Szvetelszky Zsuzsanna

ÍVMETSZÉS

2001 október

ÍVMETSZÉS

Csesznek mellett az erdőben egyszer leszakadtam túrázó társaimtól, de a sors úgy hozta, hogy öt kisgyerek maradt velem, ebből kettő saját. Nem volt idő merengeni, néztem a napot mint tájolót, és toronyiránt visszavezettem a kicsiket a táborba, igaz, jókora csalánoson keresztül, de nem mertem eltérni az égtájtól. A gyerekek nyűgösen jöttek mellettem, de eszükbe sem jutott, hogy eltévedhetünk, pedig semmi más támpontom nem volt, mint a versike: előttem van észak, hátam mögött dél…

Hogy eltévedni veszélyes vagy csak bosszantó, hogy ébred-e az emberben ilyenkor félelem, és ha igen, akkor a térben érzékelt bizonytalanság, és az ebből fakadó következmények ismeretlensége, vagy csak az időveszteség miatt, az mindig az adott helyzettől függ: Verne Gyula és Jack London művei alapján roppant széles skáláját dolgozhatnánk ki az eltévedési érzelmeknek.

Néhány jel azonban arra mutat, hogy lassacskán mindez a múlté, elvégre itt a terepi digitalizálódás és a térinformatika, vagyis térkép és iránytű helyett a GPS, azaz: a Global Positioning System.

Nem az a lényeg immár, éppen hol vagyok, hanem mennyire vagyok az adott pillanatban a célomtól. Talán nem is vagyunk sehol, csakis a célhoz képest létezünk. A GPS, ez a kis szerkezet elvileg elég pontosan, száz-kétszáz méteres hibahatáron belül képes az adott pozíció bemérésére.

rádióhullámok

Mint annyi más, mára mindennapossá vált ketyere, a globális helyzetmeghatározó-rendszer is a katonai alkalmazásból nőtte ki magát. Funkciója a navigáció, a koordináták leolvasása. Műholdas helyzetmeghatározással megadja a pontos tartózkodási helyünket bárhol a Földön – képzeljük el, mennyivel egyszerűbb dolga lett volna a tizenöt éves kapitánynak GPS-szel a kézben. A jelen idejű, azaz real time módszer a mérés után gyakorlatilag azonnal szolgáltatja az eredményt, az utófeldolgozás, a post processing dolga a keresett adatok kiszámítása. Ha tudom két ismert ponttól a távolságomat, körzővel könnyedén megszerkeszthetem, hol állok éppen – ez az ívmetszés. A távolságmeghatározást a GPS esetében műholdakról sugárzott modulált rádióhullámok, és az ezek vételére, valamint a pozíció kiszámítására alkalmas vevőkészülék teszi lehetővé. A differenciális helyzetmeghatározáshoz szükség van két vevőre és a köztük kiépített adatátviteli kapcsolatra. Ehhez ismert koordinátájú pontra állítják a bázisállomást, a mozgó állomás pedig az autóban van. A bázisállomás, mivel ismertek az „álláspontok” koordinátái, a műholdak koordinátáit pedig a navigációs üzenetből veszi, ki tudja számolni, és meg tudja mérni a műholdak állását. Ne feledkezzünk meg a nagyszerű eredményről, miszerint a GPS magasságot is meghatároz, de tegyük hozzá: meglehetősen pontatlanul. Ezért kell, különösen nálunk, Európában, hogy a készülék alkalmas legyen a külső antenna csatlakoztatására, mert ez gyakran nagy segítséget jelent. Főleg az erdős területeken, a fák árnyékolása miatt a kezdetlegesebb GPS-ek sajnos gyakran nem tudják befogni a műholdak jeleit, emiatt aztán helyzetmeghatározásra is képtelenek. Van úgy, hogy egyáltalán nincs vétel, ilyenkor például át kell kocogni a völgyből vagy a lombok alól egy szabadabb magaslatra, vagyis olyan helyre, amiről a GPS már tudja, hogy hol van. Csekély vigasz, hogy a folyadékkristályos kijelzőn csinos kis térképvázlat jelenik meg a megtett útvonalról, ez egyben biztosíték arra, hogy a kézi videokamerák után már nemcsak azt felejthetjük el bátran, hogy mit is láttunk (hiszen folyamatosan archiváljuk), hanem azt is, hogy hol jártunk.

