Hollós Máté

VILÁGZSIGER

2009 december

VILÁGZSIGER

Van-e művészeti ág, amelyben találóbbak volnának Hannah Arendt szavai[1], mint éppen a zene? Amióta elvált egymástól „könnyű” és „komoly”, amióta a nép nem népit költ, hanem tonnaszám akar befogadni népieset, majd végül csupán népszerűt, csakugyan iparivá válik a termelés.

Az aranykor az egyanyagúságé: Bach egyházi kantátáinak és „világi” versenyműveinek egyes tételei hangról hangra azonosak, csak épp az egyikhez hozzáéneklik a liturgikus szöveget. Még előbb, Machaut vagy Obrecht korában világi dallamok kerülnek az egyházi zenébe, hogy a „sláger” könnyebbé tegye a frissen hallott templomi zene befogadását. Nincs szakadék, senki se kiált istenkísértést. Haydn, Mozart menüettjei is csak lüktetésükben mások, mint a szonáta- vagy rondótételeik: a tánc éppúgy nem lóg ki a vonósnégyes vagy szimfónia „gasztronómiájából”, akár egy könnyed előétel a tartalmas leves és a gazdagon ízesített hús folyamatából. S vajon könnyűnek nevezhetnők-e Chopin táncait a mazurkáktól a keringőkig, Liszt csárdásait, Csajkovszkij báli tételeit? Innen már csak egy lépés a kezdődő operett (Offenbach, Suppé), amely mai távlatból közelebb áll a klasszikusokhoz, mint a későbbi könnyű műfajokhoz, és Johann Strauss, aki már vállaltan könnyed, de hangszerelése a majdani popularitáshoz képest nemes veretű.

könnyűvérű melódiák

Nem a könnyű műfaj történetéről beszélek, átugrom hát a kuplék sablonvilágát. Jóllehet valahol e tájon kereshetjük a szórakoztató ipar kialakulását. Ezzel egy időben indul meg a klasszikus zene végletes „elkomolyodása” a füllel nehezen felfogható, mind kevésbé követhető harmonizálás, dallamképzés felé. Az egyre elvontabb formálás és akusztikus megjelenítés irányába. S ha ott nem jut ki a hallgatónak a zsongító simogatás, ráutalt lesz a zeneutcák sarkán rá leselkedő könnyűvérű melódiákra, hangzatokra és formákra, hogy amit nem kap meg „otthon”, azt megszerezze itt, a zenei bujaság barlangjában. S mi más, amivel itt kárpótolják, mint felöntött múlt, leegyszerűsített vagy épp árnyaltságát veszítve sarkosított Schubert és Chopin.
Mielőtt bárki félreértené: szavaim még áttételesen sem a könnyűzene ellen irányulnak, s főként nem általánosítva! A komolyzenével foglalkozók meg tudják becsülni az igényes könnyű műfaj szakmai trükkjeit, s nem utasítják el megfelelő helyzetekben a populáris zene élvezetét. Az én nemzedékem klasszikus zenészei mind a Beatles, a Deep Purple és hazai társaik bűvöletében nőttek föl, s alig hiszem, hogy bármelyikük egy Bartók vonósnégyes hangjaira szeretne ölelni. Már csak azért sem, mert arra figyelni kell.

hollos09162A könnyebb műfajok alkalmasabbak a háttérzene céljaira. Csak az nem mindegy, hogy hol szolgáltatnak hátteret. Mert ki ne érezné bántónak, ha az éttermi toalett kulisszái között a Yesterdayt vagy a Gyöngyhajú lányt hallaná meg? (Már-már úgy érezhetné magát, mint Apponyi Albert a Parlament piszoárjában, amikor egy képviselő barátságosan megkérdezte: „Hogy van a méltóságos asszony?”) Oda már olyan zene kell, amely nem a klasszikusokat helyezi táncritmusra, hanem a popzenét semlegesíti tovább arc nélküli hangkulisszává. De idáig ne is menjünk, mert ez már valóban iparszerű termelés produktuma. Beszéljünk inkább két jelenségről. Az egyik a 80-as évek nagy divatja: a hook on classics, amikor komolyzenei művek alá diszkóritmust tettek, így uniformizálták a különböző tempójú és karakterű muzsikát, kifésülvén minden érdekességüket, mintha monoton rágógumi-majszolás közben akarnák gyomrunkba küldeni a finom falatokat. A másikat a számítógép hozta el: az innen-onnan átvett anyagok zenei képzettség nélküli összeillesztését. Jó néhány éve a Hungaroton könnyűzenei szerkesztőjénél megjelent egy ilyen csapat. Megkérdezte tőlük, tudnak-e zenélni.

– Persze – hangzott a magabiztos válasz.

– Milyen hangszeren?

– Ja, úgy nem…

Hol van e folyamat vége? – kérdezhetjük a szokott naivitással, amikor úgy gondoljuk, rosszabb már aligha lehet. Hogy hol a vége, nem merném megjósolni. Ott tartunk, hogy televíziós vetélkedők, kvízműsorok iparszerűen termelt piktogramzenéivel itthon és külföldön jogdíjlisták élére lehet kerülni, miközben ilyenekkel foglalkozó szerzők – ha ez az üzlet hanyatlik – a zenétől távol eső más területeken keresnek bizniszt. Másfelől – ezzel egy lapon nem említve – ott, hogy a crossover tágan értelmezett fogalma alá minden besöpörhető, ami a klasszikusok újra felhasználásával, kizsigerelésével létrehozható.

Eljutottunk szavunkhoz. Két síkon is. Mert zsigeri indíttatásból kizsigereli az iparszerű – s egyben feltétlenül efemer – zenetermelés a művészi zene, az értékálló múlt stílusait, mestereit. És ez világtendencia.

Tobzódik a világzsiger.

  1. A Kell egy jó szó című sorozatbeli Hanna Arendt-idézethez kapcsolódik az írás. Az idézet: „A szórakozás a munkához és az alváshoz hasonlóan megmásíthatatlanul a biológiai életfolyamat része… A szórakoztatóiparnak gargantuai étvágyat kell kielégítenie, mivel termékei a fogyasztás során eltűnnek, folyton új cikkeket kell kínálnia. Szorult helyzetükben a tömegmédia kiszolgálói tűvé teszik a múlt és a jelen egész kultúráját, remélve, hogy megfelelő anyagra lelnek. Ez az anyag ráadásul nem kínálható úgy, ahogy van; át kell alakítani, hogy szórakoztató, elő kell készíteni, hogy könnyen fogyasztható legyen. Akkor jön létre tömegkultúra, amikor a tömegtársadalom ráteszi a kezét a kultúra tárgyaira…” Hannah Arendt: A kultúra válsága