KELJ FÖL ÉS JÁRJ!

„Egy dolog hasznos és szükséges – írja Tolsztoj 1888 végén, ezúttal is a friss megvilágosodás, a konok hit lendületével –: megtanítani az embert, hogy helyesen éljen.” És nyomban utána a kérdés, ami hitelesít, mert a gondolkodó mindenkori, elemi kétkedését érzékelteti: „De hogyan lehet ezt elérni?” A válasz pedig inkább módszertani, stiláris, mint tartalmi: „Egy módja van: nekünk magunknak kell jól élnünk.” A tolsztoji meditáció mintha roppant eltökélt lenne, követelőző és felszólító – mégsem ad használható élettanácsot. Ki tudja ebből, mi az „helyesen”, „jól” élni, ki tudja hát, mit kell csinálnia, mit kell továbbadnia: megtanítania. Pedig gyanítom, hogy sokunkban él, fel-feltámad a mérhetetlen, az ősrégi vágy, sokan érezzük a mai testi-lelki megnyomorodásokat, a különféle ürességeket és torzulásokat látva, hogy egy dolog hasznos és szükséges… Meg érezzük az undort is mindenféle népvezéri, önkinevezéses, küldetéstudatos szereptől. Szerencsére. Tolsztoj egyébként naplójának ezen a pontján a „megtanítani” kifejezést az önállósítani, felnőtté érlelni helyett használja, mert szorongva tapasztalja, hogy „mások kedvéért letisztítani a korcsolyapályát, csizmát varrni, fehérneműt mosni, éjszaka beteg mellett virrasztani, mindez jó… de talán lényegében haszontalan.” Megcsinálni, gondoskodni, ellátni csakugyan jó, de csak akkor, ha a mozdulatok nem narcisztikusak-öntetszelgőek, ha csakugyan a másik ember kedvére valók. Az önfeláldozó anya, a kötelességteljesítő házastárs vagy a nemzetéért szenvedő-vívódó művész figurája ellenszenves, mert velejéig hazug. Az ilyen embert nem a másik – a gyereke, a házastársa vagy honfitársa – érdekli, hanem önnön megható teljesítménye. Saját szoborpóza. Talán észre sem veszi, hogy miközben szenved, önfeláldoz, és így megfosztja magát az örömteli cselekvéstől, az élet-játéktól (legyen az papás-mamás, boltos, orvosos, tanítós vagy épp versírós játék), terhére van azoknak, akiknek, hálát, alázatot, rajongást várva, „odaadja magát”: az ifjúságát, a legszebb, a legtermékenyebb éveit, és így tovább. Minden igazi tanítás, tehát a megtanítás a tanítvány felnövesztését, önállóságát segíti, nem függést és nem alárendeltséget tartósít, hanem egyenrangú kapcsolatot sürget. A tanító nem hűbérúr, hanem beavató. Így érthető a tolsztoji elégtelenségérzésből fakadó keserűség és türelmetlenség, hogy csizmát varrni és fehérneműt mosni – bármily szép ez, másnak – „lényegében haszontalan”, inkább meg kell tanítani élni a „másokat” – adott esetben persze fehérneműt mosni is –, mindenekelőtt: a kölcsönösség igényére.

élhetőbbé segíteni

Tolsztoj olyan tömören és egyszerűen fogalmaz, ahogyan a századunk végén aligha merne írástudó. Óhatatlanul naivnak, sőt, primitívnek hatna, holott az emberi viszonylatok, a „jól élés” tartalma nemigen változott. És úgy tűnik, a rosszul, helytelenül élés ragályakor, amikor gyötrötten legfeljebb valami alaktalan, megnevezhetetlen boldogságfélére, valami jobb életre lehet áhítozni, még a 19. századiakénál is világosabban, tisztábban kellene írni – no nem életreceptet, útmutatót; elegendő volna a kérdéseket, a szorongások és vágyak egyidejűségét rögzíteni. Azt például, hogy becsületesen nem adható teljes és végleges válasz arra, mi a jó élet, hogy mit és kinek kell megtanítani, de ez nem érvényteleníti a törekvéseket, ettől nem lesz időszerűtlen a szociális kívánság: élhetőbbé segíteni mások életét. Ma is, meg kellene tanítani, hogy nem lehet válasz a féligazság vagy az igazságmorzsákkal megbolondított hazugság. S hogy barátságban, szerelemben, a szülő–gyerek kapcsolatban, bármilyen „magán” szférában ugyanolyan törvények érvényesek, mint a nagyobb közösségben: az örömtelen önfeláldozás, a szolgálatot teljesítő, hűségben tetszelgő, a valódi, élő szeretetet nélkülöző látszatösszetartozás inkább romboló, s visszatetsző a saját jóságosságot élvező törődés. Minden adakozás, nagylelkűnek hitt karitatív gesztus mögül kilóg az önszerelem lólába.

