusok, mesekutatók (Solymossy Sándor, Mailand Oszkár, Ipolyi Arnold, Berze Nagy János és mások) meséink, balladáink szimbólumrendszerének feltérképezésével, a kereszténység felvétele előtti idők homályba vesző szokás- és hiedelemvilággal. A mesék, mondák, népszokások, népi művészet gazdagságának hátterében nemcsak a fizikai univerzumról alkotott archaikus képzetek állnak és jelennek meg szimbolikus tárgyi, meseszerű vagy rituális formákban, hanem a külső és benső univerzum, a makro- és mikrokozmosz olyan egységes, a mainál sokkal kevésbé különvált tapasztalata, amelyben az ember a mindenség szellemi folyamataiba közvetlenül avatkozni tudó, illetve ezekkel a folyamatokkal, a folyamatokat hordozó isteni lényekkel együtt élő, együtt lélegző lényként jelent meg. E kezdeteiben élményszerűen egységes világ centrumában az istenség, és az ő művét a földön folytató, általa közvetlenül táplált ember állt.

A szellemi hagyomány ennek az „aranykori” létnek a töredékes emlékezetét őrzi, melyet, mint életünk érzékfeletti alapjára vonatkozó megismerést, ma új, élő tartalommal kell megtöltenünk.

Meséink — meglehet, nagymértékben vulgarizálva, torzítottan — lényegében hírt adnak arról az ősi törekvésről, hogy az ember időről időre reprodukálja, újraélje az aranyló fénnyel teljes istenközelséget, hogy különböző akadályok legyőzésével visszatérjen eredeti állapotához, és megújítsa a teremtést. Erre az alapmotívumra épült minden szellemi hagyomány magva, a szoláris tradíció.

Ahhoz, hogy ilyen törekvésekkel kapcsolatban ne értsük félre mai lelki szükségleteinket, s ugyanakkor hitelt érdemlő konzekvenciákat vonjunk le a hagyományos, mitikus látás közléseit illetően, ahhoz, hogy ne vetítsünk egymásra két teljesen eltérő szituációt, hanem az egyikből, a régiből, ki tudjuk bontakoztatni a mának megfelelő szemléletet, számolnunk kell a nagy szellemi átalakulással, ami szükséges az új megértéséhez. Hiszen a hagyomány lényege nem az örök ismétlés, nem a külső, hanem a belső gesztus továbbélése, a tudat mély megismerő-képességének, a helyes kapcsolat mindig újra-találása az érzékfelettivel.
absztrakt fogalmi váz
Az ősidőkben az ember számára a világ valóságát az élő, teremtő erők látása jelentette, a világ — mint magyar neve is mondja — világ-osság volt, sokkal teljesebb értelemben, mint ma, amikor a valóság átélése majdnem teljesen érzéki-észleleti tényekre és egy absztrakt fogalmi vázra csökkent. Egykor a természeti folyamatok és lelkének erőit testetlen lényekben, eleven lelki történésekben közvetlenül látta, mintegy ösztönösen és kikerülhetetlenül jelen volt a szellemi-isteni benneadódásánál, ebben az értelemben: a teremtésnél. Egy világban élt az istenekkel, de azok mintegy kívülről hatottak rá; az ember önmaga centrumát nem önmagában élte át. Az érzékfelettit a világgal való kapcsolata és testi folyamatai közvetítették számára, egy éber-álmodás módján. Erre mutatnak a mítoszok és a teremtéstörténetek: az ember kapcsolata a világerőkkel mint lényekkel, illetve e lények egymás közti viszonyainak leírásai, s kitűnik belőlük, hogy az ember bizonyos értelemben az istenek által determinált lény volt; törvényeit az istenek uralma, jelenléte szabta meg, s a földi rendet ezeknek az égi törvényeknek a fenntartása biztosította. A legmagasabb tudás a régi, látó érzékenység felé az asztralitásból származott. Ebben az időben, Kr. e. 15—20 000 évvel az ember lényéhez még nem tartozott a ma átélt individuális én-tudat, az ember még nem vált el radikálisan a világ és önmaga közös szellemi gyökereitől, és dolga az volt, hogy az éggel való harmónia fenntartása mellett uralkodjék és győzedelmeskedjék azokon az alsóbb erőkön, amelyekhez a magasabb lények nem értek el. Szakrális pap-királyok álltak társadalmuk napjaiként Ég és Föld határán.

Az édeni állapot bealkonyulásával az ember világhelye egyre inkább megkövetelte, hogy megvívjon az istenek fokozatos eltünedezésével, az észleleti élmény materializálódásával fölerősödő tellurikus erőkkel — a mesék, mítoszok nyelvén a hét-, kilenc- vagy tizenkétfejű sárkánnyal. Ahol korábban isteneket látott, ott démonok bukkantak fel az ember előtt, majd egyre jobban kiürült az érzékleti világ. Az istenek elnémultak, legfeljebb éjszaka, alvás közben nyilatkoztak meg. A szellemi látás tartalmaira már csak emlékezni lehetett: ekkor írták le és foglalták rendszerbe – szimbolikus képekben.

