Centauri

TEVENTEJ

2007 szeptember

TEVENTEJ

 1./ Először volt a tízéves háború. Ez tavasszal kezdődött és tavasszal is ért véget. Hatvan évvel korábban. Májusban béke volt. Majd következett a húszéves háború, ami húsz évig tartott, nyáron kezdődött és nyáron ért véget. Szeptemberben ismét béke volt. Végül kitört a harmincéves háború. Ez ősszel kezdődött és ősszel ért véget, harmincévnyi öldöklés után. Októberben elcsöndesültek a frontok. November elejére egyszerűen kiürültek a lövészárkok. Az ezredesek, dandártábornokok, marsallok novemberben már nem találtak katonákat. December elején próbáltak még toborozni, de a falvak és a városok egyaránt üresen álltak, pontosabban nem volt bennük férfi, még fiatal férfi vagy nagyobb fiúcska sem. Arról nem szólva, hogy ezredesek, dandártábornokok, vezérkari főnökök és marsallok se igen akadtak. Az a néhány, aki maradt, agyalágyult hülye lett a sok lövöldözéstől, az összességében hatvanévnyi öldökléstől elszállt minden harci- és életerejük, megöregedtek, nemhogy harcolni, de járni is alig tudtak, süketek voltak mindkét fülükre, és amikor ezek közül néhányan itt-ott, véletlenszerűen, a pusztában, a tajgán, a tundraövben, az évekkel korábban elcsatangolt vagy leszakadt, húsz és harminc és negyven évvel korábbi hadifogságból hazafelé vándorló kéttucat férfiból összeblöfföltek egy-egy tizedet vagy fél szakaszt, bármit, amit harci alakulatnak tekinthettek, és mustársárga, vérpöttyös térképeikkel elindultak az utolsó állások felé, majd odaértek, azt kellett látniuk, hogy ott már rég nem folyik semmiféle harc, sőt vér se. A tízéves háborúból visszamaradt csontoknak nyoma sincs. A húszéves háború katonai zubbonyaiból csak itt-ott maradt néhány mandzsettagomb, de az is a porhanyós, vértől fekete tőzeg alatt.

Albin Egger-Lienz: Kaszálók aratáskor, Wikimedia Commons

A legutóbbi és leghosszabb, vagyis a harmincéves háború utolsó áldozatainak szájából is virág nő, homlokukat zuzmó födi be, lábszárcsontjukon moha-vánkos dagad, szemüregükben összegyűlt a víz, és a nyírfaerdő lazúrcinegéi isznak belőle. Az elszántabbak még hónapokig keringtek ellenség után kutatva, mindhiába. Ezek egy részét a közelgő tél miatt egyre éhesebb és falkába álló farkasok tépték szét, más részük végelgyengülésben halt meg, vagy éhen veszett, mikor e keresgélésben túlzottan északra ment, s végleg eltávolodott a lakott helyek sovány élelmiszerkészleteitől. Hatvan év múltán, mikor véget ért a tíz-, a húsz- és harmincéves háború is, bár ez utóbbi csak ténylegesen, s nem hivatalosan, azt se tudták már, ki és miért, hol és mikor kezdte meg e harmadik, s minden korábbinál hosszabb öldöklést. Valahol, valakik még december elején is várták a híreket, hogy mi újság a keleti fronton, van-e áttörés nyugaton, sikeres volt-e az offenzíva délen, illetve tartják-e még az északi csapatok az utánpótlás-útvonalat, a jégmentes kikötőket, aranylelőhelyeket, erdőket, mezőket. Bárkik is voltak azok, akik e hírekre vártak, bárhol is gubbasztottak egy biztonságosnak ítélt és tartalékokkal felfegyverzett helyen, decemberben rájöhettek, hogy se hadseregük, se ellenségük nincs, s így nincs már értelme negyven- vagy ötvenéves háborúban gondolkodni. Most épp nem. Tartani kell legalább egy hónapnyi szünetet. Ahogy tartottak a tíz- és a húszéves között is egyet májusban, ahogy tartottak a húsz- és harmincéves között szeptemberben, most is – a harminc- és negyvenéves háború között? ­– kell tartani egy kis szusszanót az öldöklésben, decemberben. Amúgy is – gondolhatták – épp hatvan éve nem volt vérmentes, békés karácsony. Itt az ideje. Így hát, nem tudni, kik, honnan és pontosan miért, de kibocsátottak egy dekrétumot, amely szerint a harmincéves háború sikeresen véget ért.

