Végjáték a bajor Alpokban

Bajorország romantikus tájék: ősi városok, elfeledett kastélyok, barokk templomok, rokokó fogadalmi kápolnák, bokrok közt dideregve megbúvó útszéli kísértetek, lidércek, ördögök, hangszerkészítő famíliák. Minden a helyén van itt, mint egy szimfonikus költeményben. A halál sem száműzetésben él.
félig megrágott pergamendarabka
Feledhetetlen városok. Würzburg, Barbarossa Frigyes székhelye, kelta kastély a Mária-hegyen, a polgárházakban Riemen­schneider, Balthasar Neumann, Virchow, Röntgen jelenlétének lenyomatai. A Világörökség része, a Rezidenz. Jörg, a bátor toronyőr, aki a harmincéves háborúban megszabadította a várost a svéd seregtől. Tauberbischofsheim, hegyektől, erdőktől, szőlőtőkéktől, tanyáktól övezve, a Tauber folyó csörgedezésétől zsongva. Ahol a ló háromszor megbotlik, kicsiny kápolna terem. Vízinimfa-csábító lovag jelenik meg a malomnál, asszonya rövid úton elintézi a nem kívánt vetélytársat. Gauting falucska az északi tájakon, az öt tó vidékén, kétezer éves történelmére büszkén Nagy Károly szülőhelyének adja ki magát; Andechs kü­lön bejáratú „szent hegyével”, rajta egy csodálatos apátsággal, mely mind a mai napig a zarándokok és fáradt vándorok hűs pihenőhelye. Keresztes hadjáratokból konfiskált relikviák a vár urainak kápolnájában, Krisztus töviskoronájának darabkái és más egyebek. Királygyilkosság vádjával a nevezetes arisztok­rata-család letűnik a történelem süllyesztőjében, és a Wit­tels­bachok veszik át az uralmat a környéken, szörnyű dúlást okozva emberi és állati életekben. Csak a kápolna fala áll ellen pusztító hajlamuknak, a szent relikviák sehol. De mi történik? Mise közben egy egérke félig megrágott pergamendarabkát ka­par elő, rajta a kincsek lelőhelyét tartalmazó térképpel. A mohó zarándokok elől a széles látókörű herceg Münchenbe szállíttatja az értékeket. Schongau, a római kori kereskedelem kitüntetett sa­rokpontja gyönyörűen restaurált polgárházakkal, masszív vé­dő­­falak mögé bújtatott városcentrummal. Kempten, vagy ahogy egykor nevezték: Cambodunum, sajt- és tejkereskedő nagyhata­lom, valamikori kelta központ, Krisztus előtt 15 évvel római fenn­hatóság alá véve. Herkules-szobor, másfélezer éves apátság, a szabad birodalmi városok semmivel össze nem hasonlítha­­tó, ritkás levegőjű aurája. Az Altmühl és a Duna folyamok ke­reszteződésében álló Kelheim, az Alpoktól az Északi-ten­ge­rig húzódó, katonai táborokkal pettyegetett egykori római limes, a népnyelvben csak az „ördög falának” emlegetett mes­terséges jelenség hátában. I. Lajos bajor király kerek, messziről fehérlő építménye a hegy tetején, a kelta erődítmény alapjain, a Napó­leon elleni véres harcok emlékezetére.
ördöngös, sárrá omló étter­mek
Egy másik birodal­mi vá­ros, Kaufbeuren, közvetlen közelében két nagyszabású vi­dé­ki kastéllyal, a Hohenschwangauval és Neuschwansteinnel, kettéosztott bensőjében híres idegen ajkú ékszerkészítők gettójával. A cseh határ közelében ágaskodó Furth im Wald, ahol a középkor óta a legyőzött sárkány véréből eredő különb-különb­fé­le kulturális eseményekre szomjazók csillapíthatják lázukat. Peter von Eck, a gyáva hős, aki cseh felesége fivére elől megfu­ta­modva bősz apja pallosába rohan. Fürstenfeldbruck, a „kereske­delem hídja”, ahol II. Szigorú Lajos a változatosság kedvéért fe­leségét nyakaztatja le, a hűtlennek vélt, ám ártatlannak bizonyult Maria von Brabantot, és ahol ördöngös, sárrá omló étter­mek hívogatják a kikapós utazókat a ködben. Dinkelsbühl, a Main folyónál Würzburgból Augsburgon keresztül a Lech folyó­ig és Füsseing nyúló „romantikus sétány” egyik állomása, a kéz­művesek hazája, ahol minden év július 14. és 23. között a vá­ros gyermekeinek emlékezetes kivonulását ünneplik, mely meg­indította az ostromló svéd generális szívét, és megmentette a várost a végpusztulástól. Berchtesgaden, Hitler és Mussolini ta­lálkahelye, Coburg, Veste nevezetű monumentális, fél évezre­dig hercegi családoknak otthont adó kastélyával, ahonnan Viktória angol királynő férje is származott. Ehrenburg, a „tisztelet kastélya”, alázatos paraszti kezektől hatalmasra nőve. Johann Strauss, aki egy helyi asszony kedvéért és a válását elutasító ka­tolikus Bécs rigorózussága következtében haláláig e város polgá­rává lett. Bamberg, amely Rómához hasonlóan hét dombra épült, továbbá két nagy lakója, II. Henrik német–római császár, és III. Kelemen pápa, valaha volt bambergi püspök örökségére. Augsburg, München…