maxpixel.net

De nemcsak a megtett útvonalat figyelhetjük a kijelzőn, hanem ami a legfontosabb: a kijelzőn egy célpont kiválasztásakor megjeleníthető a célpont iránya és távolsága az aktuális pozíciótól, a várható célbaérkezési időpont (menedzsereknek ez a legfontosabb), valamint a haladás iránya és sebessége. Vagyis: hol a célom, és ha ilyen gyorsan lépkedek, mikor érek oda – igaz, ezzel elvész a ,,bár tudnám, hogy hova, de hova, de hova, de hova megyek…” felelőtlen szabadsága is.

Cserébe viszont – persze csak a modernebb GPS-típusoknál – kijeleztethető a haladás átlagsebessége és az elért maximális sebesség, valamint az indulás óta eltelt idő és megtett távolság is. Sőt, a haladás során grafikusan megjeleníthető a haladás nyomvonala, engem a levélre száradt csigaváladékra emlékeztet a látvány, másokat a klasszikus detektívfilmekből ismert táblákra, ahol a felügyelő mutogatja a kommandósoknak, hogy éppen merre araszol a követővel megspékelt bankrabló. Mindezt számtalan nagyításban, kicsinyítésben is szemlélhetjük, adatainkat számítógépre áttölthetjük.

Nem sok embert ismerek, aki GPS-szel száguldozik, de az ilyen Gyomáról Szarvasra is magával viszi, a budai hegyekbe is azzal fut, vagy Hannover és Milánó között is használja. Olyannyira, hogy egyszer, felénk igyekezve, fel is hívott egy ismerősünk az autójából, és azt mondta: feltehetőleg hat óra harminchét perc múlva érkezik hozzánk. De hol vagy, kérdeztem kíváncsian, mégis merre jársz, azt nem tudom, mondta ingerülten, hatszáznegyven kilométerre vagyok tőletek, aha, akkor te Nürnbergnél vagy, világosítottam fel, mit bánom én, válaszolta, nem ért rá ilyesmire, ki is kapcsolta a telefont.

kitépi az embert

Az ilyen nagymértékű – és távolról sem csak a reklámfilmekben látható, nagyon is valóságos életmódként létező – mobilitás kitépi az embert a hagyományos mozgásformákból, és ez a folyamat is homogenizál anélkül, hogy bármi újat adna. Holott a kontinenseken átívelő mobilitás sok esetben igen korlátozott lokális rögzültséggel társul: mindössze globális egy helyben ücsörgést jelent, akár a repülőgép business-class karosszékében, akár a tévé vagy a számítógép monitora előtt, akár a tárgyalások vagy a konferenciák steril terén belül. Vagy a volánnál, láb a gázpedálon, tekintet a folyadékkristályos kijelzőn, a sebességváltó pedig automata, úgyhogy már nem is kell tudnom, mennyivel és merrefelé száguldok.

A száguldás, mozdulatlanul és szinte vakon, valószínűleg teljesen át fogja alakítani a térérzékelésünket – és még sok minden mást is. „Végeredményben két lehetőség foglya vagyok: hol régi utazó, előttem csodálatos látvány, de minden vagy majdnem minden részlete elsikkad – s ami még rosszabb: gunyoros és viszolygó érzést kell bennem, hol meg modern utazó leszek, aki egy eltűnt valóság maradványait hajszolja. Mindenképp csak veszíthetek, még többet is, mint gondolnánk: mert én, aki árnyak közt sopánkodok, nem állok-e idegenül az igazi látvány előtt, mely éppen most ölt alakot, de én még nem emelkedtem olyan emberi magaslatra, hogy a kellő értelem meglegyen bennem megfigyelésére? Néhány évszázad múlva, ugyanezen a helyen, egy másik – és hozzám hasonlóan kétségbeesett – utazó siratja majd, hogy eltűnt valami, amit én még láthattam volna, de elsikkadt. Kettős betegség áldozata vagyok, minden bánt, amit csak megpillantok, és szüntelenül szemrehányást teszek magamnak, hogy nem nézek eléggé” – írja Claude Lévi-Strauss a Szomorú trópusokban.

felső kép | Michael, flickr.com