ÁMOS IMRE ÖNARCKÉPEI A „SÖTÉT IDŐKBEN”

Ámos Imre harminchét évesen halt meg 1944–1945 telén, valahol Ohruf (Németország) környékén. Sírhelye ismeretlen.
Ötévesen lett félárva, őt és beteg húgát anyja egyedül nevelte. Képein felesége mellett a leggyakoribb szereplő az anyja. Témáiban, motívumaiban is erősen kötődik a nagykállói csodaváró haszid zsidó környezethez (például: Zsidó rabbi, A kabbalista, a Zsidó ünnepek című linó-sorozata, Noé bárkát épít). „Tele vagyok emlékképekkel és misztikus gyermekkori mesék – Kálló szent levegője, Nagyapám talmudi meséi és magyarázatai – tudat alatti és tudatos lerakódásaival” – írta. 1926-ban Pestre költözött, s amikor tehette, hazalátogatott. Talmud-oktató nagyapja tárgyai is festésre inspirálták – „asszociatív expresszionizmusnak” nevezi az így születő képeket.
kendőzetlenül megmutatja
1931-ben változtatta nevét Ungárról Ámosra – Ámos kispróféta iránti tiszteletből. Húszas évei végén készült egy olaj és egy akvarell mellképe, ezeken kendőzetlenül megmutatja szomorúságát, rosszkedvűségét, bizonytalanságát. A műegyetemi tanulmányok után a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula a mestere. Rudnay romantikus-realista szemléletmódja hatással volt Önarckép Ady-maszkkal című művére, amelyen már ott látható egyik visszatérő motívuma, a tükör. A kiállításokon szereplő képeivel díjakat, dicsérő elismeréseket kap, mégis: alig enyhülnek súlyos anyagi gondjai. Anna Margittal 1935-ben kötnek házasságot, s még abban az évben közös kiállításon mutatkoznak be az Ernst Múzeumban.

Hajnalvárás
Már 1935-ben fest kettős portrét, s a téma mindvégig visszatér. Anna Margit megpróbálja meggyőzni, hogy ne menjen vissza munkaszolgálatos ezredéhez – hiába. Mégis épp ez a feltétel nélküli szeretet, bizalom az erős, karakteres asszony iránt, az összetartozásuk sugárzó hite – meg a társadalmi realitásokból fakadó reménytelenség jelenik meg a képeken. Az egyik 1938-ban festett Kettős portrén a sötét színek mellett az arcokat, a férfi tekintetét követő széles, fekete kontúrvonal is az iszonyatra utal. A gyors mozdulattal felvitt vörös festékfoltok pontos jelzői közérzetüknek. Soványak, de nem erőtlenek, tartják magukat, pedig mintha dőlne, elmozdulna a háttér. Minden bizonytalan, csak kettőjük kapcsolata nem. Egy évvel később, 1939-ben készült a Hajnalvárás című kép, amelyen a festőt és feleségét látjuk. Az előtérben jobbra az alvó festő sápadt arca, az önarcképein szokásos sötét sapka helyett vörös fejfedő, arca ugyancsak csukott szemmel. Ámos álomlátó, álomfestő, mint ezt verseiben írja. Az 1939-es év különösen nyomorúságos számukra, szegények, a támogatók köre nagyon leszűkül, nincs lakásuk és nincs műtermük, rászorulnak a jobb jövőt ígérő álmokra. A kompozíció alsó harmadát töltik ki ők ketten, de valójában a föléjük magasodó vörös kakas a központi figura. Visszatérő motívum, ugyanúgy a gyerekkori környezetből őrzött, mint a kép felső részében a háttérként megjelenő háztetők. Szól a kakas már – idézi a mű a nagykállói eredetű zsidó dalt, amely magyar népdallá vált.
1940-ben – ez már a munkaszolgálat kezdetének éve – dombos tájban festi meg kettősüket, előttük festővászon. Viszonylag sok a kék, mégis nyugtalan a kép a belső mozgásoktól, a távoli táj amorf formáitól, a felületen a sok zaklatott vonalkázástól, pöttyöktől. Ámoson az elmaradhatatlan sapka, szeme riadt, arcvonásai feldúltak.