Ezen a tájon él, ezen a tájon hal a Microtus bavaricus, a ba­jor fenyőegér, ahogy a járatos angol mondaná, avagy a bajor rö­vid­fülű egér, ahogy a kifinomultabb németje, esetleg a bajor föld­alatti güzü(egér), miként a választékos francia ejtené ki szá­ján. A világon csak egyetlen helyen, Garmisch-Partenkirchen kör­­zetében érzi jól magát: szemben Németország legmagasabb csúcsával, a téli sportok kedvelte Zugspitzével, mellette a passió­játékairól híres Oberammergau falucskával, a közelben a ver­sailles-i Kis Trianon-kastély mintájára a szintén II. Lajos emel­te Linderhoffal, melynek 52 hektáros parkjában mesterséges tó, Vénusz-barlang lelhető, a víz alatti, ravasz fényekkel bevilágított tavacskán az egykori kényúr 27 fokos vízen hajókáz­va etethette hattyúit, a mór pavilonban hatpávás selyemtrónus állt, s terülj-asztalkámok a fogadószobákban, melyeket a ko­rabeli csúcstechnológia segítségével feltűnés és hang nélkül vontak fel az alagsori szakácsok, Ettal benedekrendi monostorával, melyet 1330-ban szintén három lóbukdácsolás és egy pá­pai átok után alapítottak, valamint a világ minden tájáról össze­lopkodott 1600 növényfajtát tartalmazó alpesi botanikus kerttel a Schachen-hegyen.

Garmisch-Partenkirchen maga két település együttese, ófalu és újfalu. Partenkirchenbe dokumentálhatóan először illír hordák tették be lábukat, őket követték a kelták, a rómaiak itt is erődöt emeltek, hogy aztán 1400 körül átadják helyüket a bajoroknak. Garmisch falucska jóval későbbi származék, s a két köz­­ség településszerkezeti értelemben hátat fordít egymásnak, a századfordulós vasútállomás középütt nyitott utat az 1935-ben bekövetkezett egyesítésnek. Népeik az utak és kereskedelmi vo­na­lak aprópénzéből éltek, később, amikor ezek a bevételi források megfogyatkoztak, ráfanyalodtak a faművességre és hegedűkészítésre. Jelenleg a 206 négyzetkilométeres területen statiszti­kai pontossággal 26884 ember él. A hőmér­séklet­inga­do­zás mi­ni­mális, az év első szakában 170-180 mm csapadék a meg­szokott.