A szellemi hagyományokban ettől kezdve ún. beavatási utakat kezdtek ,,vágni” a ,,maya”, azaz látszat-világon, hogy a megváltozott körülmények között is, az egész világrend fenntarthatósága érdekében áthidalható legyen a távolság az eredeti állapottól. A kialakuló érzékleti tudat tompítása és a fizikai hordozóktól, testi kötelékektől elszakadás, a beavatási halállal, az alászállással az alvilágra és egy benső feltámadás révén vált elérhetővé.

A benső feltámadás igénye máig aktuális, viszont az érzékfeletti iránti ösztönös, a tudat tompításával dolgozó orientálódás lehetőségei a 15. századtól lezárultak […]

Úgy tűnik, a magyar mesék legfőbb ,,pedagógiai” elve, hogy a mesehős cselekedeteiben nem a természeti világba, a kozmikus ritmusokba olvadás szerint jár el, hanem — átvitt értelemben — egy magasabb, teljesebb tudatosság megszerzése, a sötét erők elpusztítása, a szellemi Én megszületésének előkészítése érdekében. Más kérdés — helytelen paraxisra utal —, hogy a természet rendje elleni vétség is — ugyancsak szimbolikus — büntetés tárgya a mesékben.
a kilencfejű sárkány hitvese
Vámos Ferenc Kozmosz a magyar mesében című könyvében például a madárlábon forgó várakban a sarkkörön túl tapasztalható égi események és a mindenség ritmusainak mesei analógiáját véli felismerni: ,,A kozmikus forgómozgások szent rendje lebírhatatlanul uralkodik. Alája van vetve minden. Az istenek és emberek feladata: igazodni a szent rendhez…” Majd Berze Nagy gyűjtéséből a Feneketlen kút címűt idézi: Egy királynak három fia van. Kertjében csodakörtefa áll. De minden éjjel valaki ellop egy körtét róla. A király legnagyobb fiát bízza meg a fa őrzésével, ám a fiú elalszik, amikor közeleg az éjfél. Másnap a középső kerül sorra. Ő is elalszik, és ismét hiányzik egy körte a fáról. Harmadnapon a legkisebb királyfi telepedik a fa alá, és amikor eljő a pillanat, nem alszik el, ébren marad, s észreveszi, hogy egy bika a hosszú szarvával leveri a csodakörtét. Rálő, de csak megsebesíti. Következő nap a három fiú elindul a bika keresésére. Elérkeznek egy kúthoz, amely körül vér- és patanyomokat találnak. A legkisebb királyfi leereszkedik a kútba. Nagysokára leér. Lent különös világ veszi körül. Elindul, és hamarosan egy libalábon forgó várat pillant meg. Megállítja, bemegy. Bent gyönyörű leány fogadja, aki elmondja, hogy ő a vár urának, a hétfejű sárkánynak a felesége, és figyelmezteti, hogy meneküljön, mert ura megöli, ha itt találja. De ő ott marad. Kisvártatva hazatér a sárkány, birokra kelnek, a királyfi megöli, majd továbbmegy. Később egy kacsalábon forgó várat talál, benne egy még szebb leányt, aki mint a kilencfejű sárkány hitvese, elmondja, hogy az imént a húgát szabadította ki a királyfi, és van még egy nővére a tizenkétfejű sárkány fogságában. Azután minden az előzőekhez hasonlóan történik. Amikor elindulna visszafelé a három kiszabadított leánnyal, megkérdi tőlük, miféle az a bika, amelyik az ő körtefájukat fosztogatja. Elmondják neki, hogy a sárkányok apja. A királyfi azt is felkutatja, megöli, és most már valóban visszaindulnak a kúthoz. A két fivér felhúzza a három leányt, öccsüket azonban nem. Ő az alvilágban bolyong, majd talál egy fekete és egy fehér kecskét. Ráül a fehérre, és az nagy hegyre viszi. Itt három lovat talál, egyikre felpattan, hazatér atyja udvarába, feleségül veszi a legkisebb kiszabadított leányt és… boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Vámos Ferenc a mesék kapcsán a fizikai Nap megváltás-misztériumára utalt, de nem szentelt figyelmet meséink gyakran visszatérő motívumának: amikor a királyfi megszólítja a madárlábon forgó várakat: „ÁLLJ MEG HÁZ! URAD JÖN!”

…és a vár megáll.

