EGY KONFORMISTA KUDARCAI

Mesterházi Lajos, 1916–1979

Az embernek kötelessége, hogy szüleiről megemlékezzék; a fiúnak különösen, hogy az apjáról. Hogy én nyilvánosan emlékezem, annak két oka van. Egy: apám után művek maradtak, szövegek, s nekem a szövegelemzés szakmám. Kettő: apám jórészt azon eszme híveként (olykor, sajnos, katonájaként) írt, melyből mostanában sokan próbálják kihazudni magukat, s ezt az én ízlésem nehezen viseli.

Többféle művet/szöveget kívánok vizsgálni, más-más szempontból. Mindegyiket frissiben olvastam annak idején, és fel tudom idézni, melyiket milyen érzéssel. Akarom is: mert hasonlóképpen ízléstelen, ha mostani ítéletünket visszahazudjuk a múltba.

Pesti emberek

1958. április 15-én hangzott el a hangjáték, ugyanazon év október 24-én volt a színdarab bemutatója a Vígszínházban. A hangjáték emlékezetes siker volt, egy év alatt kétszer ismételték; a színdarabot néhány éven belül az ország összes színháza előadta. Az 1979-es kötetben (M. L. művei – hangjátékok, drámák) mindkét szöveg olvasható (163–224, illetve 295–375). Döbbenetes közöttük a különbség. A cselekmény nagyjából azonos. 1939 decemberében hét francia szakos jóbarát kollektív oltalmába veszi a gyönyörű Mónikát. 1941 nyarán ki-ki kap tőle külön randevút, hogy megkérje. Mónika végül egy orvos felesége lesz, korán megözvegyül (férje az ostrom alatt, orvosi hivatásának hőseként megrokkan), a történelmi események több hajdani udvarlóval rendre összesodorják. 1957 áprilisában, tizenhat év után először, ismét találkozik Sándorral, akibe annak idején föltehetőleg szerelmes volt, s egy délutánt átbeszélgetnek.

Ha egy hangjáték színpadra kerül, rendszerint átdolgozzák. (Bár az író a hangjáték szövegének sértetlenségét is kikötheti, ha egyébként szabad kezet ad a rendezőnek.) A honi szakma akkortájt ragaszkodott az átdolgozáshoz, méghozzá egy pózaiban modern, ám lényegében vaskalaposan konzervatív szabálykönyv alapján. Eszerint a hangjáték szerkeszthet líraian vagy novellisztikusan, de a színdarabot „rendesen meg kell csinálni”, hogy minden „klappoljon” benne. A két szöveg között dramaturgiai és ideológiai (politikai) különbség egyaránt van. Megpróbálhatnám szétméricskélni a kettőt (egy korábbi, terjedelmesebb kidolgozásban meg is próbáltam), de a lényeghez alig volna köze. Ezért csak a keresztnevükön aposztrofált legfontosabb udvarlókat veszem sorra.

Sándor, a hangjátékbeli, a külön randevúra expressz-levelet küld maga helyett Mónikának: ösztöndíjas nyelvészként Japánba megy a háború elől. A történetből ezután mindvégig hiányzik. A zárójelenetben elmondja: „…negyvenháromban átmentem Kínába… kicsit benne voltam a polgárháborúban… Azután visszatértem a tudományos munkához. Most meg hazajöttem. Katedrát kaptam” (223). Végezetül egy halk jelzés: talán egymásra talál a két ember. A színi szabálykönyv mindezt tűrhetetlennek tartotta. Csak ne tűnjék el az a Sándor! Maradjon az emlékezés színhelyén! De mihez kezdjen, ha 1941 és 1957 között nem találkozhat Mónikával? Nos, legyen „a főcselekmény Mónika és Sándor beszélgetése” (299). És Sándor benne a rezonőr? (az unalom jeges lehelete)? Nem! Legyen Sándor aktív! Hiányozzék úgy a fölidézett történetből, hogy benne van: csak mindig elkerülik egymást Mónikával.

kommunista szuperhős

Ez az agyrém úgy vált lehetségessé, hogy a tudós nyelvészből kommunista szuperhőst írattak. Aki eleve púp a színdarab hátán, mely a hangjátékból már örökölt egy pozitív hőst (ha nem is ekkora Stirlitzet), Lászlót.

A színpadi Sándor „harminc lépésről”, a mozgalom érdekében „megváltoztatott külsővel” (323) nézi, hogyan várja őt Mónika gyötrődve, hiába. – Az 1944-es jelenetsorban a katonai ügyészség főtisztjeként „erősítést, fegyvert, lőszert” (336) garantál Lászlónak az ellenállási akcióhoz. – A felszabadulási jelenetsorban levelet küld: „Ezeket a sorokat Berlinből írom. Hamarosan leszerelek.” (348 – Hogy mégis legyen egy magyar, aki megverte Hitlert?) – 1950 kora őszén Pekingben értesül László lebukásáról („…amikor a futárposta meghozta a bizalmas hazai híreket…” 364). Hogy milyen szöveg jut neki, arra elég egyetlen példa: „A gyermek szivárványa az érett ember vállán a kötelesség kemény igája lesz” (344).

Fontos kitérőt kell tennünk, hogy tovább vizsgálhassuk a karaktereket. Emlékezetünkbe kell idéznünk azt a konszenzust, melyre a színházcsinálás épül. (Ha efféle konszenzus nincs, színház sincs.) Volt ilyen – történelemszemléleti és erkölcsi – egyetértés a színházcsinálók és a közönség között a hangjáték, sőt a színdarab bemutatója idején is: minél távolabb a jelentől, annál szilárdabb, minél közelebb a jelenhez, annál ingatagabb. A hősszerelmest, a naivát, az intrikust s a többit – a rokon- és az ellenszenves figurákat – a színház Plautus óta közel azonos módszerekkel csinálja meg – ez a szakmai konszenzus. Az ideológiaira egyetlen példa: ha egy figuráról közöltetik, hogy 1944-ben sorra jelentette föl az üldözötteket a Gestapónál, azt a figurát a közönség egyértelműen ellenszenvesnek fogja érezni.