Egerünk csak ezen a helyen érzi jól magát. Nagyon kényes egy egér, lássuk be, hiszen rokonai az Antarktiszon, Új-Zé­lan­don és néhány óceániai szigetecskén kívül az egész világot ott­ho­nuknak tekintik. A rágcsálók, ahová őkelmét is sorolnánk, csak­nem ezer fajjal rendelkeznek, 36 csa­lád­ra osztva; ők teszik ki az emlősök nem kevesebb mint negyven százalékát. Válogatósak is, meg nem is: az esőerdők lombkoronaszintjétől a sivatagi homoküregekig mindenütt megtalálhatók, némelyikük mindenevő, egyesek azonban rovarokon vagy gombán kívül mást nem vesznek a szájukba.
fűbe harap
A Microtus bavaricus az a fajta egér, amelyik leginkább a fűbe harap. Nem mintha a 730 méter tengerszint feletti magasságon még olyan dúsan leledzne, hiszen a város egyre csak ter­jeszkedik. A minap még csak egy-két kóbor szekér döcögött át a fenyvesen, a kocsis káromkodását félig elnyelte a fagyos talajon meg-megrázkódó rozoga tákolmány recsegése, hátul néhány míves kelme kandikált. Egy szál hadnagyocska kúszott fel a hegyen az első nagy emberirtást követő boldog német békeidőkben, de nem sokkal később a környék muzsikaszótól lett hangos, a levegő Richard Strauss villája körül hangjegyeket izzadt, s lármás turistacsapatok özönlötték el a kies völgyeket. Bottalpú egyedek siklottak kíméletlen sebességgel a facsonkok között, majd dróthálón ismét felhúzatták magukat, a félénk ri­gók magasba szárnyaltak, s a felhők között kerestek menedéket. Egyre kevésbé volt élhető a táj. Térkép lett csupán, utak, vasutak, házak szövevénye. Emitt egy hatalmas uszoda, Európa-szer­te csodált méretekkel, amott egy csiricsáréra mázolt Városháza, sístadion, hármas ugrósánc, műjégpálya, küszködő olimpikonok. A második emberirtás sincs messze már, a fenyőfák glé­dában állnak az ablakok résein kiszivárgó, kedélyesen pattogó náci szalonzenére. Füstölgő romok, üszökgerendák, hűvös robbanóautomaták. Tessék, itt a haladás magának. Csak nagyobb és csinosabb lesz az egérfogó hónapról hónapra. Hamaro­san meg tudjuk majd ölni egy csapásra az összes egeret. Klaus Mann látogatása a Zöppritzstrasse 42-ben, és döbbent tu­dó­sítása apjának, az írófejedelemnek: „Hogy egy ilyen szenzi­bi­lis művész ilyen érzéketlen legyen a lelkiismereti kérdésekben…!”

életem téli álom volt
Ám az az igazság, Strauss öntelt dohogása a terven, hogy haj­lék nélkül maradt kibombázottakat telepítsenek villájába, nem az egyetlen az üdülővárost jellemző steril közönyösségek sorában. Garmisch-Partenkirchen: kripta. A hosszú pihenés ho­na. Az emberek csak látszólag élvezik itt ványadt életüket, valójá­ban meghalni érkeznek. Az örök hó és jég hazájában konzerválják életképtelenségüket. Két béna lábammal félhalott vagyok egy olyan élet végén, melyet csak félig volt bátorságom élni… Sajnos én sohasem követtem el hibákat; életem téli álom volt, mert féltem a hidegtől. Ha valami nagyszabásúra terveztetett, óhatatlanul maga után vonja a kisszerűséget. Ez a város mindent magának akart – nem is lenne igazi város, ha nem szenvedne narcizmustól –, egy dolgot mégsem érhetett el soha: az önfeledt boldogság jogát. Itt mindenki görcsösen jól kívánja érezni magát, nagyokat síelni, enni-inni, kirándulni, kultúr­ja­va­kat habzsolni, egyszóval az életet magát igyekszik szákjába emel­ni. Van, kit mássága vonz, a vasfüggönyön túl kínálkozó szabadságszagú egyediség. Örkény Gizája a Macskajátékban lát­szólag boldogan körmöli leveleit nénjének garmischi „kastélyából”, ahol még lélegzésére is orvosok hada ügyel, végül mégis megcsömörlik tőle egy ifjúkori nosztalgia kedvéért. A fik­ció ideje, jegyezzük meg, 1963. Másvalaki itt kívánja felfedezni a természet múzsáját, ki a maga szűzies érintetlenségében egyedül alkalmas az emberi kreativitás serkentésére és életben tartására. Zenetörténészek ugyan az 1924 utáni, Garmischba visszavonult Strauss alkotásaiban már rég nem fedeznek fel „eszmei” nóvumot. Zenéje elfáradt, a huszadik században élt fél évszázad neki úgymond semmi másra nem volt jó, mint az egykori nagyság és újszerűség dédelgetésére. Mi mást is tehetne az az ember, aki első, Wagner nyomán írt operájának, a Guntram­nak – a kritikusok és a kortársak fanyalgása okán – sírkövet állított saját kertjében, mementóul? Mik a tervei, Mester? – Hát meghalni, kedves.

