EUTHANASIA

Körülbelül egy éve dolgoztam a budakeszi tüdőszanatóriumban, amikor 29 éves orvos bátyám beteg lett.

Gyuri mindig sovány volt, de 1940 telén ijesztően lefogyott, sűrűn köhécselt, rendszeresen hőemelkedése volt. Mint leendő tbc-szakorvos, képzelt fontosságom tudatában, kellő nagyképűséggel hallgattam meg tüdejét, de amikor meghallottam a sok kavernás betegen már jól ismert vészt jósló szörcszörejeket, a diagnózis felállításának orvos számára mindennapi öröméből semmi sem maradt bennem. Még ma is érzem azt a jeges borzongást, ami a hátamon végigfutott. Kimondtam, hogy röntgenvizsgálatra van szükség, méghozzá minél előbb. Sajnos, nem tévedtem. Bátyámnak súlyos tüdőbaja volt.

testvéri szeretet

Ebben az időben már nagyon szerettem Gyurit. Azért hangsúlyozom, hogy „ebben az időben”, mert a gyerekkorunkban sokat veszekedtünk, vetélkedtünk, és az ellenségeskedések csak fokozatosan alakultak testvéri szeretetté. Bátyám nagyon szép, szőke kisgyerek volt, gyerekkorunkban a felnőttek mindig őt csodálták, valószínűleg ez tett féltékennyé. Ahogy az évek teltek, növekvő önérzettel igyekeztem magamban és a magam számára megállapítani, hogy mégis én vagyok a különb. Kétségtelen, nekem a gimnázium minden osztályában tiszta jelesem volt, három évvel idősebb bátyám, aki ugyancsak a pesti piarista gimnáziumba járt, néhány hármast is kapott, bár a hetedik gimnázium után megemberelte magát, és jeles érettségi bizonyítványa alapján azonnal felvették az orvosi egyetemre. Az is igaz, hogy fizikailag én voltam az erősebb, jobban úsztam, teniszeztem, ami gyerekkorban fontos értékmérő. Matematikában, bridzselésben is versengtünk. Mind a ketten szenvedélyes zenészek voltunk, és mivel ennek a történetnek egyik főszereplője a zene, erről részletesebben kell szólnom.

Hatéves koromban kezdtem zongorázni. S mert meglepő technikai ügyességgel játszottam, szüleim azt hitték, hogy zenei csodagyerek vagyok. Ebben ugyan tévedtek, de az orvosi egyetemmel egyidejűleg a Zeneakadémiát is elvégeztem. Bátyám hegedült, ugyancsak gyerekkora óta. Gyengébb technikai tudása miatt lenéztem hegedűjátékát, pedig ma már meggyőződésem, hogy ő volt a jobb zenész. Abszolút hallása volt, tizenhat éves korában zeneszerzőnek készült, és erről csak Kodály tudta lebeszélni – szüleim kérésére, amiről persze Gyuri nem tudott.

Serdülőkoromban kezdett a vetélkedés szeretetté alakulni. Most már együtt sportoltunk, bridzseltünk, és különösen sokat kamarazenéltünk. Zenei ízlésünk is hasonló volt, valószínűleg az orvosi hivatást is bátyám példájára választottam. Szüleink azonban nem vették észre, hogy mi már igazi testvérek vagyunk, mert a fiúkat abban az időben úgy nevelték, hogy érzelmeiket szégyellték kimutatni. Ebből adódott, hogy édesanyánk, bár természetesen kétségbeesett bátyám betegsége miatt, szívből örült, és ezt meg is mondta, hogy a betegség közelebb hozott egymáshoz kettőnket, hiszen én vittem ki bátyámat Budakeszire, én mutattam meg főnökömnek, aki tölteni kezdte, és én folytattam a töltéseket.

Abban az időben az úgynevezett töltés vagy légmellkezelés volt a tüdő-tbc egyetlen komoly gyógyítási lehetősége. Így amikor bátyám töltése sikerült, reménykedni kezdtem. Sajnos, nem sokáig, mert bár lázai kezdtek elmúlni, a szanatóriumban felfedezett térdízületi gümőkórja egyre romlott. A beteg térd kifekélyesedett, a lázak visszatértek, a beteg csonttá-bőrré fogyott. Utóbb a légmellkezelést sem lehetett folytatni, mert a beteg oldalon a mellkasban folyadék jelent meg.

