Peterdi Nagy László

A FOLYÓ, A FALUM, APÁM

szünidei olvasmány-beszámoló [2002 november]

A FOLYÓ, A FALUM, APÁM

„Júliusban apám fürdőre utazott, s anyámmal és bátyámmal otthagyott engem a fehéren izzó, szédítő nyári napok kényére-kedvére. A fénytől aléltan lapozgattunk a vakáció óriási könyvében, amelynek minden lapja lángolt a ragyogásban, a lapok alján pedig émelyítően édes aranykörte-bél gyűlt össze.” (Bruno Schulz: Augusztus[1])

egy unatkozó Gestapo-tiszt

Idei felfedezettem első novellái éppen a születésem évében jelentek meg. Egy lengyel zsidó kereskedő elsőszülött fiaként Schulz a galíciai Drohobyczban volt gyermek. Felnevelkedvén a helybéli gimnázium rajz- és kézimunka tanára. Witkacyval és Gombrowiczcsal együtt publikál. Egy unatkozó Gestapo-tiszt puffantotta le. Műveinek eddigi legteljesebb magyar nyelvű kiadása Pécsett jelent meg nemrégiben. Én pedig, amikor pánikba estem családom előkészületeitől, hogy kifestetik a lakásunkat, hirtelen felindulással megvásároltam a könyvet. És nem bántam meg.

Beszámolóm másik indító idézete már az én gyerekkorom falujából való, a református templom kapuján olvasható: „E Szent Egyház elébbi Tornya égi tűz által megemésztetvén 1855 július 22-ike éjjelén, a Torony ideiglenesen befedettetett. Ez is romlásnak indulván az egész Torony réztetővel láttatott el, a párkányzat újonnan készíttetett, a torony falazata kívül belöl ki javíttatott 1861-ik évben Torday István lelkipásztor, D. Szabó János fő és Varga János Al Curatorok idejében.”

Ami engem illet, én egy, a debreceni kollégium szárazbabján felnőtt nyugdíjas tanító vagyok, aki nyáron ma is mezítlábas szandálban jár és nagy, kerek fejét nullás géppel kopaszra nyíratja. Én is, akárcsak ennek a falunak a lelkésze, az én par excellence elsőgenerációs édesapám, egész életemben igyekeztem távol tartani magam a „lángoló” és „fehéren izzó” dolgoktól, az „aranykörte-bélről” nem is szólva.

Akkor meg miért csapott úgy orron ennek a galíciai körtének az édes illata? A kicsi, szinte már kellemetlenül átható illatú szegfűkörte nem terem meg nálunk. A kemény húsú téli körtéknek meg egyáltalán nincs szaguk. Egyelőre el sem igen tudom képzelni hát, hogy mit tud kicsiholni egymásból ez a két, egymástól annyira idegen világ. Pedig a kettő összetartozik!

A mi kis falunkban is a temető mellett van az öreg tölgyfa, ami alatt Rákóczi a dunántúli hadjáratba sietve három napig táborozott, és a hagyomány szerint itt szerzetté volna a tábori papság intézményét. De az erről megemlékező tábla jóval kisebb a templom falán láthatónál, meg hát, mint afféle, turistáknak készült tájékoztató, csak fából van.

pet07102

Ki mindenki járt még, és mi mindent szerzett még itt a kurucok meg a labancok óta is! A nép azonban, úgy látszik, azt az egyszerű, mindennapi igyekezetét tartja mindmáig a legtöbbre, amivel az egyházközség elöljárói a tornyot befedették. Mert nem kis pénzbe kerülhetett az akkor sem. De nem is kellett ám minduntalan átfesteni, mint ezeket a mai utcanévtáblákat!