Akkor is: konszenzust említeni a tankok árnyékában – nem ostoba tréfa? Erről tisztességgel csak akkori, tizenhét éves önmagamat faggathatom. Minden politikai elkötelezettségben ott a hívés, így az öntudat-hasítás mozzanata; a kommunista elkötelezettség pedig az öntudat-hasítást mesterfokon művelte. Én is tudtam, hogy az oroszok itt vannak, bent az országban. Nem tagadtam le. Csak tudatom egy külön szeletébe rekesztettem. Lábjegyzetül azzal a halvány reménnyel, hogy egyszer majdcsak kimennek. Tudatom nyitott tartományaiban pedig a közjóért – igenis: a Hazáért – tettre készült a gondolat. Leszámolni a Rákosi-korszakkal, dolgozni, majd az eredményekkel a sértetteket, az elzárkózókat is megnyerni: ezt lelkesítő, ugyanakkor észszerű programnak hittem. S ezzel a hitemmel éppen nem voltam egyedül.

Lássuk ezek után Mónika többi fontos udvarlóját. Deske a francia gárda butája, majd korlátolt, tekintélyelvű katonatiszt, aki az 1944-es jelenetsorban nemcsak Tamás és László mellől áll el, hanem a kiugrást meghirdető Horthy mellől is. A közönség garantáltan az ellenszenves figurák közé sorolja. A hangjátékban az 1956-os jelenetsor végén, László meggyilkolása után bukkan fel ismét, mint a Horthy-rendszer reménybeli restaurátora, majd visszamegy Bécsbe. A színdarab Deske 1945 utáni szerepét ötszörösére duzzasztja, hogy az ellentmondásos Béla lejáratásához, besarazásához használhassa eszközül, de erről majd a maga helyén.

Gyula a francia gárda élelmese, 1945-ben elvtelen fezőr, 1952-ben magas beosztású külkereskedelmi elvtárs, aki 1956-ban disszidál. Egyetlen mozzanatnyi az eltérés. A hangjátékban ez az egyértelműen ellenszenves figura közli Mónikával László lebukását: „Őszintén szólva én sem hiszem, hogy igazak a vádak ellene, de… ne szólj szám, nem fáj fejem! Az életrajzomból sürgősen kihagytam. Nevetve. Az e heti életrajzomból…” (210). A színdarab a közlést Bélára bízza.

László kezdettől kommunista, vállalja a büntetőszázadot, 1944-ben ellenálló, 1945 után katonatiszt, 1952-ben bebörtönzik, 1956 elején rehabilitálják, október végén megölik. Ő a konszenzus értelmében a pozitív hős, s e minőségében a hangjátéknak is, a színdarabnak is afféle archimedesi pontja.

áruló

A hangjáték és a színdarab közti különbség lényege, a hangjáték kemény átírásának oka: Béla karaktere – s rajta keresztül 1956 ábrázolása. Bélát a hangjáték is, a színdarab is egyértelműen rokonszenves karakterként indítja. „Szegény özvegy vidéki tanítónő fia” (180, 314), az 1944-es jelenetsorban hadapród őrmesterként az antifasiszta ellenállás támogatója, 1945-ben az újjáépítés áldozatos munkása, ha kicsiny beosztásban is, László kommunista harcostársa. A hangjátékban ezután 1956-ig nem jelenik meg. A színdarabban annál inkább! László lebukását Kossuth-díjas egyetemi tanárként ő mondja el Mónikának: „Ha ez nem igaz, akkor hazugság minden, hazugság az egész! Igen, hinnem kell. Áruló, igen! Elárulta az eszmét és elárulta a barátait” (363). Groteszk módon egy oldallal később Sándor is elmondja, hogy elhitte László bűnösségét. Ötszörös terjedelemben mondja el, fölidézve a csendőrszuronyokat, szembeállítva velük a változásokat („Városok, gyárak, erőművek, villamosított falvak, iskolák” 364). S lám, a Bélába vetett nézői rokonszenv megrendül, a Sándorba vetett nem. Miért? Írástechnika: Sándor „a vívódásait, gyötrődéseit” utólag elbeszéli – Béla a szemünk láttára megéli; s a döntő: Sándor nem mondja ki, mit hitt el, Béla viszont kimondja: „Áruló, igen! Elárulta az eszmét és elárulta a barátait.”

1956-ot a hangjáték realista stílusú jelenetsorban rajzolja meg. Az agitáció innen sem marad ki. László kijelenti Mónikának: „nekem ezt a fegyvert a nép adta a kezembe… Valaki itt tüzet gyújtott a fejünkre, és nekem oltanom kell, ha mindjárt a… Ha a véremmel is…” (218–219) 1958 áprilisában az efféle mondatok nemcsak azért nem maradhattak ki, mert nélkülük a hangjáték nem mehetett volna adásba, hanem mert apám – s az a közönség, amelynek egyetértésére épített – kötelességének érezte, hogy valami elfogadhatót mondjon a gyötrelmes közelmúltról.

Mit tehát? Azt, hogy 1956 biztatóan indult, majd elfajult. Volt, aki ezt az „elfajulást” rögtön látta (László), volt, aki későn (Mónika, Béla), volt, aki a végfokát is kevesellte (Deske). Béla már „a felszaggatott, ostromi Nagykörúton, egy október végi napon” kimondja: „Mónika, mi nem ezt akartuk!… Mi nem ezt akartuk, higgye el, nem ezt akartuk!” (219). Azután Bécsben szakít Gyulával is, Deskével is. Mónika és Sándor pedig – ezt a hangjáték félreérthetetlenné teszi – hazavárja: „Megírtam, hogy nekünk most sok a dolgunk, jöjjön haza, segítsen ő is… Talán megfogadja” (222).

