JÁNOS VITÉZ A NERETVA VÖLGYÉBEN ÉS AZ ATTERSEE-NÉL

Elérték végtére tetejét a hegynek;
Itt már oly meleg volt, hogy csak éjjel mentek.
Lassacskán mehettek; nagy akadály volt ott:
Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott.
egy kíváncsi, ámuló kisgyerek szeme
A szakasz harmadik sora után biztosan megálltam kicsit, huszonkét-huszonhárom éves koromban is – amikor először Péter fiamnak mondtam a János vitézt – nyilván kivártam itt, míg a gyerek szemében megcsillan az egészen belüli-felüli részkíváncsiság, hogy mi volt az a nagy akadály?, mi lehetett, na, micsoda?, mondjad! Felszeghettem az államat, jeleztem neki: most megint valami csodálatos következik, de remélem, ócska didaktikai megfontoltságból vagy ripacs módjára akkor sem vertem-daraboltam szét a mesét, a megtorpanás-kivárás másodpercnyi sem, alig észrevehető, ösztönös; a gyönyörködhetnékem is ösztönös, mert sok van ugyan égen-földön, ami szép, de – most már tudom is – egy kíváncsi, ámuló kisgyerek szeménél semmi sem szebb; láttam, ott volt, megjelent, máris folytattam, s örülhettünk együtt a titok lelepleződésekor, hogy Hát a csillagokban a ló meg-megbotlott. Huszonnyolc esztendővel később, ötéves Anna unokámnak ugyanilyen összevillanó szünetecskékkel szavaltam a tündérországbeli csodákat, hogy mit látott, mit látott! Látta Iluskává válni a virágot. Eszeveszettséggel rohant a habokba, S a föltámadt leányt kiszabadította. Igen, itt a srófolás helye, amitől a pofonegyszerű megoldásra oly boldogan találhatunk: Hát az élet vize volt ez a tó itten… Világéletemben különösen szerettem ezt az elbeszélői pozíciót jelző hát szócskát. Ha igazi költőtől hallod, hogy „hát”, biztos lehetsz benne: fontos, csodás, az ő életét, a te életedet, mindannyiunkét megforgató eseményről tudósít. Hát ahogyan a csodák jönnek, Úgy írtam megint ezt a könyvet. Vagy: Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le-föl, ingben… És: hát te mit kerestél ezen a földön… Vagy így: S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.

Jó lehetett a mesélésem, mert amikor ‘67-ben Novi Sadtól a Makarska közelében fekvő Drasnyicéra autóztunk – először látunk majd tengert! –, apám vezette a Moszkvicsát, mellette anyám, hátul mi két gyerekkel, hajtottunk keresztül szinte az egész régi Jugoszlávián, s közben mesebeli szabadsággal és mesebeli nyomorral találkoztunk, Szarajevó mellett olyan bungalóban aludtunk, ahol, akárcsak a szállodákban, meleg víz folyt a csapból, s láttunk veremszerű hajlékot, amelyben ember-barom együtt hált; a zöld vizű Neretva völgyében, még Mostar előtt, ahová a Crna Gora nyúlványai elérnek, Péter sokáig hangtalanul bámulta a hatalmas, sziklás hegyeket, orrát az ablaküvegnek nyomta, lélegzetének párája kis, kerek foltokba csapódott le, aztán hátrább, még hátrább hajtotta a fejét, hogy messzebbre, magasabbra lásson, és majdnem suttogva kérdezte: itt járt-e János vitéz.

Igen, körülbelül erre.

