A LEGKISEBB SÁRKÁNY
Miért vagyok képtelen arra, amire a többiek? Hiszen én is tojásból keltem ki, és ugyanabban a fészekben nevelkedtem, mint a testvéreim. Szüleink éppen úgy gondoskodtak rólam is, ugyanazzal a törődéssel. A testvéreim persze piszkáltak, hogy más vagyok. Apám mindig azt mondta, ne törődjek velük. De hogy lehet nem törődni velük, amikor a döntő pillanatban kudarcot vallok? Elérkezett a tűzgyújtás napja, amikor ki-ki bebizonyíthatta, hogy méltó a sárkány névre. Testvéreim egytől egyig sikerrel jártak, torkukból megállíthatatlan erővel tört elő a csóva, és égig érő lángokba burkolta a sziklaszirtre épített fatornyokat. Ekkor jöttem én. Aprón, szárny nélkül, remegő lábbal, kíváncsi és gúnyos pillantások kereszttüzében.
Mindent úgy csináltam, ahogy az öregek tanították. Tátottam a számat, és csak a torkomra koncentráltam. Elképzeltem, ahogy a torok üregében életre kel egy alig látható szikra, ahogy a tüdőmből kipréselt gáz lángra lobban tőle, ahogy a kiszakadó üvöltés messzire fújja a lángot. De semmi sem történt. Csak egy szánalmas hörgés hagyta el számat. Majd jött a kárörvendő röhögés, amitől úgy éreztem, a föld alá süllyedek szégyenemben. Könnyekkel küszködve futottam el, keresve a szirt legkisebb hasadékát, ahová bebújhatnék, hogy ne is lássanak.
Jó időbe telt, mire apám megtalált. Remek hallásával valószínűleg a szipogásomat követte. Aztán odatelepedett mellém. Nem szólt, megvárta, míg előmászom. Máskor szerettem a szárnya oltalmába rejtőzni, de most nem mertem közelíteni. Sosem láttam még ilyen hatalmasnak, ennyire másnak, mint én.
Nem vagyok sárkány, sóhajtottam. Nem, fiam, nevetett, valóban nem vagy az. Egy percig némán álltam előtte. Akkor mi vagyok, kérdeztem. Hát gyík, felelte, mi más lennél? Döbbenten bámultam rá. Apám mosolygott. Most pedig, mondta, gyere szépen vissza. Melegedjünk együtt a tűznél, amit a testvéreid gyújtottak. Azzal elindult, én pedig, némi tétovázás után, követtem. Néztem roppant testét, tenyérnyi pikkelyeit. Gyík vagyok, gondoltam, ahogy együtt megmásztuk a szirtet, gyík vagyok. Egyszeriben megkönnyebbültem, sosem éreztem ilyen könnyűnek magam. Odafent még mindig nevettek, de amikor meglátták, hogy már másként nézek rájuk, bátran, egyenesen a szemükbe, amikor megérezték, hogy valami történt, szép lassan elhallgattak. Helyet adtak a lángok mellett. Tudták: én is tojásból keltem ki, és ugyanabban a fészekben nevelkedtem.
Én, a legkisebb sárkány.