önmagánál erősebb
Olykor gyermeki énjével mutatja meg önmagát: visszahúzódó, hallgatag, érzékeny. Anna Margitot önmagánál erősebbnek, határozottabbnak és bizakodóbbnak rajzolja. 1944 szeptemberében találkoztak utoljára, Pesten, a Lehel úti kaszárnyában. Itt adta át utolsó rajzait egy vázlatfüzetben. 45 és fél kék tintával rajzolt lap. Nem hajlandó menekülni, összeegyeztethetetlennek tartja hitével. Innen indítják a menetet Németország felé. A Szolnoki vázlatkönyvben szereplő kettős portrékon Anna Margit óvja férjét, némelyiken mosolyog is. Kapaszkodnak egymásba, amíg lehet.

Kettős portré
Kettős portréi mellett születnek angyalos önarcképei. 1933-ban az Önarckép angyallal. 1937 végén Párizsban készült az Önarckép a Szajna parton angyallal, s utána egyre gyakoribb az angyal jelenléte. A különböző technikával (olaj, akvarell, pasztell, tus, toll) 1938–1944 között készült angyalos kettős önportrék között több igen jelentős mű. Az Önarckép angyallal kissé balra forduló mellkép. Az előtérben a festő széles kontúrvonalak közé zárt gondterhelt arcán vöröses, fehér és kék, vastag, nyugtalan, töredezett, egymásra rétegzett festékfoltok. Az expresszivitást fokozza a mellkas többféle élénk és letompított sárgája. A fénylő, fel-felizzó előtér mögött balra a középtérben mintegy a művész vállából magasodik az angyal nyakáig egy vörös létra: Ámos fontos motívuma. A létra szimbolikája összetett, de mindig az Ég és a Föld közötti kapcsolat keresésére utal. Az ószövetségi létrán, Jákob lajtorjáján fel- és alászállnak az angyalok. Számos keresztény szentnél spirituális eszköz a földtől emelkedéshez. A lent és a fent összekötése mellett alapvető az Isten felé vezető úton. Ámos Imre hívő ember volt, számára a „sötét időkben” (ez képcímként és verseiben is visszatérő szókapcsolatként kifejezése a kornak, amelyben élni, dolgozni kényszerült) a létra az ég kapujához, a menybe jutáshoz vezet.
Az 1939-ben (talán 1940-ben) festett, ugyancsak Önarckép angyallal képen a festő és az angyal is rendkívül szomorú, a visszafordíthatatlanul múló időt jelző testes óra választja el őket, és barna, száradó, virágtalan növényszárak. A festő, voltaképpen csak sapkás feje, a kép aljában látszik, egyik kezével támasztja csukott szemű arcát. Az egész alakos angyal nagy szárnyakkal mintha épp akkor lépett volna a kép terébe. Jobbra hátul viszont tágas a tér, messzire látni az ég kékjére és az elmosódott házakra. Álombeli látomás. A távlat, az óra ovális számlapja mégis kivezet a szomorúságból.
a fenyegetettség hangulata
Az 1942-ben festett Önarckép átsuhanó angyallal súlyosabb, tragikusabb kép. Ámos már túlélt néhány munkaszolgálatos időszakot. A külső körülmények és a belső állapot egyaránt indokolják a „sötét idők” sötét színeit. Még a vörösek is sötéten izzanak, még a kékek sem a remény hordozói, az angyal mély narancssárgáiban sötét tónusok súlyosbítják a szárnyas lény amúgy is szokatlanul nehéz tömegét. A festő arcának halotti fehérje nem ellensúlyozza a többi színt, inkább fokozza a fenyegetettség hangulatát. Ámos karikás, szinte vaknak tűnő szeméből könnyek csorognak, szája élettelen. Az angyal arca is eltorzult. Egy ablakkeret választja el a festőtől. Nagy kézfeje azonban mintha belógna abba a térbe, ahol a festő furcsa alakzatú növényt tart a kezében. A két arc és a két kéz a két tér ellenére összetartozik a kompozícióban, a távolibb angyal a kép előterében álló embert figyeli. Mögötte, távolban a gyerekkori ház. Ámos Imre festményei színvilágukon túl képkivágásaikról, zsúfolt és szokatlan kompozícióiról is azonosíthatók.