’95 nyarán az ausztriai Attersee is hasonlítani látszott Tündérország tavára, innen nézvést meg könnyen össze is keverednek a valaha bebarangolt vidékek a képzeletbeliekkel, a mesés tájakkal. Az ember kényszeresen számol: ha ez ekkor történt, annak ennyivel előbb, vagy annyival később kellett megesnie, vigyázz!, gondold meg!, hisz tapasztalod: úgy is csak az értelem képes rendezni, ellenőrizni az emlékeidet, az érzékek majdnem érzéketlenek az időre, s csodálkozhatsz, hogyan porhanyósítják a valóság kemény tényeit is. Mint az álomból kievickélő, mikor mondja magának: ez van, csakugyan itt van, azt meg képzeltem, a szörcsögés, búgás, sípolás a falban futó csövekből, a szomszéd lakásból vagy a vasúti pályaudvarról ér ide, ezek is valóságosak, figyelj!, hallgasd!, egészen másféle szörcsögés, búgás és sípolás, mint az álombeli – és másféle volt az is, amitől tízévesen riadoztál.
Iza néni elmebeteg volt
A János vitézt – és egyes-egyedül a János vitézt – úgy meséltem a gyerekeimnek és az utóbbi években az unokáimnak, hogy ha nem olvastam is könyvből, jórészt hűségesen citáltam. Gond nélkül kötöm persze ma is Petőfi strófáit a saját cselekményt sűrítő mondataimmal, és csak itt-ott, ötletszerűen zökkentem a mesét, és kérdezem: tudod, mi az, hogy kőhajtásnyira vagy nagyszőrű suba vagy örökös jobbágyidúl, és igyekszem a lehető legegyszerűbben magyarázni fogalmakat, mintegy mellékes ismeretként odavetem a régi helyett az új nyelvi változatot, s már haladunk is tovább – fontosabb most, hogy a mű sodrásában maradjunk, mit bánom, érti-e pontosan, vagy jól értelmezi-e a sort, hogy Bámuló szemei odatapadtanak, vagy megfelelő szinonimát találna-e a gömbölyű kebelre. Meggyőződésem – ha már a meséléstől függetlenül tűnődöm erről –, hogy a nem egészen értett költészet is vonz, míg a preparált, gyerek-agy számára külön pépesített, s a művelet közben holtbiztosan varázstalanított szöveg taszít. Szóval örülök, hogy még mindig sokat tudok betéve a János vitézből, ráadásul nem is saját választásomnak köszönhetően, hanem mert ötödik osztályos korunkban meg kellett tanulni. Úgy hiszem, az 1954/55-ös tanévben minden általános iskola minden ötödik osztályában a magyarórák döntő többsége a János vitéz olvasásával-elemzésével telt, és remélhetően sokhelyütt számon kérték, felmondatták a házi feladatnak kijelölt hosszú részeket. Az én Iza néni nevű magyartanárom elmebeteg volt; csöppet sem veszélyes, nem is rossz szándékú, és annyira csöndes, hogy bárhogy erőlködjek, nem tudom felidézni a hangját. Látni azonban látom magam előtt, ahogy ül a tanári asztalnál, meredten bámul előre, jobb kezével meg a fejbőrét dörzsöli, nem vadul, lassan inkább, de módszeresen, és rövidre vágott fekete hajából monotonul hull a korpa, hull a vállára, az asztalra, az osztálykönyvre, mint a dolgok örökkévalóságából kiábrándító télvégi hó. Iza néninek sok-sok órán át hangosan olvastuk a János vitézt, elkezdte, mondjuk, az ajtó mellett s az első padsorban ülő, egy szakasz után, mint stafétát, átvette a szomszédja, amikor az ablak melletti első sorban ülő végzett a hatodik szakasszal, adta tovább a mögötte ülőnek – így kanyargott, tekergett a szöveg az osztályteremben, közben – amikor már bent jártunk az őszben, a télben, és kopogtatás nélkül bejött a pedellus Pali bácsi vagy Károly bácsi szenet tölteni a nagy, fekete vaskályhába – fel-felfüggesztettük az olvasási gyakorlatot, mintha neki nem volna köze ehhez a meséhez, jobb ha nem hallja, legalábbis nem tőlünk, és némán figyeltük, ahogy felemeli a szenes vödröt, kinyitja a kályha ajtaját és önti be a kokszot; még Iza néni is nézte a lángokat, láttuk, hogy nézi, hogy Bámuló szemei odatapadtanak.