agyonlőttek minden békehírnököt

A békehírt nem hozta senki, hisz rég agyonlőttek minden békehírnököt; akit nem, az úton-útfélen el- és odaveszett. Járványban hagyta ott a fogát, sáros úton kezét-lábát-nyakát törte, aprólékká lőtték véletlenül vagy szándékosan; ha ezek közül egyik sem esett meg vele, akkor még mindig maradtak az országszerte egyre veszettebb és vérszomjasabb, vadabb és szabadabb farkasok. Telegráf nem volt még abban az időben, de ha lett is volna! Rég leszaggatnak minden vezetéket, hogy békehír véletlenül se terjedhessen. Rég felhasználnak minden métert, hogy az elharapózó akasztásokhoz elegendő zsinór legyen. A postagalambokat mind megették. Már a tízéves háborúban. A húszévesben az utolsó lovat. A harmincéves végére egy szánhúzó kutya se maradt – csak a farkasok. A postakocsik mind elégtek. Szekereket utoljára a húszéves közepe táján gyártottak – attól kezdve nem volt mit szállítani. Nem akadt se szán, se csónak, se trojka. De nem hiányzott senkinek. Bárkik is hirdettek december elején békét, aligha tudhatták, voltaképp kiknek hirdetik. A hatvan évig harcoló feleknek – már ha ugyanazok harcoltak hatvan évig, s egyáltalán ugyanazért a harmincévesben is, mint a tíz- vagy húszévesben – aligha. Hisz épp az volt a béke oka, hogy megszűntek a harcoló felek – nem harcoló felek lenni, hanem úgy egyáltalán. Hatvan évig voltak, majd egyszer csak már nem voltak. Valószínűtlennek tűnik, hogy ez lett volna a cél, de ki tudhatja azt már? Valahol, valakik viszont úgy gondolhatták, a harcoló feleken kívül lehet még polgári lakosság is. Ami részint igaz is volt, bár polgárinak, de még lakosságnak mondani is az elmúlt hatvan év legarcátlanabb túlzásának számít. Polgárinak mondani azokat, akik éhségtől és kétségbeeséstől bezuhant arccal naphosszat bámulnak egy üszkös ajtókeret alól a felperzselt, terméketlen, sakáloktól, hollóktól és farkasoktól nyüzsgő tájra? Polgárnak mondani azokat, akik mást se csináltak, csak egymást fosztogatták az elmúlt húsz évben – az erősebbik polgár a gyengébbiket. Lakosságnak nevezni, mikor az egyik lakosnak legalább egyheti járást kell fosztogatva, öldökölve megtennie, hogy egy másik ún. lakosig elérjen, s összecsaphasson vele? De lehet, hogy valakik valahol azt gondolták, értesíteni kell az ártatlan áldozatokat – igaz, ártatlan áldozatokról beszélni az elmúlt ötven év legnagyobb lódítása.

Albin Egger-Lienz: Családi tanulmány, Wikimedia Commons

Bárkit is nézünk ebben a hatezer kilométer hosszú háborús övezetben, a legtisztább galamblelkűek is utoljára a tízéves háború közepéig maradhattak ártatlanok. Áldozatokról beszélni meg azért értelmetlen, mert a húszéves háború kitörésétől számítva mindenki az volt már, attól függetlenül, milyen uniformist hordott, tevőleges öldöklője volt-e a harctereknek, vagy csak a verandáról nézte végig, hogy ezer ember hogyan semmisít meg a rézsűn másik ezret. De az már igaz, hogy itt-ott azért maradtak valakik, igaz nem polgárok, nem jobbágyok, nem áldozatok, nem ártatlanok, semminek semmiféle lakosai, leginkább persze nők. Hát talán az áll a legközelebb az igazsághoz, hogy valakik valahol, talán néhány férfi, úgy gondolták, értesíteni kell a megmaradt nőket, hogy decembertől fegyvernyugvás van, és hatvan év után először, ím, jön a békés karácsony. S minthogy telegráf még nem volt, a békehír erdőről erdőre terjedt, mint régen a mesék, a regék, anekdoták, viccek, a rémhír – szájról szájra.