A hónapokig tartó fekvőkúra alatt ágyhoz kötött bátyám sokat olvasott, bridzselt, barátai látogatták, de fő szórakozása a zenehallgatás volt. Lemezjátszója ott állt ágya mellett, és különösen annak örült, hogy szüleimtől ajándékba megkapta Beethoven összes vonósnégyesét a világhírű Léner-kvartett előadásában, Bátyám maga is kvartettezett, és rajongott Beethoven vonósnégyeseiért.

végre megérkeztünk

Valamennyi közül mindketten legjobban az Op. 59-es F-dúr vonósnégyest szerettük. Tudom, hogy zenét nem lehet szóban vagy írásban érzékeltetni, de a történet megértése miatt mégis megkísérlem körülírni, hogy ez a mestermű milyen hatást tett rám jóval a most leírt események előtt. Az első tételt a cselló indítja. A fő téma az F-dúr hangnem dominánsától, a C-hangtól egyszerű skálalépésekben, de nemes férfiassággal emelkedik a tonikáig. Ez a négy hang: C-D-E-F, melyeket a többi vonós egyszerű hármashangzatokkal kísér, úgy száll a mélyből fölfelé, mintha a dallam a sötétségből az ég felé ívelő reménysugár lenne. Utána a cselló újra a dominánsra száll vissza, és miközben finom futamfüzérekkel körülöleli a C-t, azt a biztonságos, földöntúli nyugalmat kelti a hallgatóban, amit talán úgy lehetne kifejezni, hogy végre megérkeztünk, ezzel persze a fő témának koránt sincsen vége, de ez az egyszerű, 4-5 hangból álló dallam már önmagában véve is felejthetetlen érzést kelt. Tény, hogy amikor évekkel később Thomas Mann Józsefjét olvastam, a kútba dobott Józsefről, aki mégis látta a kútból („mélységesen mély a múltnak kútja”) az ég kis darabját, az F-dúr vonósnégyes fő témájára kellett gondolnom. Ezt a vonósnégyest gyakran hallgatta bátyám, és vele együtt persze én is, hiszen szabadidőm jó részét mellette töltöttem, amit megkönnyített, hogy kezelőorvosa voltam.

Egyéves betegség után bátyám állapota egyre romlott. Különösen gennyben úszó térde nyújtott ijesztő látványt. Tüdőbetegségéről azt reméltük, hogy megnyugodott, de ezt biztosan nem lehetett tudni, mert a folyadék árnyéka elfedte a tüdőt. Mindenesetre konzíliumba hívott idős sebészfőorvos barátunk a beteg láb amputálását tanácsolta, abban a reményben, hogy az állandó gennyedés megszüntetése megfordítja a betegséget. Bátyám a műtétbe beleegyezett, és azt végre is hajtották. Műtét után visszakerült Budakeszire, a szép teraszos kórterembe, ahol egyedül feküdt.

Sajnos, a várt javulás nem következett be. A beteg egyre gyengébb lett, lázai nem szűntek, aluszékonnyá vált, és egy új, ijesztő tünet jelentkezett: kínzó köhögés közben időnkint bűzös köpetet ürített. Ma már tudom, hogy a gennymell betört a tüdőbe, de akkor csak annyit tudtam, ezt azonban biztosan, hogy bátyám menthetetlen. Amputált lába miatt mozgásképtelen volt, a lemezeket már csak látogatói és én tudtuk felrakni.

kínlódás

Egy vasárnap reggel a szokottnál is rosszabb állapotban találtam. A gennyet nem tudta felköpni, zihálva sípolt, amúgy is elkínzott arcán fájdalmat láttam. Beadtam egy morfin-injekciót, amit néhány nap óta esténként már kapott. Nem lett jobban, negyedóra múlva az injekciót türelmetlenül megismételtem. Ez már hatott. Komor arca kissé felderült, és azt mondta: „Tedd fel az F-dúrt!” Feltettem, majd amikor a kínlódás megint kezdődött, újból morfint fecskendeztem bátyám bőre alá. A negyedik vagy ötödik után szenvedése szemmel láthatóan megszűnt, és ekkor figyeltem fel valamire, amit addig nem vettem észre. A lemez valószínűleg elkopott, mindenesetre a gyönyörűséges kezdő dallam után az első tétel nem folytatódott, a tű visszaugrott a kezdő C-D-E-F-C-menetre. Bátyám arcára néztem. Nem vette észre, hogy a lemez hibás. Most rendesen légzett, bár néha egy-egy légvétel kimaradt. Nem aludt, figyelte a zenét, arca mintha boldog mosolyra torzult volna, és igyekezett ő is a dallamot a cselló után zümmögni. Ezt az állapotot kell megőrizni – éreztem. Az asztal már tele volt üres ampullákkal, én negyedóránként adtam az újabb és újabb morfin-injekciókat.

Egy óra múlva bátyám halott volt. A lemezjátszót csak ekkor állítottam le.

kép | vecteezy.com