A szóban forgó „Al Curator2, a dédapám, kun volt. Jött azóta a családba ukrán és szlovák is, továbbá erdélyi szász. De Ordas olyan kicsi, olyan isten háta mögé dugott falu, hogy zsidókat, németeket, cigányokat ide nem hoztak, és nem is vittek el soha. Már most csak azt kell megjegyeznem, hogy az idén nem voltam otthon még egyszer sem. Igaz, nem is invitálnak olyan nagyon. Az öregek kihaltak, és sokan elmentek már közülünk, egykori „suttyók” közül is, akik a rektor úr „eleibe jártunk”. Persze nem olyan büszkén és peckesen, ahogyan most visszaemlékszünk rá. Nagyon is szorongva oldalogtunk ki a padból a katedrához azért a körmösért, ha rossz fát tettünk a tűzre. A sötét téli reggeleken pedig ugyanilyen alázatosan kunyeráltunk nénéinktől az iskola szalmával fűtött nagy búbos kemencéjéből kikerülő lángosokból meg kolbászos cipókból. Hiába, mindig éhesek voltunk, na!

író-féle ember

A tavaszi nagy vizek után együtt meregettük ki a „kubikgödrökből” az ott rekedt halakat. Ezekbe a nagy vesszőkosarakba szedtük aztán a paréjt is a malacoknak, s piacra az újkrumplit, fejes salátát, nyári káposztát. Közben kecskét őriztünk, és legeltettük a libát a tarlón. Szóval, vakációztunk. És – a Schulz gyerekekkel ellentétben – nagyon is boldogok voltunk. – A magunk naiv, falusi módján, persze. És hát mégis, nem oda, ebbe az egyszerű boldogságba akar-e visszakapaszkodni az író-féle ember egész életén át? Veres Péter például volt miniszter, pártelnök, igazából mégiscsak az érdekelte mindig, hogy mit s hogyan esznek az emberek Gyepsoron. És tulajdonképpen így volt ezzel Móricz Zsigmond még a leányfalui villában is.

Amint kiderül, hosszú, rögös út vezet vissza a bármilyen együgyű gyermekkorhoz. Érezvén, hogy igazi jó szövetkereskedő nem lesz belőle, Schulz évtizedekig nagy tehetséggel és kitartással írt és rajzolt. 1939-ben a német és a szovjet támadás hírére Witkacy öngyilkos lett. Ő azonban előbb az egyik, majd a másik hatalmasságok „házi zsidajává” vált. Ahogyan én is jó néhány elvtársurat kiszolgáltam, de amikor beszédbe elegyedtek velem, igyekeztem eltitkolni, hogy másként gondolkodom. Annyira nem voltunk azért jóban. Még így is majdnem kaptam kiutalást egy kétszobás lakásra, amikor a harmadik gyerek jött, de aztán csak másfél szoba lett belőle. Az is szövetkezeti. Most meg, nyugdíjas koromra, egyáltalán nem vicsorgok. Sőt, egyenesen állatbarát leszek. Valamikor én vágtam le mindig a kisbaltával a vasárnapi ebédre szánt gyöngytyúk fejét. Most meg? Egyszerűen nem tudom hallgatni még azt sem, ha nyüszít a kutya, inkább leviszem egy kicsit a Dunára így estefelé. És közben érzem, hogyan válok egyre alkalmasabbá, hogy átadjam magam a gyermekkor ártatlan örömeinek. A minap is, ahogy vonszolódom a rakparton a dög után, egyszer csak megbotlom egy drótkötélben. Felnézek, és egy igazán költői kép jelenik meg előttem. Látom ám, hogy ő magasodik előttem karcsún és kecsesen, friss festék- és kátrányszagot árasztva: gyerekkorom hattyú álma, az Erzsébet királyné. De most nem úgy hívják, hanem Night Klubnak, vagy minek. Ide került hát ő is? Szárazra? Az ingyen parkoló, a fáradt olajukat suttyomban leeregető kamionok és az ingyen vizeldét rögtönző turistabuszok közé?