1942. március 18. és 1943. június 29. között Ámos Ukrajnában munkaszolgálatos. Az átsuhanó angyalos önarcképe ez előtt készülhetett. 1941-ben a Délvidékre viszik.

Alkony
A munkaszolgálatban nem tud festeni, de vázlatfüzeteibe rajzol, naplójába jegyzetel, viszonylag sok önarcképet is, tollal, tussal. Az angyalok változatosabbak, mint az otthon készült festményeken. Nem átszellemült lények, a maguk személyességében vannak jelen, erősek, mozgékonyak, tevékenyek, érzelmekkel telítettek, az ember életébe avatkozók. Égi közvetítők, természetes közegük a föld feletti szféra, számukra nem gond a gravitáció legyőzése, könnyedén kísérik a röghöz kötött embert. Ámos istenhitének teremtményei. „Kitárom zsenge vézna testem a magasságos ég felé” – írja egyik versében. A munkaszolgálatban készült rajzokon gyakran szerepelnek hárman együtt: Ámos, Anna Margit és az angyal. Előfordul az is, hogy az angyal arcának a festő saját arcát kölcsönzi, különös hatást vált ki ez az azonosulás.
Nemcsak jó, együttérző, segítő angyalok láthatók az önarckép és a kettős portré rajzokon. Az utolsó évben, 1944-ben sokasodnak a fenyegető, gonosz, sötét angyalok – zaklatott, vastag kontúrvonalak közé zárva. A pusztulás, pusztítás, a végzet, a halál angyalai. Itt a létra vízszintesen látható, azaz nem lehetséges az égbe jutás.
lidércnyomásos színek
A kettős portrék – feleségével vagy az angyallal – mellett sok olyan önarcképet festett és rajzolt, amelyen saját arcán, mellképén kívül a műterem, a szoba részlete látható, vagy gyümölcsök csendéletszerűen elrendezve, esetleg néhány szál virág, ám ezek sem képesek oldani az önarcképeken látható végérzetet. A külső világ fojtogató légköre, személyes tapasztalatai nagyon is indokolttá teszik a lidércnyomásos színeket, a vastag, fekete kontúrvonalakat az arcon. Némelyik képen hunyt szemmel ábrázolja magát – „Valami szörnyű sötétség fekszik az embereken, mintha meg lennének fertőzve valami bacilussal” – írja 1938. december 21-én a naplójába.
Önarcképeinek két jellegzetes színe a fekete (halál, gyász) és az égő vörös (vér, tűz). Széles fekete kontúrvonal fogja össze az arcot, a két szem körül is sűrű, vastag, mély feketék. A vörös jajkiáltás. 1939 a nyomor, az otthontalanság, a műterem nélküliség éve. A lehetetlen körülmények ellenére úgy fest, mint aki tudja, nem sok ideje van hátra.

A festő
Az 1939-ben készült A festő című művén az előtérben textillel takart magas, fehér konyhai széken vagy állványon fehér gyertya kanóccal, mellette nagy, fehér galamb repül kifelé a képből. Mintha Ámos valamelyik angyala változott volna a békét jelképező galambbá. Ő a legkonkrétabb, legvalóságosabb szereplője a műnek. A többi tárgy bizonytalan, álomszerű. A néző felé forduló arcú festő Ámos Imre az önarcképeiről elmaradhatatlan sapkával. Előtte festett lapok, azok felett ablak, melyen át a gyerekkort megidéző házak, elmosódott táj, ijesztő lila felhő látszik. Az ablakkeret tükör vagy festmény kerete is lehetne, és a távoli tájrészlet képkivágás. A festő szeméből lemondás árad, szája széle sírásra görbül. Különös ellentmondás: az arc nyugtalanító kék színe, mely magára vonja a figyelmet, kiemelkedik a zsúfolt kompozícióból.