időnként hazajöttek

2./Az asszonyok igen nehezen viselték, hogy a férfiak halomra halnak. A harmincéves végén, amikor a már nem is várt békehír jött, nem emlékeztek, de a tízéves voltaképp még ínyükre volt. Legalábbis az első öt év. Nyugtuk volt a férfiaktól, szabadok lehettek, a földek többsége még szépen termett, a cseperedő gyerekek besegítettek a ház körül, a nagyobb munkákat a férjek – már ha el nem estek, mindjárt a legelején – megcsinálták, mikor hazaküldték őket. Akkor még néha hazaküldték a bakákat. Voltak elegen férfiak a frontokon. Ha sebesülés miatt paterolták haza őket, szívesen bajlódtak sérüléseikkel az asszonyok, főként abban a reményben, hogy felépülésük után, s még mielőtt visszavezényelnék uraikat a csatatérre, megjavítják a beázó tetőt, helyre pofozzák a megroggyant kutat, új parcellát törnek fel az erdőszélben, és felhasogatják az elkövetkező öt évre elegendő fát és gyújtóst. A többség jól számolt, épp ez, épp így történt. Tartották magukat a falvak és a tanyák, amint a frontok is, időnként hazajöttek a férfiak, lábadoztak egy kicsit, rendbe vágtak mindent, ólat, kerítést, kutat, utat, kaptak néhány szép éjszakát, és uzsgyi, vissza a frontra. Azok az asszonyok se bánkódtak soká, akik már az első évben elvesztették férjüket. Ha nem is bőven, de volt még férfi. Meg aztán felnőtt a szomszéd asszony nagyobbik fia, s ha az is elesett a tízévesben?, a húszéves elejére, legkésőbb végére felnőtt a kisebbik is. És ekkoriban a nők még szültek is rendesen, többet, mint békeidőben, nem válogattak sokat, és a férjek se piszkálták az asszonyokat, honnan is van a sok kölyök? Miért firtatták volna, tudták jól, honnan van. Ahogy azt is tudták, hogy ők is nemzettek nem egyet messze az otthoni háztól. Ráadásul a csecsemők túlnyomó többsége, mint háborús időben mindig, fiú volt.

A húszéves közepén viszont mutatkoztak már a válságjelek. Férfiak még voltak, de férjek alig. A betérő katonáknak már csak az egy-két szép éj kellett, s ha megkapták, gyorsan továbbálltak, nem csinálták meg a kerítést, kutat, ólat, tetőt, utat. Így hát az asszonyok meg egyre inkább húzódoztak, minek következményeként a húszéves közepén már alig jött világra gyermek; a születettek meg, ahogy minden hosszú háború vége táján lenni szokott, gyönge és csenevész lányok voltak. A hátország asszonyai kétségbeestek attól, hogy a férjek ritkán jönnek, egyre több marad el végleg; ha meg egy-egy beesik, másik három halálának hírét hozza, s már nem gyógyulni, segíteni jön haza, mint a tízéves elején, sokkal inkább meghalni. Rosszul állt a porták szénája – pontosabban rosszul állt volna, ha lett volna még. Az átmasírozó katonák már nem raktak rendbe semmit, de az egy-két szép éj mellé enni is kértek, sőt nemegyszer követeltek. Amit egy ültő helyükben meg nem ehettek, azt elhajtották. Eleinte beleegyezéssel, végül anélkül is. Az özvegyek hiába is számítottak a szomszédasszony nagyobbik, majd kisebbik fiára, minthogy a fronton egyre fogyott a férfi, hullott, akár az őszi légy, a sorkötelesség egyre fiatalabbakra vonatkozott, s még mielőtt bármi hasznát vehették, az udvaron vagy az ágyban, ment a frontra a nagyobbik is, meg a kisebbik is. A húszéves végére az asszonyok fele gyűlölt minden férfit – a másik fele mindent megtett volna, hogy egyhez hozzáérjen. Mint tudjuk, ekkor tört ki a harmincéves.