Milyen méltóságteljes, milyen megközelíthetetlen volt pedig egykor, amint a széles folyón hófehéren, rézvereteivel csillogva-villogva ereszkedett alá a kalocsai érsekség, majd a milliomos téeszek zsíros földjei és az ártér évszázados fái között megbúvó kis református falvak sorfala előtt! Egy királynő, aki jóságos, érdeklődő mosollyal az ajkán ereszkedik le sürgő-forgó, munkálkodó népéhez. Dunapataj, Ordas, Géderlak, Szentbenedek, Úszód, Foktő. Csak így együtt emlegetik még ma is: „a faluk”. A másságuk, az ellenzéki, a protestáns voltuk elismerése van ebben is.

pet07106

Azt mondják az öregek: Ordas onnan kapta a nevét, hogy telente, amikor „beállt” a Duna, a szigetről átlopóztak a jégen a farkasok, és a falu szélső házainál kifeszegetvén az istálló falából a deszkákat, széttéptek mindig egy-két tehenet. A szegény családok aprójószága nem érdekelte őket. Ők nem is háborúztak a farkasokkal, hanem átjártak a szigetre maguk is, és ellátták rőzsével, meg fennakadt „uszafákkal” a falut. Assisi Szent Ferencről nemigen hallott még itt senki akkoriban. Így lett mégis a gazdagok marháiból a szegények téli tüzelője Ordason.

Presbiter, kurátor… Az én gyerekkoromban még szívesen, és teljesen hibátlanul ejtették ki ezeket az idegen szavakat az idős parasztemberek. Mennyit kínlódtak pedig az „influenziával” meg az „inyekcióval”! Ezeket viszont a sajátjuknak érezték. – Választott, önkormányzati tisztségek voltak. Hiszen egy református falu meg tudja választani a maga önkormányzatát akár a templomban is.

A kurátor az egyházközség minden anyagi dolgának felelőse és intézője, a templom karbantartásától a pap, a kántor és a tanítók, meg a harangozó felfogadásáig. Ő dönt a keresztapának, komának, vőfélynek való felkéréseket, a lagziba meg a disznótorba szóló meghívásokat, s a mindennapi élet ezer más dolgát illetően. Ezért, meg a saját gazdálkodói erényeinek elismeréseként ülhet be az első padba a templomban a férfiak felőli oldalon, szemben a szószékkel és az Úr asztalával. (Csak előbb belemormog egy imát a kucsmájába, s hogy ne üresen illanjon el, mindjárt meg is fogja, le is takarja vele, s odahelyezi maga elé nagy illedelmesen.)

alaposan visszaéltünk vele

Az első padban ülni a falu szemében jelenthet akár többet is, mint fent állni a szószéken. Mert hiszen jól tudta például mindenki, hogy szegény apám, egy hajdúnánási ács nadrágosnak kitanult tizenharmadik gyermeke, benősült csak a kurátor családba. Tudta jól ő is, hogy legfeljebb már csak a gyermekei lehetnek gazdák, tulajdonosok a faluban. Eszerint is nevelt, taníttatott bennünket. Tudtuk ezt sajnos mi is, és alaposan visszaéltünk vele. Nyáron különösen, amikor a legtöbb volt a munka.

Estefelé szinte minden hajóhoz beúsztunk, úrhatnám vakációzó kölykök. De az Erzsébet királynéra nem mertünk felkapaszkodni sohasem. Úgy képzeltük, hogy egy ilyen szép hajón csupa nagyhatalmú uraság utazik, és itt nagyobbakat csattan a klottgatyákon még a fedélzetmester vizes kötele is. Kormánypárti képviselők és főpapok meg ellenzéki ifjak és hírlapírók, maga a magyar politika szivarozgatott ott vagy száz éven át a fedélzeten – Bécstől Újvidékig és Belgrádig, és vissza. Nemigen lehetett belekotyogni nekünk az ő beszélgetésükbe. Mint hitték – hittük –, a történelembe.