A hangjáték 1956-os jelenetsora öt oldal terjedelmű. A színdarab 1956-os montázsa – a realista stílust eleve elutasító, nagy, szimbolikus montázs – két oldal. A színpadon tömeg, középütt dobogó. Béla a dobogóról szónokol, László lentről vitázik vele. Béla végszavára – „…minden magyar testvér. Nemzeti és szocialista szent céljaink nevében” – felbukkan a Géppisztolyos, aki 1944-ben szadista Tizedes, 1945-ben sunyi Feketéző volt. „Úgy van! – vágja rá Béla végszavára – Nemzeti szocialista! Jól beszél!” (369). Béla, mintha süket és vak volna, folytatja a szónoklatot. Föllép a dobogóra Deske, (horthysta) katonatiszti egyenruhában, „Az ezeréves magyar jogfolytonosság nevében. … Géppisztolyos tiszteleg Deskének”. Bélát „közben észrevétlen letaszigálták a dobogóról. Lászlóhoz közelít”. De csak azért, hogy – („észrevétlenül” letaszigáltatván a dobogóról, uramisten!) – közelről vitázzék, és csakis Lászlóval: „Állj félre a demokrácia útjából! … Állj félre az útból! … Tedd le azt a fegyvert!” (369–370). Itt László két mondatot visszakap a hangjátékból. (Emlékeztetőül az ottani mondat kezdése: „Valaki itt tüzet gyújtott…”) „Nekem ezt a fegyvert a nép adta a kezembe…. Géppisztolyos rálő Lászlóra. Tüzet gyújtottál, Béla, én oltom el, ha kell, a véremmel is. Lövés éri… Lerogy, a zászló ráomlik” (370). Tumultus, zene felcsap, sötét, kiürül a színpad. Ekkor kapja meg Béla a hangjátékbeli mondatát: „Mónika, én nem ezt akartam! Mi nem ezt akartuk! El.” (uo.)

Az eszmei mondanivaló csak úgy ordít: Béla a veszedelmes zűrzavar értelmi szerzője, az országos tűzvész gyújtogatója, a horthysták, sőt, a fasiszták cinkosaként kiüti a fegyvert a cselekvő kommunista László kezéből, hogy a jóvátehetetlen tragédia végén gusztustalanul siránkozva még sajnáltassa is magát. Természetes, hogy a végső, jelképes évfolyamtalálkozóról – további agitációs szólamokat követőleg – együtt vész homályba Béla, Deske és Gyula alakja: együtt tűnik el a becsülésre méltók közül a három erkölcsi halott.

Az 1957-ben íródott, 1958 februárjában fölvett hangjátékot az eredeti írói elképzelés tanúbizonyságának tekintem. A családi emlékezet szerint apám először baráti társaságban mesélte el, annyira kész történetként, mintha az álmát mesélné. A színdarabot 1958. szeptember elején kezdték el próbálni. A színház a nagy sikerű rádiós bemutató után pár héttel dönthette el, hogy megcsinálja; a színpadra íratás ideje tehát 1958 késő tavasza és nyara. Kell-e emlékeztetnem az olvasót, mi volt 1958 nyarának meghatározó hazai eseménye?

1957 végén apám nyílt szívvel – és nagyszámú közönséggel fennálló egyetértés vélhető birtokában, legföljebb azt kicsit megtoldva-megtámogatva – sugallhatta a fontolva haladó újrakezdés üzenetét szinte az egész országnak. 1958 nyara után Béla azt jelentette: Nagy Imre párthíve. S a Béla-figurával a hatalom azt vágta a sok jelentéktelen szerepű, kis beosztású, csöndes Nagy Imre-szimpatizáns képébe, hogy nem tart igényt semmiféle egyetértésre, csak a föltétlen hűséget fogadja el, és minden habozást-kételyt-megingást könyörtelenül megtorol. (A színdarab bemutatójának volt egy pillanata, amelyet – s a hozzá kapcsolódó érzést – nem fölidéznem könnyű, hanem elfelejtenem nehéz. Tizenhét éves múltam. Szüleim 1945-ben elváltak, ritkán látott apámat félistenként tiszteltem. A hangjátékot ismétléskor is meghatottan hallgattam végig. De amikor a tagbaszakadt Géppisztolyos elbődült, hogy „Úgy van! Nemzeti szocialista! Jól beszél!”, s mögüle egy pohos lila reverenda is előrenyomakodott, nehezen meghatározható rossz érzésem támadt. Bizonyos divatirányt követve azt kellene írnom: leküzdhetetlen hányinger fogott el… Mintha evés közben homokszem csikordult volna meg a fogam alatt. Mintha a zenekarban valaki falsot fogott volna, és csak én hallanám. Kínosan groteszk dolog, igyekeztem gyorsan elhessenteni.)

Apám 1958-ban negyvenkét éves volt: annyira-amennyire ismert szerkesztő, publicista, prózaíró. A vígszínházi bemutató létrehozói – az átdolgozás szellemi bábái – csináltak belőle országos hírű színpadi szerzőt. Vajon észrevette-é, milyen áron? Erre csak néhány további szöveg elemzése után válaszolhatok.

Az igyekezettől a remeklésig: önéletrajzi művek 1959–1969

A vizsgált három szöveg: Katonai babérjaim (1959, megjelent 1964); Isten, méretre (1965, megjelent 1966); Vakáció (1966–1969, megjelent 1969).