Albin Egger-Lienz: Pihenő juhászok, Wikimedia Commons

3./A harmincéves idején az asszonyok már nem tettek különbséget ellenség és honi katona között. Úgy, mint a tízéves és a húszéves elején. A férfi az férfi volt csak. Tegyük hozzá, a tízévesben a hazaiaknak még szép, mohazöld paszományuk volt, az ellenségnek meg barna usankája; a húszévesben az ellenség piros uniformist hordott, a szóban forgó asszonyok férjei meg ultra-marinkéket. A harmincéves elején különbözött még a rojtozás, zsinórozás, a kalpag, itt-ott jól láthatóan a szín is, de a harmadán túl már oly egyforma volt a mundér a két oldalon, hogy nemegyszer még az öv is hajszálra megegyezett. Nem csoda, hisz a háborúzó felek annyira kifogytak a készletekből, hogy mindent, cipőt, ruhát, élelmet, lovat és asszonyt, csizmát és övét is egymástól raboltak, oda és vissza, újra meg újra, így végül kialakult egy szedett-vedett, ütött-kopott, de végtére is egységes uniformis, s már nem is lehetett tudni ránézésre, ki melyik oldalon áll, csak hogy harcol-e vagy sem, mondani pedig – mint tudjuk – bármit lehet. Tudták ezt az asszonyok is. Amint azt is tudták, hogy van, aki hol itt harcol, hol meg ott. Általában egyre többen ott, ahol nagyobb a nyugalom és több az élelem. Arról nem szólva, hogy az asszonyok azt is tisztán érzékelték: bárhonnan jön a katona, elvisz mindent, amit csak mozdítani lehet. Embere válogatja, nem pedig az, hogy a front melyik oldalán áll. Bár a harmincévesben már illúziónak számított, ha valaki hitt a frontvonalban.

egyre eltökéltebb férfifaló

Ha jól meggondoljuk, a harmincéves háború könnyen válhatott volna újabb tízévessé, vagy lehetett volna az első tizenöt éves, amennyiben az asszonyok két frakciója, a férfigyűlölők és férfifalók tábora egységesül úgy, hogy a férfifalók, legalább időlegesen, koalícióra lépnek a férfigyűlölőkkel, akik – ha mód nyílt rá – nem átallottak eltenni láb alól katonákat, vagyis férfiakat, pártállásra, rangra, egészségi állapotra tekintet nélkül. Csakhogy kevesebben kevesebbet raboljanak. Ha ez megtörténik, akkor a lövészárkok talán tizenöt évvel hamarabb ürülnek ki. Ám a nők bujábbik, nimfomán, sőt a harmincéves végére andrománná váló része a férfiak fogyásával párhuzamosan egyre eltökéltebb férfifaló lett. A férfigyűlölőknek viszont bizonyos idő elteltével nem volt kit gyűlölni. Így voltaképp a férfipártiak szénája állt jobban – egyre kevesebb helyen itattak mérget katonákkal, inkább dugdosták őket a sufnikban, dezertőröket tartottak a padlásokon, mint a házi kedvenceket, s minden korábbinál nagyobb odaadással ápolták azt a néhány sebesültet, aki még fellelhető volt a vidéken. Ezek egy része persze idővel visszakerült a frontra, vagyis az asszonyok bujasága hosszabbította meg a háborút, és tette harmincévessé tizenöt helyett.