Az én gyerekkoromban a politikának már csak a vesztesei érkeztek ide. Azok is többnyire – pucéron. Mielőtt a folyóba lőtték, elszedték tőlük a gönceiket meg az értékeiket, éppen itt a rakparton. Gyönyörű szép emlékmű rozsdásodik most azon a helyen. De mivel a bronz rozsdája állagában szinte megkülönböztethetetlen a galambszartól, egyik a másikát ápolja és eltakarja – az elődeikről tudni mit sem akaró hálás utódok helyett is. Néhány tucatnyian minden évben elzarándokolnak ide, és úszó mécseseket helyeznek a vízre. Ezek többsége alighanem fennakad most a Margit vagy a Csepel szigetnél. De akkor le voltak bombázva a hidak, s akadálytalanul eljutott hozzánk mindenki. A férfiak golyótépte hátát láttuk, a nők halak kikezdte, orruknál lyukas arca nézett ránk szigorúan.

Adtunk is a kézigránátokkal azoknak a halaknak! Az orosz kiskatonák hagyták ott őket, mielőtt a nyilasoknál nem kevésbé szadista tisztjeik pisztolycsöve elől menekülve belevetették magukat a folyóba, hogy győzelemre vigyék a világ proletárjainak ügyét. Nem volt itt hiány ügyben meg lelkesedésben sohasem. De az emberek – halandók. A túlparton beásott német géppuskák jó munkájának eredményeként csakhamar a kiskatonák hullái is ott keringőztek a kábult halak között. Csakhogy – nem volt már rajtuk csizma. Gondosan kikerültük őket a ladikkal, míg a fehér hasukat mutogató márnákat, pontyokat és süllőket szedegettük.

pet07105

A professzorék is hajóval jöttek le mindig a nyár elején. A házi koszton történő falusi nyaralást a Reformátusok Lapjában hirdettük meg. Ők jelentkeztek először. És valami barátságféle lett a dologból. Néhány nappal az érkezés után a professzor úr rendszerint hazaszökött az üres lakásba, hogy nyugodtan dolgozhasson, de az asszony meg a három lány szorgalmasan kapálta velünk a krumplit, egyelte a répát, főzte be a kajszit meg a szilvát egész nyáron át.

Annyira-annyira, hogy anyám végül féltékenykedni kezdett a professzornéra, kellő tisztelettel persze. Amikor én a Lónyay gimnáziumba felkerültem, vasárnaponként eljártam hozzájuk ebédelni. A középső lánnyal aztán egybe is keltünk.

Meglehet, a politikát a luxusgőzösök és a médiahajók fedélzetén csinálják, de a történelem nem csak abban van. Hanem azokban a zöldséggel, gyümölccsel teli nagy füles kosarakban is, amiket a hajók a fedélközben szállítanak. Vagy a krakkói gyapjú-, s a lembergi, drohobyczi posztókereskedők pénzében és emberségében, nem különben a környékbeli erdőkben gyűjtött áfonya- és gombafüzérekben. Ezt olvastam én ki Schulz könyvéből ezen a hosszú, forró nyáron át.

Az ötvenes évekre valósággal kofahajó lett már a szépséges Erzsébet királyné, a büszke Szent Imre és Szent István, az erős Kossuth, a tömzsi Deák Ferenc, a sebes Kórós. És éppen olyan csodálatosak voltak ebben a Hamupipőke szerepükben is. Sok minden megtörtént akkoriban. De tudtuk, hogy a hajóra mindig számítani lehet: az jön, „ereszkedik” lefelé, és „veret” felfelé állhatatosan. Ezek a hajók soha nem „álltak ködöt” a kora őszi és késő tavaszi hajnalokon, vagy alkonyokon, mint a vontatóhajók. Nyugodtan felszedhettük még kora reggel az újkrumplit, paradicsomot, paprikát és a gyorsan romló gyümölcsöket, hogy az árnyékban várják ki, amíg „beáll” a hajó.