Talán a mániákus kötelességtudat tette, talán a Pesti emberek átdolgozásának friss leckéje: az 1942-ben játszódó szatirikus kisregény szövegében a riadt igyekezet számos jegye éktelenkedik.

Rögtön, amint az első bekezdés bevallja: „vannak bennem némi antimilitarista hajlamok”, a második már mondja rá a hitbuzgalmi helyesbítést: „…a fölfegyverzett burzsoáziával szemben csak a fölfegyverzett proletariátus tudja sikerrel megvívni a harcot a hatalomért, a hatalom megtartásáért. Ha nem volna erős, nagyon erős, erősebb hadseregünk, akkor veszélybe kerülne a világforradalom…” (etc. – 5) Még mindig az elején, az állami bürokráciára tett megjegyzések kapcsán: „Ez szarkasztikusan hangzik, és mintha némi anarchizmus lappangana mögötte. Hát nem! Másról van itt szó. Hatalomért, államért indít forradalmat az elnyomott munkásosztály is; mégis: aki nem érti meg annak az államnak kényszerű és átmeneti jellegét, átmeneti és eszközi jellegét, az nem forradalmár, hanem csak vedlett bőrű bürokrata.” (etc. 14) Majd később: „(akkoriban) már kapcsolatba kerültem kommunistákkal, már eljutottam odáig, hogy tiszteljem azokat az embereket, akik alávetik magukat keményen és kegyetlenül az önként vállalt pártfegyelemnek. Néhány hónappal később magam is vállaltam, és tartom azóta is azt a fegyelmet” (44). – Ez akkor is rossz szöveg volt, amikor elvileg számosan egyetértettünk vele.

Rossz szöveg, mert a munkaszolgálatban megélt napok, a katonai elhárításon és a büntetőszázadban megélt órák története nagyon is elbírná a történelmi „mondanivalót”, a Horthy-korszak kritikáját. Azaz magáért beszélne, ha nem rontanák hitelét a műfajidegen betétek.

bélgiliszta

Árulkodóan pipiskedő az ellenség ábrázolása. A munkaszolgálatos század főnyilasa, Sákovics „…külsejére olyanforma, mint egy bélgiliszta. Igazi regruta módjára, kopaszra nyiratkozott, még le is borotváltatta a fejét. Koponyája a sok dudorral: mint a galandféreg szívókái.” (21) „…máig sem tudom a kellő művészi objektivitással szemlélni őt emlékeimben. Utáltam a kopaszságát, a dudoros fejét, a vékony nyakát, az albínó nyúlszemét, kappanhangját, dzsentrizált és doktorált kulákságát…” (86–87). A nyilas agitátorral szemben a pozitív hős egy félkezű motorszerelő, aki a szakaszvezető értelmetlen ordítozása dacára előírásosan összehajtja a pokrócot, aki a naivan agitáló mesélőt emberismeretre oktatja, aki a szálasista félszakasz kékre-zöldre pokrócozását megszervezi. Azaz itt is, ott is az iskolás – a dedós – papírforma. Mely azért is stílusidegen, mert apám már ekkor megmutatja, milyen elegáns esszéista, milyen jó mesélő, milyen keserű szatirikus, ha megengedi magának, hogy az legyen. A munkaszolgálatos egyenruha leírása, a bokacsattogtatás története komikai hőseposzhoz méltó, a hazai nyilas-típusok tárgyilagos katalógusa egyetlen oldalon (87) többet mond, mint a főnyilasnak szentelt tízannyi.

Mintha egy szerzetesben birkóznék a lélek fennkölt ereje a bűnös test gyarlóságával: valahányszor nekiszabadul a szatíra (mely természeténél fogva szarkasztikus és anarchista), keményen és kegyetlenül szorosra vonatik rajta a cilicium, a párt által rendszeresen számonkért ideológiai fegyelem. Mintha apám eltökélte volna, hogy a munkásőrség hatelemiseinek írja műveit. Keserves olvasmány.

Elgondolkodtató, mennyire nem az a hat évvel későbbi kisregény. Pedig jócskán hordoz mondanivalót, hiszen egyik cselekményszála a mesélő 1936-os – húszéves, eszmecserére mindig friss diákként megélt – németországi utazását meséli el, a másik egy tizenhét éves kori szerelemre emlékezik, éppen nem politikamentesen. Mintha csoda történt volna közben. A hitbuzgalmi fogadkozásoknak, hiába kerestem őket árgus szemmel, nyomuk veszett.

Az 1959-es értelemben szemlélhető ellenséges figura nincs. Az 1936-os szál központi – a mesélőnél is fontosabb – figurája, Willy Schnieber, persze nagyon is érvényes képviselője a hitleri világnak, meggyőződéses náci párttag, Magyarországra is Volksbundot szervezni indul (azért viszi motorján a mesélőt Tübingától Passauig). De hol vagyunk már a „bélgiliszta” Sákovicstól! „Schnieber a maga kétszázegy centijével csöppet sem volt magas. …A magas emberek a görög szoborideálhoz, a középtermet-arányossághoz képest aránytalanok, szépen megszoktuk, hogy azok. Schnieber azonban egy iszonyúan nagyra nőtt középtermetű ember volt, görög szobor módjára arányos a maga méreteivel, és ez hatott furcsán, groteszkül” (10). Schnieber nem utálatos, hanem – a maga kedélyes, rendíthetetlenül nyomuló náciságával – veszedelmes.

A veszedelmes figura analízise nem kívülről, kommentár formájában történik, hanem belülről, a cselekményből. Schnieber a maga meggyőződését kézenfekvően a mitfárerének is át akarja adni, tehát csak mesélni kell az utazást, Schnieber ipso facto mesélődik.

