HAJNAL ANNA VERSÉRŐL
2012 május

HAJNAL
Elapadtak az éj vizei, zajtalan lefutott a sötétség,
óriás medre kihalt, kopárlik fakóan a föld,
de kiállt már az égi zsiliphez a nagy vizimolnár, a hajnal,
szőkén szökken a fény, göndörödik sok gömbölyü hullám
s zuhogva égig tellik, feszül a boldog meder – – –
Vissza-visszatérő motívum a régi népek mitológiáiban a kozmikus malom, a világmindenség e szépséges metaforája: lusta malomkerék módjára forog az ég a sarkcsillag tengelyén, lassan mozdul el fölöttünk, mint a nehéz őrlőkövek. Igaz, hogy a legtöbbször kézi- vagy taposómalom képében tűnik fel, de miért is ne lehetne akár az égi folyamok zúgója mentén épült malomként látni ezt a világot, amelyet minden hajnalban és alkonyatkor új vizek hoznak mozgásba! Csak épp szem kell hozzá, hogy észrevegyük, miképp dolgozik a nagy vízimolnár, az idő ebben a sohasem nyugvó malomban, hol fiatal legényként, hol meg – estefelé – elaggott vénségként mutatva meg magát. A vers vagy inkább a töredék hangvételében nagyon hasonlít Hölderlin kései, torzóban maradt, ám annál vakítóbban sugárzó verseire; ahogy itt, úgy azokban is már mitikus jellegűvé vált a látás, elhagyva a hasonlatok szintjét és megérkezve az azonossághoz: a fény és sötétség nemcsak „olyanok, mint” az áradó és apadó vizek, hanem valóban azok – a földkerekség pedig tátongó patakmeder, amely szomjasan várja, hogy beteljék. Hölderlin a tübingeni toronyban írt ilyen sorokat, amikor szeme már megvakult a mindennapi dolgokra, és csak a kozmikus erők mozgását követte; Hajnal Anna torony és elmebaj nélkül rakosgatta egymás után az ilyen apró verseket, amelyekben anyagtalan ragyogással lépnek elénk az őselemek: a víz, a levegő, a világosság és sötétség. A tizenkilencedik századi téboly fennkölt díszleteire aligha volt már szükség, minthogy a huszadik század második felében az ország egésze, ahol élt, maga is efféle elzárt „tübingeni toronyként” létezett.