A család valamely érettebb, de még jó karban lévő hölgytagja, akit épp nélkülözni lehetett a munkában, összepakolt addig néhány szál kolbászt, hízott libát, kacsát, pár tucat tojást is két fedeles kosárba. Ebéd után lemosakodott, felvette az alsószoknyákat meg a „rücskös” harisnyát, és indult lassacskán. A kosarakat taligán letolta neki valaki a kikötőbe, és felpakolta a hajóra.

egy kis levegőt

Egész éjjel dohogott aztán keresztanyám a folyón felfelé a hajóval. Szoknyája alatt a kosarak, bennük a tikkadtan tátogó libák és kacsák. A kosárfedelet résnyire merte csak megnyitni nekik, hogy egy kis levegőt kapjanak. Az alsószoknya korcán vagy a fekete lakkszandál csatján még engedni sem igen tudott, nem ám hogy levenni. Hol a jugó uszályokat kísérő ávós „rocsók”, hol Sztálinváros rőt fényei, hol meg a fedélzeten imbolygó sötét alakok riogatták.

Végül kibontotta a sózott szalonnát, házikenyeret a kockás szalvétából, s vékony karikákra vágta fanyelű késével a pirosra érett hegyes paprikát. Vizet ivott rá a csatos üvegből, hogy megerősítse egy kicsit magát. Az éjszakai hűvösség elől meg bojtos kendőbe burkolózott, s miután a tenyerével óvatosan megtapogatta, a kéménynek vetette a hátát. Hajnalra kelve ott vártam már az Eskü térnél, a végállomáson.

Feketézők! – sziszegték a pestiek, amikor megláttak bennünket a kosarakkal. – Addig örüljenek, amíg minket látnak!, vetette nekik oda keresztanyám, miközben a kettes villamosra törekedtünk felfelé. Ezeket a „stukákat” épp akkoriban állították forgalomba, és vezetőik meg a kalauzok büszkék voltak rájuk nagyon. Tisztán csak proletár öntudatból, ránk csukta az ajtót a miénk is, és nem szűnt meg sürgetni a „téjeszparasztság” felkászálódását, amikor már régen fent voltunk. Mindjárt jegyet kértünk, és fizettünk a kosarak fejében is. Egy szegény lánynak nagyon kell igyekezni! – mondogatta keresztanyám otthon is folyton.

pet07104

Én nemigen hallottam akkor még a piacgazdaság előnyeiről, és szégyelltem az egészet, de tanítás után visszamentem a csarnokba az üres kosarakért meg szegény agyonmacerált, a kimerültségtől már összevissza beszélő keresztanyámért, és feltettem a hajóra. Nem vártam meg, hogy elinduljon hazafelé, hiába mutogatta onnét fentről, hogy a napos oldalon jutott már csak hely neki. A hídnál majd megfordultok, és árnyékban leszel! – mutogattam vissza, és iszkoltam a „koleszba”.

Berakosgattam a szegényes pakkot a folyosói szekrényembe: a hófehérre mosott-vasalt, de reménytelenül puha nyakú, foltozott ingeket és az agyonstoppolt vastag harisnyákat, egy fél csirkét, savanyú kovász illatú házi rozskenyeret. És már kezdődött is a szilencium. A tanulószobában semmit sem különböztem a rózsadombi kádergyerekektől, akik csak a paptanárok és a kiválasztottság tudata miatt jöttek a Lónyayba. Akiket olyan gyűlölködve irigyeltem, és akik közé annyira tartozni szerettem volna.