Magyarországról mesélj. Azt mondod, a tája német. Úgy hallom, más szempontból is sok a rokonság. A nemzeti szocialista eszme és a faji gondolat szépen hódít nálatok, talán még szebben, mint Ausztriában. Egyáltalában, a magyar kultúra tulajdonképpen a német kultúrának egyik hajtása…

– A kultúra? Legalább kettő van belőle. Az egyik, a népi – zene, díszítő művészet, mesevilág – ősi, még belső-ázsiai alapokon, amit a földrajzi és történelmi környezet ráépített. Főképpen szláv és román hatások. …

– A kevés várost, ami van, mégiscsak németek építették!

– Hm… Buda várát és városát például francia és olasz építőmesterek. A törökök kiűzése után kétségtelenül hatott az osztrák barokk. Es osztrák közvetítéssel a francia klasszicizmus” (40–42).

Schnieber szövege tódítás nélkül, hitelesen propagandisztikus, ugyanakkor – a finoman alkalmazott irónia révén – önmaga paródiája is. A náciság írói analízise pontosan és jól működik. Megfigyelhetjük azonban, hogy a módszert apám még nem vette igazán birtokba. Az ő replikái ugyanis szentül komolyak, önmagára nem alkalmazza az iróniát. Ami – bármennyire egyetértünk is véleményével – a korlátoltság érzetét kelti bennünk. Egészen a szerelmi szál indításáig. Íme a megírás kulcsfogalmai: „Később… fölfedeztem…: nem volt az olyan kihűlt és kiürült formavilág csupán. Először is ott volt a könnyed önirónia … (és) humanizálta, valódi tartalommal töltötte meg ezt az át- meg átlyuggatott formarendszert a szeretet” (83).

Könnyed önirónia és szeretet: ez teszi a kamasz-szerelem történetét máig élvezetes olvasmánnyá. A történet bájosan groteszk, végül nagyon is keserűre fordul – ám az írás biztonsága töretlen. Az író önmagára ismert. Ennek félreérthetetlen jegye, hogy vállalja latinos műveltségét, franciás olvasottságát – az ízlését. „Kicsit később, amint kihevertem Gide-et, az Éducation sentimentale lesz és marad a kedves regényem. Minden két-három évben elolvasom…” (81). Elhatározta volna apám, hogy ezentúl vállalja a saját tehetségével a saját közönségét is, és nem azoknak ír, „akik alávetik magukat keményen és kegyetlenül az önként vállalt pártfegyelemnek”, hanem azoknak, akik szeretettel olvassák Flaubert regényét? (Inclusive elhatározta volna, hogy se keményen, se kegyetlenül, sem önként ő maga sem veti alá magát?)

Igen is, nem is. Pontosabban…

Előbb nem, mert 1963 és 1966 között – tehát az imént vizsgált kisregénnyel egy időben – megírta érett éveinek leginkább „támogatott” regényét, a Férfikort (1967). Utóbb egyre inkább igen, mert 1966 és 1969 között, a könnyed önirónia és a szeretet jegyében megírta első remekét, a Vakációt. (A Katonai babérjaim olvasás-élményét képtelen vagyok fölidézni. Az Isten, méretre kellemesen mulattatott. Közben felnőttem: munkába álltam, megnősültem, önerős társasházi építkezésen dolgoztam egy profi segédmunkás hatékonyságával, és havonta egyszer elmentem apámhoz „a pénteki társaság” tagjaként. Szívesen látott vendég voltam – kedves tanítvány a tudós professzornál. A Vakációt viszont, úgy érzem, nekem írta az apám. A fiának – a négy fia közül a legidősebbnek. Addigra apa voltam én is, a magam körében elismerten jó szakember: egyenjogúvá váltunk, elérkeztünk egymáshoz. Ezt a meghittséget őrzi számomra – mint kiderült, gyerekeim számára is – a Vakáció. Itt a helye, hogy leírjam: remekműnek tartom még A Prométheusz-rejtélyt és egy testes kötetre való válogatott novellát.)

De töretlen volt-e a saját tehetség, a saját közönség vállalása a Vakáció után? Igen is, nem is: a pontosabb válaszhoz meg kell vizsgálnunk A Prométheusz-rejtély előtti kitérőt.

A vezeklés és a bevallhatatlan: Apaszív (1969–1970; megjelent: 1971)

kenőpénzt kézbesít

A könyv, fikciója szerint, vallomásos monológ, melyet az 1898-as születésű Dániel Imre mond el a vonaton Budapesttől Békéscsabáig az írónak. A fekete humorú pikareszk a századfordulós generáció által elkövethető minden sunyi (tehát nem gyilkos) gazemberség mulatságos és vadul szatirikus története. Dániel Imre 1919-ben elárulja vöröskatona-bajtársát, majd „szegedi” horthysta tisztként kenőpénzt kézbesít és vámol, később fölmentéseket árul, s egy zsidó nagyvállalat strómanjaként kasszíroz, 1945-től feketéző, csempészáru-szállító, 1948-tól MKP párttag, szerkesztőségi munkaverseny-felelős és főmunkatárs, utóbb külkereskedelmi vállalatnál besúgó s a titkos ügykezelési osztály vezetője, nyugdíjaztatása után hakni- és melléküzemág-brigádokat szervez, és kimondottan tehetős emberként zokogja el bánatát.