De nemcsak felolvastuk a verses mesét, fel is mondtuk, azt is kígyózó-tekergő sorrendben, csakhogy a memoriter kikérdezés állva folyt, míg az olvasás ülve. Kiállt a gyerek a padja mellé, és hangosan, folyamatosan szavalta a neki jutott szakaszt, végezvén aztán zörömbölve visszahelyezkedett, a szomszéd megvárta, míg csend lesz, akkor engedelmesen kipattant. Nem emlékszem, hogyan és mivel idomított bennünket tanárnőnk, ha nem szóval, s arra sem, csakugyan ellenőrizte-e tanulásunkat. Mindenesetre én most is tudom fejből a János vitéz jó részét, annyira tudom, hogy képes vagyok megidézni az egész ízét, más-más hangon játszani a megszólalásokat –

„Jancsi lelkem, mi lelt?
Mért vagy oly halovány,
Mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán?”

Vagy:

„Vigyázz, földi! Bizony
rálépsz a fejedre…
Mi ördögért vagy úgy a búnak eredve?”

és nemcsak a párbeszédes részeket dramatizálom tovább az előadással, de hajlamos vagyok hangsúlyozni, kiemelni, amit Petőfi is – annyira forradalmian – kiemelt: az élőbeszédet imitáló mesefordulatokat, mint:

Éjszaka, zsiványok, csákányok, pisztolyok…
Ha jól megfontoljuk, ez nem tréfadolog;

Vagy a mesébe épített elbeszélés, amikor a francia király ünnepi vacsoráján, mindenkit meghatva, elmondja Jancsi élete történetét, ahogy készülődik – „Hogy is kezdjem csak hát?…”, s amikor egyre fesztelenebbül beszél, valami elemi örömmel, hogy vitézek, király, királylány, lopva nyilván a felszolgáló udvari személyzet is őrá figyel most, s minél inkább élvezi a Tündérországot előlegező főszerepet, annál egyszerűbb a beszéde:

Ez a kis leányzó volt az én örömem,
Az egyetlen rózsa tüskés életemen.
Be tudtam is őtet szeretni, csodálni!
Ugy hítak minket, hogy: a falu árvái.

Már gyerekkoromban hogyha őt láthattam,
Egy turós lepényért látását nem adtam;

a francia király lakomáján, ahol egyébként a legősibb epikai hagyományokhoz hűen adja elő Jancsi mindazt, ami a mese kezdete előtti történet, ahogy Odüsszeusz is a phaiák királynál idézi fel a maga múltját, agyafúrtan manipulálva ezzel az epikust mindig is nyomasztó-fegyelmező időt – szóval ott és akkor, éppen a repi királyi fogadáson beszél a legszeretetreméltóbb egyszerűséggel, lehetetlen nem megéreznünk, hogy azért, mert hősünk, a mi Kukorica Jancsink (Petőfi, már amikor a zsiványokhoz vezeti, azt írja: az én Jancsimnak helyén állt a szíve) mélyen, igazán jó ember – megérdemli, hogy vigyük is magunkkal mindenhová, a Neretva völgyébe, az Attersee-hez, csüggjünk rajta egy életen át; még akkor is, ha meg-megrettent ugyancsak elemi brutalitásával.

kéjes kegyetlenség
Amikor ifjan a gyerekeimnek olvastam vagy – főként utazásaink, nyaralásaink során – fejből meséltem, még inkább megdöbbentett – és mi tagadás, elborzasztott Petőfi kíméletlensége, sőt – ne szépítsük! – kéjes kegyetlensége. Nagyon jól emlékszem, hogy amikor – felnőttként – visszahőköltetett a zsiványtanya felégetésének módja, a török basa kettéhasítása, az óriáscsősz nyaka csigájának végigmetszése, az óriáskirály agyvelejének kiloccsantása, zavart kísérleteim voltak, hogy ezeket a részeket szelídítsem; mintha ijedtemben kiestek volna fejemből az eredeti sorok, s amit helyükbe iktattam, az jóval visszafogottabb, talán ide nem illő pietizmussal is fűszerezett lett. Péter így szívszorító előadásokat hallhatott Kukorica Jancsi és Iluska búcsújáról, interpretáltam neki a mulatságos fenyegetőzéseket is, mint