A város csak azért él, hogy ne hagyjon élni. Az ezredforduló embere el sem tud képzelni magának autentikusabb létformát, mint a homo urbanicusét. A maga szempontjából igaza is van. A város emberszerű entitás. Kaotikus belvilága a túlélés világbajnokának számító főemlős bensőjének zavarosságát szemlélteti. Szervezettsége és rendpártisága a társadalom mélyszöveteinek idealisztikus leképezése. Felfokozott élni akarása a halállal szembenézni immár nem tudó civilizált egyed mentális eltorzulása. Idegensége a saját nagyszerűségébe belerévült egyén bezárkózási kényszerének mesterséges aurája. Egyszóval minden feltétel adott, hogy jó legyen benne lenni. Hogy a nyomokban felfedezhető természet az egyre gyámoltalanabb rossz életterévé váljon. A világot a maga képére formáló ember ugyanis dekádról dekádra istenibb alakot ölt, és kíméletlenül lesújt a fényhozóra.
váljatok kővé
Az egér is alvilági lény. Ennél mi sem egyértelműbb. (Campagnol souterrain, mondja a francia a bajor egérre, titkos, alattomos lény.) Khtonikus hatalmakkal játszik össze a felvilág elveszejtésére. A világfa tetején fészkelő madarak azonban a gyökérszint lakói ellen fordulnak, kígyók, békák, egerek, halak, hódok, vidrák, medvék és más szörnyetegek menekülnek lélekszakadva, s így felszabadulnak a törzs vonzáskörébe tartozó patás állatok és méhek. A világfa az emberi társadalmat is leképezi, a hatalmasok gyakorta taposnak alantasaik nyakán; nagyságuk titka ez. Az állatok a társadalom életének prototípusai mitologikus közegben, van tehát mit kezdenünk azzal a bajor legendával – egészen pontosan a nevezetes Berchtesgaden közelében elterjedttel –, mely szerint a környék királyai, a Watz­mann család tagjai minden rendű és rangú lények kínzásában és gyilkolásában lelték örömüket, és mikor egy vadászat alkalmával lovakkal letapostak, kutyákkal széttépettek egy szegény csa­ládot, az unokája vérző tetemét feje fölé emelő öregasszony meg­átkozta őket: kőszívetek jutalmául váljatok kővé egészen. A természet hatalmas örvénylésbe kezdett, a föld megmozdult, az állatok riantak, és néhány órával később két nagyobb és hét kisebb hegy keletkezett a gyilkos família tagjaiból. Vagy azzal a másikkal, amelyben Wörthsee kegyetlen nemesura csűrbe zárt és felgyújtatott egy csomó koldust, és sikolyaikat, zokogásukat, segélykiáltásaikat a következő szavakkal illette: „Halljátok a patkányok és egerek rémült cincogását?” Ám a menny nem szenvedhette tovább az istentelen urat, s néhány nappal később valóságos egerek és patkányok özönlötték el kastélyát, mindent és mindenkit szétmarcangolva. A nemes egy szigetre menekült, ám az alantas állatok úszva követték, s mikor már minden reménye elfogyott, térdre omolva az Úrhoz fohászkodott, adományt ígért a szegényeknek. Az állatok késedelem nélkül eltűntek.

a gonoszok segítője
Az egerek az ég és föld nászából keletkeztek – nevetséges erőfeszítés ilyen kisszerű célért. Sztrabón gégeneisznek, „földből születetteknek” nevezi őket. A természet működésének kitüntetett alanyai, s az emberek számára, mióta világ a világ, örök megpróbáltatást jelentő időjárás-változások jósai és közvetlen előidézői is. Theophrasztosz, Aelianosz egyaránt ilyen értelemben említi csoportjukat. Innen már csak egy kis ugrás a prófetikus szerep – id. Pliniusz –, és ennek ördögi hozadéka. Aki a jövőbe lát, azaz átlép a létezőt a (még) nem létezőtől elválasztó határmezsgyén, nemhogy nem emberszerű, de embertelen valaki is. Az egyiptomi Halottak Könyvében az egérfejű istennő az alvilág és a halál megtestesítője, az Ószövetségben a filiszteusok hárítási célzattal egér-szobrocskákat áldoznak a pestis elkerülésére (1 Kir 6,45), a Krisztus előtti VI. évezredben eltemetett anatóliai papnő sírjában a túlvilágra utaló tárgyak mellett egértetemeket tárnak fel, a boszorkányperekben az egerek a gonoszok segítőjeként újra és újra előtűnnek, a középkori művészetben a sátán és a halál, a mulandóság és a földi hívságok megtestesítői lesznek (l. a 15–17. századi járványábrázolásokat). A halál, a pusztulás, a betegség, a háború, a dögvész, az éhínség és a nyomor előjeleiként és hordozóiként funkcionálnak az emberi tudatban.