szűk háttér
Az ugyancsak 1939-ben festett Önarckép szöggel és kalapáccsal szokatlan formájú, az inkább álló önarcképekhez képest ez fekvő, vízszintesen megnyújtott. A nagyfejű kalapács nyeléből csak kevés látszik. Nekitámaszkodik súlyosan, fenyegetően a festő állának. Mintha fegyver lenne. A szögek és a kalapács a műterem kellékei, a képkeretezéshez is fontosak, de ez itt nem munkát segítő eszköznek hat. Ámos legtöbb önarcképén jobbra fordul, illetve szembe néz, itt balra, kifelé figyel. Jobbra a szűk háttérben árnyalakok. Ámos figuratív festő, még tájképet is keveset festett, szokatlan nála az ilyen alaktalan, azonosíthatatlan forma. Ez is az egyre elviselhetetlenebb létezésre utal.
Utolsónak az 1943-ban festett Önarckép ravatalont emelem ki. A fekvő formátumú képen a nyitott koporsóban saját halott arca. Csukott szem, beesett orr, sovány arc. Fejénél egyetlen égő gyertya, tartóban. A másik oldalon egy szál virág. De tudjuk, a búcsúztatás sem adatott meg a festőnek, eltűnt nyomtalanul. Az Ámosra jellemző sötétebb kékek helyett itt világosabb kék vonalak keretezik a halott arcot és a fej körüli vásznat. Égi kék: a földbe temetés és az égbe jutás reménye. Önarcképei többsége – saját megfogalmazása szerint –expresszív és szuggesztív, az Önarckép ravatalon képre különösen érvényes a jellemzés.
A magyar képzőművészek közül többen is készítenek a háború, a láger, a gettó, a munkaszolgálat embertelen körülményei közepette önarcképeket (Gedő Ilka, Kádár György, Román József és sokan mások). Nemcsak az angyal, a létra, a gyertyatartó teszi egyértelművé Ámos rajzain, hogy pokoljárása, kitaszítottsága zsidóságának következménye. Arca akkor is a zsidó sors hordozója, ha semmilyen jel, szimbólum nem utal zsidóságára.

Álmodó rabbi
Az 1940-ben készült, 14 lapból álló Ünnep linóleumsorozaton, az 1944-ben készült 17 lapból álló János-jelenések tusrajzsorozaton és az 1944-ben az utolsó rajzokat tartalmazó Szolnoki vázlatkönyvben már ismerős arcát, személyét, tulajdonságait, küzdelmeit, fájdalmait látjuk. 1938 utáni önarcképei a magyar holokauszt emlékművei. Tanúvallomások az egyre fojtogatóbb élethelyzetről, egyre komorabb, kiszolgáltatottabb léthelyzetről.
borotvaélen táncolt
1937 volt az utolsó, emberhez méltó év az életében, különösen az a három hónap, amit Párizsban töltött feleségével; Chagallt is meglátogatták. Ámos kezdettől fogékony volt a szépségre, örömre, nagyon is ismerte a derű képességét, vallásos hite szinte idilli reménykedéssel társult (Az öreg templomszolga a mennyországra gondol, 1936; Az öreg templomszolga a gyerekeknek mesél, 1936; Párizsi önarckép, 1937; Álom a Luxemburg-kertben, 1937; A kabbalista, 1938). 1938-tól eltűnik ez a hangulat (például: Sárga angyal, 1939). „Mikor hazajöttünk, a világ már borotvaélen táncolt” – emlékezett Anna Margit. Festésmódja, színvilága is megváltozik ekkor, zaklatottabb, zsúfoltabb, kontúrosabb, a formák keményebbek. Az 1944-ben készült Apokalipszis-sorozatában az angyalok még szembeszállnak a gonosszal, utolsó rajzain azonban vesztésre állnak.