„Hanem most már elég, hallja-e kend, anyjuk?
Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk.
Ugy merje kend Ilust egy szóval bántani,
Hogy kihullanak még meglévő fogai.”
szüksége, hogy drukkoljon
De az ígértnél is sokkal-sokkal szörnyűbb tettekből egyszerűen elcsórtam. Rebekának vagy Lucának mesélve ma nem vetemednék ilyesmire, s nemcsak azért, mert a hamisítást – bármily nemes szándék-indulat vezesse is – aljasnak és veszélyesnek gondolom, s nem érzem magam Petőfi pszichológusának, hanem mert az elmúlt nyáron, éppen a Ión-tengerben lubickolva tapasztaltam, milyen óriási sikere, felszabadító hatása volt a János vitéz brutalitásához hasonló Odüsszeusz-Küklopsz-kalandnak. Hogy a leitatott és megvakított, ráadásul megtévesztett – de hát kegyetlen! – Polüphémosz miképp kiált küklopsz-társainak; a hatalmas és ostoba szörny megbosszultatná gyalázatát, de miután elhitte, hogy vendégeinek vezérét úgy hívják, Senkise, csak azt üvöltözi, hogy Senkise bántott, Senkise öl meg, a küklopszok pedig magára hagyják – jól van akkor, ha senkise, akkor jól van! A két kislány elragadtatott nevetése végképp meggyőzött, hogy senki emberfia nem nyúlhat bele a mesékbe, misszionáriusként nem erőszakolhatja a jót, a könyörületest. A mindenkori Góliát legyőzésének ábrándjára, még a kivitelezés részletes ábrázolására is igen nagy szüksége van az embernek. Szüksége, hogy drukkoljon, sőt azonosuljon a láthatatlan boszorkánnyá változott Margarita Nyikolajevnával, mikor ízzé-porrá zúzza a rendszert hűen szolgáló-formáló kritikus lakását, s a pusztítás fájdalmas gyönyörét élvezve tovább reppenjen és romboljon. Hogy a csudába juthatunk különben Tündérországba!

Vagy akár a huszadik századi megfáradt, agyonhajszolt hősöknek kiutalt csendbe, nyugalomba.
szűk kalit
Vahot Imre, ki a János vitéz születésekor Petőfi főnöke a Pesti Divatlapnál és szállásadója a Kölber-házban, azt írja (Hatvany Lajos roppant egyszerűen, de joggal nevezi hazugnak az emlékiratait), hogy a „lánglelkű rögtönzőnek csak néhány est és éjfél kellett” a mű kottázásához, „mert az egyes versszakokat járás és ülés közben jó előre kifőzte agyában”. Vahot történetéből – hazudjon bár – az általános iskolai tankönyvek is idéztek, s engem gyerekkoromban is megbűvölt ez a „járás”. Nem az alkotó folyamat romantikus láttatása („Az 1844-ik év vége felé bekövetkezvén a zord téli napok – írja –… Szokása ellenére honn maradt estvénkint, s jól befűttette kis szobáját, pongyolára levetkőzött, rá-rágyújtott hosszú szárú pipájára, s egész füstfelhőt csinált maga körül, s olykor egyet kortyantva a hevítő piros borból, nyugtalanul járt fel s alá, mint egy oroszlán a szűk kalitban”.) – képzeletemet éppen a „szűk kalit”, az a sötét kis cselédszoba ingerelte. Mert az volt: cselédszoba a hajdani Hatvani utca és Magyar utca sarkán (a mai Astoria helyén) álló, kétemeletes Kölber-ház második emeleti lakásában, ahol a huszonkét esztendős segédszerkesztő, mielőtt Tündérországba juttatta volna alteregóját, imigyen fohászkodott A naphoz:

Panaszom van kelmed ellen,
Hallja kelmed, nap uram!
Mi dolog az, sugarával
Bánni olyan fukaran?

Elballag kelmed fölöttem
Minden istenadta nap,
Kis szobám kelmedtől mégis
Egy sziporka fényt se kap.