A picaro cifra nőügyeinek története ugyanilyen logika szerint folyik: feleségeivel/élettársaival, amíg észszerű, kitartatja magát, majd meglép mellőlük. Ám ha minden áldozatát kifosztja is, halálát egyiknek sem okozza: amelyikkel betegség nem végez, az szerencsésen szabadul meg tőle. Hisz a történetet föltétlenül a fekete komédia tartományán belül tartja az írói szándék: ez az írói szándék a vezeklés. A penitenciaként vállalt bűnvallás. Abszurdumnak hangzik? Ez a gigantikus pitiáner annyira nem Mesterházi Lajos, hogy jobban már nem is különbözhetne tőle! Ám orvoslélektani tananyag a ’nem én, de én’, ’úgy nem én, hogy én’ típusú vallomás („Tudja, Doktor úr, nekem semmi bajom a piával, de van egy barátom, aki…”)

Apám ezzel a könyvvel a „rossz apa” és a „rossz író” voltát akarta vezeklésül bevallani. Dániel Imre mesterfokon hazudik mindenkinek, önmagának is. Ám van két magasabb rendű mentsége: a fia és az írói életműve. Az apai és az írói hivatásról szóló ömlengéseknek se szeri, se száma, fölösleges idéznem belőlük. Inkább a vezeklésre lássunk példát.

1949: (válóper) „Egyezzünk meg, és fizessek tartásdíjat. … Talán a pénzt sajnáltam? Az egyetlen fiamtól? … De hát… letudja egy apa, egy kommunista apa a maga kötelességét a gyereke iránt azzal, hogy odalök ennyi vagy annyi száz forintot?” (374).

1952 (két évig vele lakik a fia, majd megpróbál külföldre szökni, elfogják): „…fölkerestem az… államvédelmi elvtársat… jóindulatúan fogadott. Megértette, hogy a fiam kisiklásáról nem tehetek. …a gyerek négy évet kapott. Én pedig, hogy a fölösleges zaklatásokat elkerüljem, szomszédoknak, ismerősöknek, mindenkinek azt mondtam: a fiamat falun halálos baleset érte… Hazudtam. Igen, hazudtam. Megmondom, kommunista önkritikával. …Sorsa felől nem nyugtalankodtam. Tisztában voltam vele, hogy a mi körülményeink között a börtön nem a botlott állampolgár megbélyegzésének és lelki megnyomorításának eszköze, hanem az iskola és a katonaság mellett a társadalom legfontosabb nevelő intézménye.” (428 – Mikor a fia jó magaviselet miatt korábban szabadul, az utcára löki, mint „fontos bizalmi állásban, vezető pozícióban levő kommunista” 455).

De nem az abszurdumig eltúlzott történet a vezeklés lényege, hanem a hazugság és az önáltatás technikáinak ábrázolása. Az önfelmentést, a felelősség áthárítását, a szerkezetépítő komplementer hazugságok logikáját, az eszmék és eszmények iránti hűség könnyes-nyálas bizonygatását jókedvéből senki sem írhatja le ilyen megszállott pontossággal. Ez csak a keserű kiábrándultság, a leszámolásra kész önundor indulatával lehetséges. Ez érvényes az írói hivatás ábrázolására is.

1918-ban Dániel Imre haditudósítóként közvetlen közelről végignézi a piavei csata iszonyatát, majd 1919-ben vöröskatonaként megsebesül Szolnok alatt. Azaz van valódi élménye. Ezt írja tovább önéletrajzi regénnyé az igazmondás és az irodalmi érvényesülés kettős szándékával. 1926-ban megjelenik a „Kapitány úr, sejhaj”. 1929-ben a válság miatt kéziratban marad „A rózsák a sárba hullnak” (erotikus betétekkel), 1936-ban (friss, népi ihletésre) elkészül a „Megrendülés” kézirata, 1939-ben „Édes Erdély” címen megjelenik a „Kapitány úr, sejhaj” új, a Nemzetvédelmi Osztály által javított és bővített kiadása. További kéziratban maradt teljes kidolgozások: „Végítélet” (1942), „Kikelet” (1947), „Fel, vörösök, proletárok!” (1948), „Rákosi zászlaja alatt” (1950), „Vörös zászlót lenget a szél” (1952), „Megtépett zászlók” – új címén „A nép nevében” (1956). A békéscsabai vonatút idejére kialakult koncepció az „Apaszív” címet viseli.

Írói képességeit tekintve Dániel Imre bömbölő dilettáns: ‘nem én, de én’. Átírói képességeit tekintve azonban a ‘nem én’ gyötrelmesen hasonlít az ’én’-re.

1928: „A szolnoki élményt áthelyeztem Limanovára, nem volt gond. Hanem Szeged! … Egyetlen megoldás: a forradalmi polgárháború, csak fordított színekkel. Két fehér tiszt kerül a vörösök fogságába. … hiszen a valóságot akkor megírni nem lehetett, és a valóság képletét is csak ebben a behelyettesítésben írhatta meg az ember…” (160).

1948: „…arra már sem idő, sem pénzem, hogy valami hatvan oldalt újragépeltessek, csak azért, mert ott van Kun Béla neve. Ha viszont átragasztom, úgy kell csinálnom, hogy szép legyen, föl se tűnjék, és pontosan takarjon. Hány napi töprengésembe került, hogy Landler, ha két n-nel írjuk, csak a vezetéknevet és két n-nel, akkor az pont nyolc betűhely, mint Kun Béla neve a szóközzel. Azonkívül mély hangú szó, tehát ott, ahol Kun Bélát ragozom, a rag is ugyanaz maradhat. (Kivéve a ’val’-t, ahol a ’v’-t r’-re kell javítanom, de az semmiség.) Most tehát legépelni hamar egy ívpapírra, egymás mellé meg egymás alá, sokszor, hogy ’Lanndler’ – két ’n’-nel, mintha a gépírónő nem tudná; ezt azután majd kijavíthatom tintával is…” (357–358).

Mintha nem pusztán a bűn megvallása volna a penitencia, hanem hozzá kiadós önostorozás is: a Pesti emberek átírásáért, a Katonai babérjaim rossz hitbuzgalmi szövegeiért. Szégyenkezve és undorodva löki-rúgja el magától az író az egész akkori korszakát.