Ha a forgó vár csupán a kozmikus rendben kifejeződő tér-idő egységet jelképezné, a forgás megállításának aktusa eleve értelmezhetetlen: tényleg, megállíthatjuk-e a Föld forgását? Ha azonban ismerjük a régi látás jellegzetességeit, megérthetjük, hogy itt a forgás megállításának mélyebb jelentése van: belépés az időtlenségbe, vákuumot teremtve egy olyan mágikus akarattal, ami a kozmikus ritmusokkal összhangban lévő szellemi erőket struktúra-(tehát idő- és tér-)-képző hatásuk kifejtését megelőzően, teljes tisztaságukban akarja tapasztalni. A fizikai Nap útja egyik állatövi jegyből a másikba csupán szimbóluma a szellemi folyamatoknak. Ha fordítva lenne, elveszne a dolog értelme.

Mély értelme van továbbá a hármasságnak, amit a három királyi fivér jelenít meg: az ember klasszikus test-lélek-szellem, illetve fizikai-éteri-asztrális tagozódását fedezzük fel. A legidősebb fiú „elalszik”, amikor közeleg az éjfél, a feladatot nem képes teljesíteni. Így jár a középső fiú is. Csak a legkisebb marad ébren és sebesíti meg, éppen ezzel az ébrenléttel, a különös bikát, amelynek tette, a körtelopás és a két idősebb fivér elalvása — s vélhetően a három leány alvilági fogsága — szorosan összetartozik. Így rabolja életünk napjait a sötétség, a fel nem ismert okok láncolata, az öntudatlanság egyszerre bénító és mozgató erői, melyek mindaddig mechanikusan és ellenünkre működnek és működtetnek, míg nem válunk teljesen gondolkodásunk és tetteink alanyaivá, sejtjeinkig szellemi Nappá, melyen nem fog semmilyen „álom”.

A legkisebb királyfi, akiben atyja akarata a legélőbb maradt, fivérei, a test és a lélek „helyett” is legyőzi a sárkányokat és kiszabadítja a leányokat, azaz mind a testi, mind a lelki és szellemi szférában feloldja a Világszellem kötelékeit.
alászáll az alvilágba
A népmesék ilyen és hasonló mozzanatainak jelentőségét, valamint pontos egyezésüket az ősi hagyományokkal, mítoszokkal — pl. a perzsa Mithras-misztériumokkal vagy az iráni zoroasztrizmussal, ahol kifejezetten az anyag börtönében raboskodó fényszikrákról esik szó — nem csak kultúrtörténetileg vizsgálhatjuk, hiszen az ember minden teremtő mozdulatában valóságok nyilatkoznak meg, amelyeket eredeti összefüggésükben kell látnunk. […] A Nap-hős, a belső ember, mint minden beavatásban, alászáll az alvilágba, hogy a „hercegkisasszony” által megszemélyesített magasabb megismerés fényét, Szűz Sophiát, a szív rejtett bölcsességét kiszabadítsa és felszínre hozza. A „királyi fivér és nővér” vagy az androgin alakja jut eszünkbe, aki diadalmasan áll, gyakran kiterjesztett szárnyakkal, kezében karddal, a természet legyőzött sárkányának hátán. A mese végére valóban a lélek „kémiai nászá”-hoz érünk. A princípiumok eggyéválásából azonban — bár ezt a jövőt mesénk csak jótékonyan sejteti — az emberiség jövőjére nézve döntő mozzanat következhet: megszülethet az én tudata, mely, mint rámutattunk, abban a korban, melyre mesénk emlékezik, még nem volt egészen az ember része. A születés fokozatos előkészítése, s ezzel a szoláris tradíció továbbáradása volt a szellemi hagyomány célja, erre akart nevelni a hagyomány, hogy az ember önállóan, teljes tudattal, és ne álmodóan jusson el lénye legmagasabb rendű forrásához, a LOGOS-hoz, akinek titokzatos testté válása és feltámadása ezért történt. Mesénk királyi menyegzőjéhez így a Jelenések Könyvéből is vehetjük az invitációt: ,,És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jöjj el!” (Jel 22,17.)

Ha azonban meséinket és általában a hagyományt nem mai tudati lehetőségeink előfutárainak tekintjük, és eltakarjuk velük a most születő szellemi jövőt, közben valamilyen elképzelt múlthoz méricskélve magunkat, ha a ma aktuális megismerés helyett a hagyományok örökre széthullott kaleidoszkóp-darabkáit próbáljuk összeszedegetni, ha az embert panteisztikusan csupán természeti létére alapozzuk, akkor kezdjük hangsúlyozni a hagyomány faj-, nemzet-, vallás-adta földi vonásait, noha az igazi feladat ma az a felébredés lenne, amelynek személyben működő személy feletti, nemzetben működő nemzetfeletti, vagy kultúrában működő transzkulturális szempontjai vannak. Csak így lehet a személy valóban személyiség, a nemzet valóban nemzet, az ember az, amire lénye mélyén, bármilyen foglalatosságával összefonhatóan, valóban hivatott. Ez egyben a kereszténység új — még nem megismert, nem megvalósított — tartalma: „minden és mindenekben Krisztus.”

felső kép | filmkultura.hu