Hát – sikerült. És most itt vagyunk, mindannyian! – mormolom magamban a vadnyugati dajnának kimázolt Erzsébet királyné tartóköteleiben botladozva, míg a kutya nyomában baktatok a rakparton. Buksi fejű főorvosok és miniszterhelyettesek, egymással ádázul versengve, „veretve” felfelé, alig hogy meghódítottuk ezt a várost, kezdhetünk is csomagolni újra. Vár a ladik, amely a Styx túlpartjára visz majd bennünket. Vagy talán fessük ki magunkat mi is? Nem mindenkinek áll ám az olyan jól, mint Sissinek. És egyébként is: úszva és erőlködve, vagy csak úgy lazán sodródva és keringőzve „ereszkedni” lefelé – nem mindegy?

mocskos és bűzlik

Nem is rólunk van már szó, hanem sok nemzedék közös művéről, a Duna szépséges kertjéről, amely pusztul most. Legközelebbi barátaim és sorstársaim, a lakótelepi fiatalok szintén itt a rakparton napozgatva, olvasgatva töltik el a szünidőt. De fürödni már évek óta nem láttam őket. A víz mocskos és bűzlik, a halak ehetetlenek. És nincsen már a vízen tömegközlekedés és szállítás sem. Így, mire Pestre jut az ordasi újkrumpli meg a szilva, persze hogy versenyképtelen a kaliforniaival meg az új-zélandival szemben.

A kalocsai paprikát most igazán nagyüzemi módon (méregdrágán) öntözik. De az ukránok átcsomagolják, hamisítják, mérgezik. Apostagon valamikor csodálatos meggy termett, kifogyhatatlanul. Most meg – ki hallott róla a pesti piacon? Akasztót pedig ma már jórészt csak a csodastadionjáról meg Stadler József Utolsó vacsorájáról ismerjük.

Nemcsak a mi gyermekkorunk van eltemetve itt, hanem sok minden egyéb is. Nemcsak a szépséges királynék és nagylelkű óriások, a dunai gőzhajók mentek el végleg. Nem jönnek már a falusiakkal összemelegedő, még a gyerekeiket és az állataikat is név szerint ismerő pesti nyaralók sem. És nem indulnak innét többé a várost meghódítani szerelmes kamaszok. Ők is modernek és józanok, pragmatisták és konformisták lettek.

pet07103 copy

Ha ugyan jól értjük őket. Mert sokféle módja lehet annak, ahogyan egy kamasz megpróbálja feltörni az élet legfelső, talán legkeményebb héját. Lám Schulz hogyan próbálta meg ezt! „Abban az esztendőben az egész őszt egy apró, pompás kutyussal játszottam végig, amely egy napon ott termett konyhánk padlatán, gyámoltalanul nyüszített, még tejszagot meg csecsemőszagot árasztott, kialakulatlan, kerekded feje reszketett, lábacskáit, mint a vakondok, oldalt terpesztette, szőre a bársonynál is finomabb és puha volt. E morzsányi élet első pillantásra kivívta fiúlelkem teljes elragadtatását, végtelen rajongását. /…/ A szív, amelyet még nem béklyóztak meg az emberi kapcsolatokból fakadó önös érdekek, rokonszenvvel telve nyílt meg az örök élet ismeretlen kisugárzásai előtt, tele szerelmetes, együttműködő kíváncsisággal, amely az önmegismerés éhét leleplezte” – írja a Nimród című novellában2. Hát – akár így is el lehet kezdeni. Én többre becsülöm mégis az egyszerűbb, közvetlenül a testi tapasztalás nyújtotta lehetőségeket. Meghúzom a pórázt tehát, és megvetem a lábamat keményen. Nono! – figyelmeztetem a dögöt, amely – a Dunát mindjárt a Styxnek nézve – egyre vadabbul ráncigálna a zavaros víz felé.

Még hogy az örök élet ismeretlen kisugárzásai! Schulz és a képzelgés – befejezve. Van három szép nagy lányunk nekünk is, azok megpucolják helyben a barackot. Te átvállalod a háziasszonytól a főzést, én meg nekiülhetek végre a könyvemnek. A busz két óra alatt lent van. Holnap írok, s megyünk!

  1. Fahajas boltok. Jelenkor. Pécs. 1998. 7. old.
kép | adobe.com