ANYÁM TULIPÁNOKAT ÜLTET APÁM SÍRJÁRA
Anyám tulipánokat ültet apám sírjára. Szeptemberben, a tanévnyitó után a temetőbe megy. Táskájából a színes kréták közül virághagymát és kiskapát vesz elő.
Már megvette magának a sírhelyet apám mellett. Azt mondja, nekem erre se legyen gondom. Befekszik majd apám jobbjára, mint a régi, közösen kifeküdt matracukra. Ha tehetné, halála után felülne, gyorsan ültetne magának is néhány tulipánt, majd visszatakarózna. Nekem erre se legyen gondom. Az egyházi hozzájárulást évente befizeti az én nevemben, ha esetleg férjhez mennék, ne legyen tartozásom az Úr színe előtt. Áldja meg a pap rendesen azt a házasságot!
az egybeesés
A szüleim egy farsangi bálon ismerkedtek meg a kilencvenes évek elején. A játékot szervezők mindkettőjük gallérjára a 37-es számot tűzték. A férfiaknak az azonos számmal jelölt nőt kellett megtalálniuk és felkérniük táncolni. Amíg anyám megjegyezte magában, hogy nahát, ez egy prímszám, ráadásul, ha megfordítja is, az, milyen érdekes, addig apám sorra kérdezgette a csinosabb nőket, és bosszankodott, hogy egyik sem az ő párja. Végül leült pihenni, pont anyám mellé, aki a szarukeretes szemüvege fölött átpillantva észrevette az egybeesést. Apám akkor már elvált volt, három gyerekkel. Anyám kezdő tanár, még a szüleivel élt. Mikor megtudta, hogy apám huszonhárom évvel idősebb nála, azt mondta, már késő. Azt nem mondta, mihez.
Így lett anyámnak a 37-es a szerencseszáma, később apám gyakran megtette a lottón.
Amikor megszülettem, apám liliomot vitt anyámnak a kórházba. Előtte kifestette a gyerekszobám: szakadt atlétában, bal kezében cigaretta, jobb kezében a meszelőhenger. Fekete hajában a mész úgy nézhetett ki, mintha liszttel szórták volna meg. Szeptemberben születtem, anyám ezt kiszámolta és megtervezte, hogy ne a tanév közepén hagyja magukra a diákokat az egyenletek sokismeretlenes tényezőivel. Már velem a karján várta a lánykérést apámtól, de ő helyette munkabalesetet szenvedett: körfűrésszel dolgozott és levágta a gyűrűsujját. Inkább az vesszen, mint bármit is újra ráhúzzon a fehérnép. Nyolcéves lehettem, mikor hallottam, anyám belezokog a párnába apám jobbján:
– De hát neked adtam a fiatalságomat!
Gyerekként nem szerettem apámmal vásárolni. Amíg a piac fölötti turkálóban felpróbáltam az öblítőszagú, olcsó blúzokat, ő az eladónőknek udvarolt. Ötvenévesen negyvennek se nézett ki, hatvanévesen hetvennél is többnek.
Észben tartotta a születésnapokat, a névnapokat és az évfordulókat. Soha nem maradt el tőle a virág és a köszöntés. Az egyetemi ballagásomra már nem tudott virágot hozni, mert a főépülettől pár száz méterre, a városi kórház onkológia részlegén várt kemoterápiára. Nem tudott méltósággal megőszülni, az elhullott haja makacs fekete foltokban nőtt vissza. Pár hónappal később, februárban halt meg, amikor a föld fagyos volt. Mielőtt utoljára bement a kórházba, listát írt, hogy mit kell magával vinnie arra az öt napra. Öt zsebkendő, öt három az egyben kávé, öt zokni, öt gatya. Nem kell semmi több, mert jön haza.
A lábam átfázott a márványköves ravatalozóban. Hónapokig nem olvadt ki, egy idő után átkúszott a gyomromba csikarni. Miután meghalt, hónapokig nem zártam az ajtót. Ha visszajönne megöntözni a muskátlikat az ablakomban, be tudjon jönni. Nem jött. Sok időbe telt, amíg megtanultam róla múlt időben beszélni.
Attól félek, nem nyílnak ki a tulipánok a sírján, és anyám csalódott lesz. Ott áll majd leszegett vállal a kopjafával szemben, és táskájából a színes kréták közül gyűrött szövetzsebkendőt kotor elő. Attól félek, anyám erre is hiába vár. De ő mindenképpen tenné a dolgát. Ültetné a virágokat a sírra, ahogyan a képleteket körmöli a táblára az iskolában.
– Haragszol még apára, hogy nem vett el feleségül? – kérdeztem egyszer a temetőben baktatva.
– Amíg élt, csak morogtam, hogy mindent nekem kell csinálnom, de mióta meghalt, ugyanúgy magam csinálok mindent, csak most már egyedül is vagyok.
Nem tudom, megbocsátottam-e apámnak, vagy csak elfelejtettem rá haragudni. Haragudtam, mert miközben az osztálytársaim szüleinek ezüst- meg aranylakodalmuk volt, anyámat elkergette a pap, mikor gyónni akart. Az egyház szerint a vadházasság bűn. Anyám többé nem ment gyónni, de minden vasárnap ott ült a szentmisén, a pap háta mögött, és azt vallotta, szeretni nem bűn.
– Egyetlenegyszer hívott a feleségének.
Ezen annyira meglepődöm, hogy gyökeret ver a lábam két idegen sírja közé.
– Tényleg? Mikor?
– Amikor utoljára feküdt a kórházban, és már alig tudott beszélni, hallottam, azt motyogja az ápolónőnek, hogy legyen szíves, adja oda neki azt a kurva telefont, mert a feleségével akar beszélni.
Apám félt anyám nélkül meghalni, de a sírba szerencsére nem vitte magával, mint évtizedekig a magányába.
Április van. Az irodában ülök. Anyám üzenetet küld képpel. Nézd, apád sírján virágzik a tulipán! Három mosolygós emoji.
A márvánnyal szegélyezett fekete földből színes tulipánok hajtottak ki. A napsugarak megvilágítják a szirmaikat. A kép szélén látom, hogy a sír mellett virágzik a gyermekláncfű is.