E háború végén a férfi, a katona ritkaság számba ment már – hát még a férj! Lányok egész generációja nőtt fel apa nélkül. Lányok garmadája igyekezett megtudni olcsó, véletlenszerűen fennmaradt könyvekből, miben áll a férfi lényege. Egyáltalán, hogy néz ki? Kijártak a közeli, s ekkoriban már csöndes csatamezőkre, és férfiak ruháit, zsebeit kutatták, lopkodták tárgyaikat, titkos leveleiket – vajon mit írtak, mit üzentek azoknak a nőknek, akik még tudták, milyen egy férfi!? Milyenek voltak azok a nők, akik még férfit birtokoltak? Kiszedték az átázott bélésekből a fényképeket, otthon borzongva olvasgatták a levelek finom célozgatásait, csereberélték a nadrágokat, pantallókat, pipákat, szipkákat, mellénykéket; egy épségben maradt ágyékkötő aranyat ért; hazahordták a katonák koponyáit, szénnel bajuszt rajzoltak nekik, kukoricahajból szakállt és pajeszt ragasztottak, és az éjjeliszekrényen tartották; hazavitték erős combcsontjaikat, alaposan lemosták, kifőzték sziksóban és kifehérítették a napon, ha pedig nem látta senki, elalvás előtt, azokkal játszadoztak.

Albin Egger-Lienz: A kapu, Wikimedia Commons

Ki tudná megmondani, mi minden történt az utolsó évtizedben azon a vidéken, ahol élő férfit utoljára a harmincéves végén láttak. Mire a békehír elért oda, ahogy mondtuk, a szájról szájra terjedő békehír, valójában már annak se volt aktualitása. A hír decemberben indult, és több mint három év múlva ért oda mint szóbeszéd. Nem hitt benne senki. Igaz, abban se, hogy van a harmincévesnek, vagy bármi más háborúnak folytatása. Élelem még csak akadt, nem rabolt ott már senki, lassan az állatok is elszaporodtak, az asszonyok beletanultak a munkába, favágásba, ásásba, ügyesen vetettek hálót, jól kezelték a fegyvert, de néhány dolog ritkaság volt továbbra is. Így például nem volt lámpaolaj, új bútor, fazék, szappan, szóda, és ruha se nagyon. Talán ez lehetett az oka, hogy a fiatal lányok közül néhány, aki nem szokott hozzá a szoknyához, a fűzőhöz, a krepphez és a muffhoz (ugyan hol voltak ezek már!), hordani kezdte halott katonáik, kedvenceik gúnyáit: nadrágokat, mellényeket, pantallókat. És ha már hordta, talán felfedezte önmagában egy kissé a férfit is. Sőt, talán a szomszéd asszony nagyobbik vagy kisebbik lánya fedezte fel benne. Netán felfedezték egymásban a lányok? Odaképzelték, talán csak a nadrág és mellényke, vagy a pantalló miatt, a díszes őrnagyi mandzsettagomb okán. Átgondolatlanul, meg nem értett, fel nem fogott vágyból. Esetleg túlérettségük és a magányból fakadó hiányérzet vezette őket? Sokan egymásra találtak, eljátszották maguknak a férfit, míg végül a környéken felbukkantak az első férfinevet hordó nők és lányok, először csak néhány, az idősebb asszonyok visszafogott megbotránkozására, majd jöttek újabbak és újabbak, hogy végül teljesen természetes és jelentés nélküli legyen, ha valaki nő létére férfinevet hord, vagy örököl. Így kapta egy észak-keleten, a tajga övben született kislány, a harmincéves háború hivatalos végének bizonytalan táján, a Teventej nevet. Így eshetett meg, hogy ez a bizonyos Teventej nevű lány, amikor nővé érett a férfi nélküli vidéken, rátalált a régió utolsó fiújára, bizonyos Lotilkóra, akit a legnagyobb titokban, az éj leple alatt, hogy más nő véletlenül se lássa, hazavitt, elzárta egy félreeső sufniban, és évtizedekig tartotta ott fogságban, a meggyötört és együgyű Lotilkó legnagyobb örömére, sok egyéb mellett azért, hogy róla, Teventejről, az ügyesen rajzoló, félőrült és fogságában is boldog Lotilkó soha nem látott szépségű portrét fessen.

Egy szibériai mese szerint Lotilkót, a repülőembert Teventej úgy ejti fogságba, hogy eldugja a szárnyait. Lotilkónak nem segít senki, mert Teventejtől mindenki fél.

felső kép | Albin Egger-Lienz: Háborús nők, Wikimedia Commons