AZ ÁTVÁLTOZÓMŰVÉSZ
– Apa, mi az, hogy „átváltozóművész”? – kérdezte a kisfiú, immár harmadjára azóta, hogy sikerült kisilabizálnia a viharvert bódé előtti tábla feliratát.
– Butaság – válaszolta végre az apja, távoli hangon. Fogalma sem volt, mi az az átváltozóművész, mégsem engedhette meg magának, hogy ne mondjon rá valamit. – Tudod, az is olyan dolog, amivel az emberek kihúzzák a pénzt mások zsebéből. Mint a nyuszi. Meg a Mikulás – tette hozzá, némi hezitálás után. – Nem indulhatnánk végre? Nincs rajtad se sapka, se sál.
Meglepően hideg tavaszi nap volt, az égen eltévedt hófelhőfoszlányok kergetőztek. Az apa minden széllökésnél úgy érezte, egyre több fontos elintéznivaló várja valahol. De a kisfiú, aki csak nemrég tanult meg olvasni, elengedte a kérdést a füle mellett.
– Apa, ki az a Sztrapacskin? – kérdezte inkább. A táblán ugyanis ez állt: „Sztrapacskin, az átváltozóművész”. Csak épp a kisfiú az alsó sort betűzte ki először, ami épp az orrával egy magasságban volt.
– Biztos valami külföldi munkanélküli – vont vállat az apa. – Tudod, a munkanélküli olyan ember, aki nem elégszik meg azzal a munkával, amit talál – tette hozzá, hogy mégiscsak az életre oktassa a gyereket.
– Menjünk be! – indítványozta a kisfiú, és olyan sebesen tűnt el a bejáratot takaró pokróc mögött, hogy az apának még kifogást keresni sem maradt ideje. Követte hát fiát a mutatványosbódéba.
Odabent meleg volt, félhomály és macskaszag. Egy kisasztal körül három szék állt, az asztalon lámpa, fakózöld ernyővel, a sarokban utazóláda, mellette sparhelt, a sparhelten teáskanna szuszogott.
– Parancsoljanak helyet foglalni – szólalt meg udvariasan az egyik szék. – Miben lehetek a szolgálatukra?
A kisfiú összerezzent, de aztán felnevetett, és azonnal letelepedett egy másik székre. Az apja türelmetlenül sóhajtott, és míg válaszolt, szemével a rejtett mikrofont kereste.
– Semmiben, köszönjük, épp csak beugrottunk, tudja, milyenek a gyerekek. Mutassa meg, hova tegyem a belépti díjat, aztán itt se vagyunk.
– Ugyan kérem – szólalt meg egy ruhafogas oldalt. Most az apán volt az összerezzenés sora. Meg mert volna esküdni, hogy a fogas az előbb még nem volt ott. – Ne érezzék feszélyezve magukat – folytatta egy ronda csipketerítő, amely időközben odakerült az utazóládára. – Ha nincs ínyükre a produkcióm, nem kerül semmibe.
– A Sztrapacskinnak tetszik lenni? – kérdezte izgatottan a kisfiú.
– Hiszen az van kiírva, nem? – tudakolta egy szürke kandúr, a kisasztal lábai közt szlalomozva.
– De hogy tetszik ezt csinálni?
– Ez az átváltozóművészet – felelt a teás-kanna, mert a kandúr időközben eltűnt. A ruha-fogassal meg a csipketerítővel egyetemben.
Az apa csak most jutott szóhoz, de úgy vélte, ideje visszaterelni a dolgokat a normális kerékvágásba.
– A fiam úgy érti: valójában hogy csinálja – mondta kissé emelt hangon.
– Valójában nem én csinálom – vont vállat egy vállfa. – Hanem a világ. Minden ezt csinálja: valamiből valamivé alakul, a maga lassabb vagy gyorsabb módján. Szünet nélkül. Én azon csodálkozom, hogy maradhat valami egy ideig is látszólag ugyanolyan.
– És bármivé át tud változni? – kérdezte mohón a kisfiú.
– Gondolom… – mélázott egy függönyrojt. – A bármit még nem próbáltam. Te mit szeretnél?
A kisfiú az apjára sandított, de a rojt elérthette a célzást, mert abban a pillanatban az apa mellett egy másik, szakasztott ugyanolyan apa termett. Az eredetinek ekkor végképp kiszaladt az erő a lábából, és lerogyott a szabadon álló székre.
– Nos, indulhatunk? – kérdezte kedvesen az apa, amelyik állt.
A kisfiú felkacagott, leugrott a székről, és körbemustrálta az alakot. Stimmelt minden, az utolsó kabátgombig.
– Ez csoda! – szaladt ki a száján. – Mehetünk! – tette hozzá kipirult arccal, azzal kézen fogta az ülő, tátott szájú apát, és maga után húzva elindultak kifelé: a gyerek szökdécselve, az apa meg mintha most tanulna járni, békatalppal. Odakint kapott csak észbe.
– Elfelejtettünk fizetni – nyögte rekedten, és kotorászni kezdett az összes zsebében.
– Majd én visszaszaladok vele – ajánlkozott a kisfiú.
– Azt már nem – nyerte vissza eredeti hangját az apja. – Legközelebb beadjuk. Elvégre a bűvész is azt mondta, hogy nem történik itt semmi különös. Ugye? Na, gyerünk – és megindult elöl.
– De hát ez csoda volt! – erősködött a kisfiú, igyekezve lépést tartani az apával. Kigombolt kabátjukat dagasztotta a tavaszi szél.
– Persze, hogy csoda – jegyezte meg halkan a kisfiú sálja. – Minden átváltozás az.