És 1956?

ellenforradalmi patkányok

„…bementem a vállalatunkhoz …talán ért a rákosistáktól egy s más sérelem mostanában, itt az ideje, hogy elégtételt kapjak. …Mit találtam? …A földön… szanaszét a bizalmas káderanyag rongyai, s a vérbosszút lihegő hangorkánban újra meg újra … az én nevemet kiabálják… Ha nincs ott véletlenül néhány tisztességesebb kolléga, akkor engem, abban a pogromhangulatban… Hiszen tudjuk, mi minden történt, hiszen még így is ért a lépcsőn meg a kapuban – orvul, hátulról! – néhány tettleges bántalmazás” (465). „…fölébredt bennem az elemi életösztön. Hiszen… alvilági őrjáratok csellengenek mindenfelé az utcán. …a drága jó elvtárs és barát egy hétre befogadott. Amíg elült a vihar, amíg lassacskán, ha nem is állt még helyre a rend a városban, de legalább most már az ellenforradalmi patkányok bújkáltak, nem mi” (479).

A Pesti emberek színpadi változatának 1956-koncepcióját 1971-ben egy jól pozícionált besúgótól halljuk vissza, akin kollégái – elnézően – néhány seggberúgással torolják meg évek megaláztatásait. Az utolsó tizenöt oldal persze „helyére teszi” Dániel Imrét: nem veszik vissza a pártba, eltanácsolják az írói pályáról, a vállalatnál gyorsan nyugdíjazzák. Azaz: a konszolidált Kádár-rendszer minden jogfolytonosságot megszüntet a szégyenletes Rákosi-rezsimmel, s ennek jegyében 1956-ra is hajlandó gyalázkodás nélkül emlékezni. Ennyi konformitás 1971-ben nagyjából vállalható is volt.

Ám az utolsó oldalakon kap döntő funkciót az ifjabb Dániel Imre figurája. A fiú hamarosan visszafizeti apjának a nyomorúságos kölcsönt, majd 1956-ban disszidál, de előbb beolvas neki. „A Török elvtárs, az lett az apám, attól kaptam emberi szót, egy ‘ávóstól’, egy smasszer tiszttől láttam meg tapasztaltam először közelről, hogy a kommunisták nem olyanok, mint maga. … Nem vagyok kalandor, szeretem ezt az országot, bár sok jót nem kaptam tőle, és semmi bajom sincs a rendszerrel sem, tisztességes, emberséges rendszer volna. Ha nem az, akkor maga miatt nem az. De látja, most az utcán a Török elvtársat akasztják, nem magát! … Hát én egy ország levegőjét sem akarom együtt szívni magával, érti?” (468).

A fiú Svédországban is becsülettel dolgozik, tanul, családot alapít, majd a társadalom megbecsült tagjaként (az író segítségével) hazatelepül. Ám itthon sem hajlandó apjával fölvenni a kapcsolatot. Kemény, karakán ember, megérdemli, hogy győzzön. S így mellesleg azt is igazolja, hogy a konszolidált Kádár-rendszer a becsületes munka és tanulás rendszereként a kemény, karakán emberekre építi jövőjét, s esetleges múltbeli hibáiktól nem hagyja zavartatni magát. Mert bölcsességében még azt is tudja, hogy az ilyen emberek esetleges botlásai (pl. disszidálás) emberileg – jóakarattal – érthetők. Nem tudta volna apám, hogy a keserűen szatirikus pikareszknek a nyakát tekeri ki a végére biggyesztett pozitív hőssel?

Nos, nem racionális gátlás tette lehetetlenné, hogy a művészileg jobb megoldást válassza. Hanem az, hogy a megoldást épp a saját élete kínálta készen. Mihály öcsém 1943-ban született, szüleink válása után hol ide, hol oda vetődött, és hamarosan lelki sérült lett belőle, magatartás-zavaros gyógypedagógiai eset – sohasem tudtam az állapotát szakszerűen meghatározni –, Misike. Misikének kitűnő intellektuális képességei (is) voltak, leérettségizett, szakmát tanult, kenyeret keresett, de azonnal látszott rajta a misikeség. Ami apámat illeti: teljesítette törvényszabta kötelességeit, de – finoman fogalmazva – nem kereste Misike társaságát.

Mármost ha apám nem olyan fiút választ a „rossz apa” vezeklő bűnvallásának eszközéül, akiből végül szocialista realista pozitív hőst rittyenthet (azaz mutatis mutandis engem), hanem egy olyan fiút, aki fölött rendre a rossz – a durvaság, a primitív fölényteremtés – arat győzelmet (azaz mutatis mutandis Misikét), akkor végigcsinálta volna a maga vezeklését. És a meglehetősen jónál egy minőséggel több volna az Apaszív.

(Ifjabb Dániel Imre megdicsőülését ordító dühvel olvastam, de ezt soha be nem vallottam apámnak. A kicsire roskadt öregemberrel szemben olyan erőfölényben éreztem magam, hogy szégyelltem volna a dühömet rázúdítani. Misike haláláig, 1978 decemberéig, bevallatlan maradt. Akkor apám számot vetett szeretetbeli adósságával, és belebetegedett a számvetésbe. Alig túlzás azt mondani: utánahalt Misikének.)

Megválaszolatlan kérdések

Vajon észrevette-é apám, milyen áron csináltak belőle országos hírű szerzőt 1958 és 1963 között?

Használjuk kissé a ‘par lui-même’ módszert.