Olyan sötét van benne, mint a…
Majd kimondtam, hogy mibe’;
Legyen egy kis embersége,
S nézzen kelmed néha be.
no barátocskám, mire jutsz innen?
Jókai a század végén írt emlékezésében ugyan azt állítja, hogy Petőfi roppant elégedett volt Vahot díjazásával, még dicsekedett is, hogy az évi 400 váltó forinton felül szállást is kap – igaz, „ablakát félig eltakarta a lépcső”; Baróti Lajos pár esztendővel korábban veszi számba Petőfi pesti lakásait, s láttatóan rögzíti, hogy ekkor „szobájával szemben a Zrínyi-ház magas tűzfala, jobbról a kiszögellő konyha tetőzete fogja el a világosságot”. S a szoba mérete! A János vitéz képeiben, mesés távolságaiban – Kukorica Jancsi végtelen bandukolásában, lovaglásában, aztán ahogy a griffmadárral repíti magát, s ahogy az Óperenciáson át viszi-viszi az óriás a vállán –, a vers dallamában érzékelem azt a bizonyára ingerkedő, újra meg újra próbára tevő cselédszobát, mintha csak ágy és asztal – több el sem fért – kérdezné: no barátocskám, mire jutsz innen?, lásd, futottál a gyerekkori házaktól, nevelősködéstől, katonáskodástól, a színészkedéstől, futsz eszeveszetten mindenünnen, de végtére is hová futsz?, a nagyvilágba?, világhírbe?, világszabadságba? – mi az? maholnap huszonkét esztendős leszel, itt vagy Pesten, az irodalomban, tessék, itt fojtogat, ezek a falak jelölik ki lehetőségeidet – vagy nem? Azt hiszed, mindennel dacolhatsz? S amikor hallom, ahogyan ő hallhatta, ezeket a farecsegéses faggatásokat, szuvas gúnyolódást, hunyt szemmel dúdolom, hogy

Tatárország hegyes-völgyös tartománya
Messziről nézett a seregnek utána,
Mert jól bent vala már nagy Taljánországban,
Rozmarínfa-erdők sötét árnyékában.

Máskor, keservesebb napokon, ha az ámulásra nemigen futja, csak egy-egy sort fújok el, lassan, akárha zongorabillentyűket ütnék le, pötyögném a témát:

Nem bizonyos, mennyi ideig haladott…

Vagy:

Vándorolgatott az én János vitézem…

És:

Három hétig vitte szörnyű sebességgel…

Szóval Kölber, az egykori híres kocsigyáros Hatvani utcai házának második emeletén, a Vahot bérelte lakás cselédszobájában (később, mert vízvezeték volt benne, konyhának használták, a század végére pedig lomtár lett), és csakis itt írhatta Petőfi, hogy

„Az Óperenciás?” kiáltott fel János,
„Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos…

A szobácskát, mondják, csupán szőnyegajtó választotta el Vahot egyik szobájától – csoda, hogy az ambiciózus szerkesztő-szervező-üzletember meg nem süketült a kurjantástól. Csoda, hogy akik akkoriban Jánosunk felkiáltását hallották, s látták, ahogy Tündérországba robbant, mégis oly normálisan, szokottan, a hétköznapi kis hazugságokkal-megalkuvásokkal görgették napjaikat. S aztán is, azóta. Mint valami kínos ellen-mesében.
hamuba sült pogácsa
Az osztályterem, ahol napra nap ülve olvastuk és állva felmondtuk a János vitézt, ki-ki akadozva vagy hadarva, suttogva vagy bátran szavalva, a hol hideg, hol túlfűtött helyiség, faliújsággal, sarló-kalapácsos címerrel és nyilván széngázzal is, Iza néni eszelős, de inkább nevetséges, mint félelmetes tekintete, a pedellus Pali bácsi tar koponyája vagy Károly bácsi előreálló fogai, úgy látszik, lassan beépültek az én János vitézembe, legalábbis hamuba sült pogácsaként behúzódtak a batyumba – tessék, viheted. És ugyan mire jutsz vele a Neretva völgyében vagy az Attersee-nél? Vele hajszolod a gyereked, az unokád Tündérország felé, ahol a tündérfiak és tündérlányok nem ismerik a halált és a bánatot, de a nagy örömtül olykor könny gördül a szemükből – könny, hogy leszivárogva a föld mélységébe, gyémánttá legyen… Így ballagsz, jársz, vándorolsz? Aha, mondom a kötözködésre én is hetykén, és zavartan vigyorgok is; aha.

fotó | flickr.com