De hát hogy van ez? Hogyan kételkedhetne bárki, hogy a koldus kalapja fölé hajlót, a megrendülten pénzt hullatót felebaráti segítő szándék vezeti, és a közönyösök elleni haragja őszinte? Talán rokonszenvesebb a részeg emberen átlépő, az utcai konfliktusokat szenvtelen arccal kikerülő? Netán a csupa negativitásba menekülő intellektuel, aki belátja, hogy nem bír a világ bajaival, hát nem is birkózik azokkal? Nem, nem rokonszenvesebb – csakhogy ez rossz kérdés. Mert ezekben a felcsattanó, önigazolást kereső kérdésekben alig rejtett az egoizmus: vajon nekem milyen szerep áll jól, ha adok pénzt a koldusnak, vagy ha előretekintve észre sem veszem? Végül is bizonyára sokan szívesen mondanák elesett embertársaiknak: kelj föl és járj, csakhogy az ember tudja, nincs hatalma, hogy a parancs teljesüljön. És mintha mégis iparkodnia kellene, nem lemondani, legalább vágyként őrizni ezt a felszólítást. Kelj föl és járj! Egyedül, büszkén – tudva, hogy figyelemmel kísérlek.

Azért, mert az ideák nem használhatók öntőformának, még nem kellene azokat avult ócskaságokként kihajítani. S mert a valóság dolgai sokfelé futók, látszólag kuszák, s még a vaskos tények is paradox maszkban mutatkoznak, nem lehet kérlelhetetlen ideológiákkal szabályozni az életet. Egészen más tehát őrizni-dédelgetni magatartás-eszményeket, mint realitásnak állítani az ábrándot. Más keresni a „jól élés” módjait, mint azt hirdetni, megtaláltam az igazit, és vallásosan, fanatikusan követni az előírásokat.

a hiábavalóság gyötrelmével

Az 1888-as naplóbejegyzés után egy esztendővel kezdte írni Tolsztoj a Feltámadást, s az út, amelyet Nyehljudovval megtesz, a hihetetlenül pontos eszmélkedés elképzelhetetlen a megelőző, évtizedeken átalakuló-finomodó, s közben kétségbeesett türelmetlenséggel, a hiábavalóság gyötrelmével együttjáró „gyakorlatok” nélkül, hogy egy dolog hasznos és szükséges… meg hogy mindez talán haszontalan… Hányszor mondták egyetemista tanítványaim, hogy azért jobb lett volna, ha Nyehljudov végül feleségül veszi Maszlovát, illetve, ha Kátya mégiscsak hozzámegy a bűneit megbánó grófhoz. Ilyenkor persze könnyű egyértelműnek látni a feladatot: megtanítani az embert helyesen élni, s ennek előfeltételeként helyesen gondolkodni, de a legsikeresebb feladatmegoldások közben és után sem érezhető elégedettség – nem; van nagylelkűség, igazi jóság, együttérzés, hősies önfeláldozás, persze: sok nagyszerű dolog van, de úgy tűnik, ami a „megtanítást” és a felszólítást, hogy kelj föl, és járj!, lehetővé tenné, a tökéletes szeretet alig közelíthető.

S mert használhatatlan és eleve hamis minden recept, de nagyon is szükségesek az eszmények – legalább az irányok ismerete –, a másik emberhez hajló mozdulatok a legrebbenékenyebbek, látszólag a legváltozékonyabbak. Ha valakit csakugyan a másik érdekel, s nem önmaga póza, pillanatonként kell eldöntenie: mit tegyen. Hiszen helyes lehet, ha nem enged a parazita hamisságoknak, s az is, ha adott esetben megetet, felöltöztet. Gyakran mintha kihasználatlan maradna a szociális készség, máskor viszont tűnődés nélkül cselekedni kell. Örökre tanulságos számomra Ginsberg indulatos megjegyzése: amikor Orlovsky barátjával Magyarországon járt, debreceni estjükön valaki megkérdezte Orlovskyt, mit érzett, amikor Indiában önként leprásokat ápolt, s mielőtt a kérdezett válaszolhatott volna, Ginsberg haraggal és gúnnyal mondta, hogy „nem voltak magasztos érzései, egyszerűen csak tisztába tette meg etette őket, beszélgetett velük, praktikusan segített, biztosíthatok mindenkit, hogy semmiféle elvont emberbaráti érzés és rajongás nem hevítette közben”. Elvont érzés bizonyára nem hevítette, de ahhoz, hogy „praktikusan”, méghozzá adekvátan segítsen, vagyis törekedjen a „jól élés”-re is, „magasztos” érzései kellett hogy legyenek – csak nem önmaga iránt.

A készenlét, a kétely és a sürgetés együttese olykor – és váratlanul – olyanféle „rettenetes fáradtságot” okozhat, mint amilyet Nyehljudov érez a Feltámadás vége felé. Az embert nem az álmatlan éjszaka, nem az utazás, a sok izgalom fárasztja ki, hanem „szörnyen belefárad az egész életbe” – az ilyesmi talán elkerülhetetlen, de hát itt akkor sincs mód kóstolgatni, méricskélni, fontolgatni, voltaképpen választani se nagyon, a szó elvont értelmében. Az ember egy életen keresztül botladozik az ösztönei szerint, s végül is ösztönös szeretetvágya hajtja. Erre kellene megtanítani? Felszabadítani az ego-ösztönkötelékektől ezeket az ösztöneit? Mindenesetre nem feledhető, hogy egy módja van: nekünk magunknak kell jól élnünk.

kép | unsplash.com