„Kifelé élő ember voltam, szerepelni akartam, kerestem hozzá a közönséget.” (Vakáció, 362) „Konformista szerettem volna lenni. Egy kis megszorítással: őszinte konformista szerettem volna lenni. Békében élni magammal és a világgal is. … Stréber voltam? Alkati jeles tanuló? Lehet…” (uo. 236). Apámban fiatal felnőttkorától két közszereplő-én birkózott: az eminens bencés diák és az Eötvös-kollégista. (Mindkét fogalom típust jelöl, tehát egyszerűsít.) Az első idézet mindkettőt jellemzi, a második csak a bencés diákot. Az Eötvös-kollégista megsemmisítő gúnnyal fogadja a konformistát, a strébert, a jeles tanulót, arisztokratizmusból dolgozik kitűnően; állami-egyházi-pártbeli tekintélyt (horribile dictu fegyelmet) nem ismer.

Apám a riadt igyekezetű politikai elkötelezettség éveiben is önzetlen és segítőkész ember volt. De homloklebenyéből az Eötvös-kollégista részt mélyaltatással kiiktatta. Gondolom, ez volt az ára, hogy híres legyen, hogy becsüljék, hogy szeressék. Ki szeresse? Kellemetlen kérdés: „a Gazdi?” Ha az az ára, hogy az olvasó szeresse, hogy mindenki szeresse, akkor igen, a Gazdi is. „Ha egyszer megírnám az önéletrajzomat, még a kiadó kedvéért sem adnék neki olyanfajta címet, mint – mondjuk – ’Egy forradalmár élete’, sőt, sokkal előbb azt, hogy ’Egy konformista kudarcai’. Nem lázadoztam, nem krakélerkedtem a társadalommal és a korral, amelyben születnem adatott. S ha föltűnni vágytam – hiszen a konformizmus nem azt jelenti, hogy az ember szürke akar lenni, dehogy, nagyon is vágytam föltűnni, de mindig azzal, hogy beilleszkedem, hogy alkalmazkodom – a konformizmusom mértékével akartam föltűnni, hogy megdicsérjenek istentől hazáig a legkülönbözőbb felsőbbségek: milyen példás konformista vagyok. Nem tehetek róla, ha nem sikerült” (Vakáció, 418). Bizony nem sikerült. Apám nem volt konformistának való. Öt évnyi országos hírnév után az Eötvös-kollégista én fölocsúdott a mélyaltatásból, és kezdte kifelé szorítani az eminens bencés diákot. Az író fölismerte saját megizmosodott tehetségét, és fölismerte a közönségét. Bár hogy vállalja-e őket, az a 60-as évek végéig nem dőlt el. Nyilvánvaló lett viszont, hogy a felsőbbségek csak a példás konformistát szeretik, csak azt, aki tőlük – és nem magától – tehetséges.

elvetemült gonoszságáról közismert

„Volt idő, amikor barátságaimat a politikai meggyőződés határozta meg: barátságba kényszerített velük a diadalmas többség, az üldöztetés. Ez a hajlam, hogy a politikai nézetazonosságot a baráti érzéssel összetévesszem, kis ideig megmaradt bennem a felszabadulás után is. Mígnem aztán 1947-ben egy merevségéről, doktrinerségéről és elvetemült gonoszságáról közismert, egyébként igen nagyra becsült régi elvtársnő gorombán fölvilágosított – méghozzá nagy nyilvánosság előtt, ahol én felszólalásomban ’elvtársak’ helyett véletlenül a ’barátaim’ szót használtam –, mondván: hogy a ’barátság’ a szociáldemokraták köszöntése, és egyébként is amolyan szociáldemokrata dolog: hogy a bolsevik viszony személytelen viszony, amelyet semmiképp sem szabad a barátságnak megzavarnia; a körülmény tehát, hogy alapvető politikai kérdésekben egyetértünk és együtt cselekszünk, egyáltalán nem jelenti azt, hogy személy szerint barátok vagyunk, sőt, bizonyos fokig még ki is zárja. Azóta számos elvtársam sok mindent megtett, hogy ennek a tételnek mélységes igazságát végre belássam” (Vakáció, 364). „Mind a mai napig átkozott szívdobogást kapok, ha valaki felsőbbség magához rendel” (Vakáció, 467).

Hát igen: „nagy iskola volt a párt”. Mert minden párt eszközként használja az embert, és minden párt hierarchikus valamennyire, de az MSZMP ehhez még blokkbeli uralkodó párt is volt. Hierarchikus volt a párt kedvezmény-rendszere („pikszis-sora”) is. Apám nagyjából 1963-ig élvezte a kedvezmények maximumát. (Mondjuk ki: talán faute de mieux.) Akkor rangbeli írók, sorra, köztük világhírű nagy öregek is elfoglalták helyüket a Kádár–Aczél alkotmány sáncai mögött, s apám átkerült a kisebbik pixisbe, ahol a hetvenes évek elejéig tartózkodott. Addigra befejeződött az érés, rangbeli író lett ő maga is, megfogalmazta az autonómia igényét; ezzel párhuzamosan izomsorvadása miatt tolószékbe kényszerült; 1972–73 az ország Kádár-kori történetének kiábrándítóan rossz szakasza. Apám egyre kevésbé kért a középkategóriás kedvezményekből, melyeket a pártvezetés egyre kevésbé kívánt rápazarolni (meghibásodott az eszköz, vidéki tájékoztatót, de még fővárosi szereplést sem lehetett rábízni) – ejtették a kisebbik pikszisből is.

A Prométheusz-rejtélyt már egy rokkantságát hősiesen viselő, kudarcait Eötvös-kollégista humorral szemlélő, megbölcsült öregember jelentette meg. Búcsúzzunk tőle a saját igaz ítéletével:

„Igen, azt hiszem, ezt őszintén mondhatom: amíg emberek között lehetséges az eszközi viszony, én jobban szeretek becsapott botladozó lenni, mint diadalmas hazug” (Vakáció, 629).

felső kép | Fortepan — ID 56512, Hősök tere, május 1-i nagygyűlés. Az MTV első helyszíni közvetítése, wikimedia.org