Szédületes karrier. Ehhez mérten pozitív attribútumaik a hatékonyság áldozatai lesznek, és ilyen módon ismét csak az embertelenség látszatát keltik. Hiába kultúrhősök kozmogonikus mítoszokban, hiába mentik meg emberfeletti bátorsággal az oroszlánt a mesében, törik fel az aranytojást a másikban, ha ugyanakkor halálra rémítik az embert a harmadikban. Az ilyen lényeket az ember- és egérszerű istenek sem szívelhetik, Ganésa vagy Apollón Szmintheusz védelmezőik, viszont a biztonság kedvéért egyúttal pusztítóik is. Mondd, kérlek: ha egy doboz szardíniát visszadobnak a tengerbe, attól jobban érzik magukat azok az olajban úszkáló halak?
örök szövetség a gonosszal
Az egér bajor tájra termett. Mindenütt otthon van, sehol sem végérvényesen, ám délnémet földön valahogy jobban illeszkedik az ember alkotta képhez. Nagy haragú emberek éltek itt egy­koron pompás kastélyokban, ocsmány nyomortanyákon, dim­bes-dombos tájékukat féltőn szeretők, öldöklő harcokat kedvelő, mégis érzékeny lelkülettel. Álmaikban elátkozott halál­figurák kísértettek, akik minden arra járót megrendítettek ret­tenetes hahózásukkal, pedig csupán nem tudtak mit kezdeni a ke­zükbe tapadt határkővel; az első ember, aki rémült menekülés helyett inkább felelt nekik, feloldozta őket átkuk alól (Fürtsen­feld­bruck). Fehér lovak, melyeket a felvonóhíd rácsa fejezett le, mikor gaz gazdájukat mentették a törvény szigora elől; az embert az imádság megszabadította a szellemléttől, az állat azóta is kísért (Furth im Wald). Halálát előre megérző harangozó, ki halott alteregóját látja reggel, s estére eggyé válik vele (Thann­stein), farkasokat agyonverő hároméves kisfiúk, ördöngös embe­rek, akik elpusztíthatatlan méhekben hordják örök szövetségü­ket a gonosszal (Schattwald). A kísértetek itt mintha félelmeseb­bek, a bűnösök ádázabbak, az áldozatok védtelenebbek len­né­nek, mint más vidékeken. Az emberek nem találják helyük, év­századokig bolyonganak átoksújtva, míg valaki meg nem kö­nyörül rajtuk, az élő hangszerré vált természet pedig szirénszavával megigézi, bűbájba fonja, s végül halálos ölelésbe szorítja őket.
és lőn
A mesebeli Bajorország a helyiek gyötrő lelkifurdalása okán válik az elnémult, kihaló, halálra kínzott állatok honává. Mi mind­annyian saját korunk gyermekei vagyunk, s nem tudjuk átlépni az árnyékunkat. Pleysteinben zúgnak a harangok, három nővér igyekszik minden erejével túlharsogni a tóban élő békák brekegését, de azok fittyet hánynak az üdvözlégyre. Az egyik nővér iszonyatosan megharagszik, és kéri az ő Urát, némítsa el az istentelen állatokat. És lőn. Boldogan száll a fohász az ég felé. A brückelsdorfi „boszorkánytóban” halkísértetek élnek, mert a tó tulajdonosa egykoron mérhetetlen fogása birtokában sem engedte meg a szegény asszonynak, hogy egyetlen pici ha­lacskát is elvegyen a zsákmányból, s ezért a nő – a Noé bárkájában lukat rágó egér-ördög – arra ítélte a tavat, szellemhalak tanyája legyen.

hangjegyekbe burkolózó panteista Isten
A természet úgy ürül ki, úgy válik hangtalanná, hogy senki sincs, akinek feltűnne eltűnése. Alpesi szimfóniák születnek di­cséretére, de minek. Strauss megírja Tod und Verklärung című alkotását egy lázálomtól gyötört beteg haláltusájáról, aki előtt megelevenedik egész élete. Megírja Salome című nagysikerű operáját – bevételéből vásárolja meg 1924-ben garmischi villáját –, a patetikus rettegéssel és hisztériával töltött „beteges halál-költészet” mintapéldáját. Fáradt vándorok vagyunk – a ha­lál int-e már? Ezek a motívumok visszaköszönnek az élete alkonyán szerzett négy utolsó dalban, melyek az egykor feleségének nászajándékul adott négy dalra (op. 27.) utalnak. Im Abendrot, Frühling, Beim Schlafengehen, September. A szerző az örök, csodálatos természetet tekintette ihletőjének, utolsó dalaiban azonban a természet szeptemberi elmúlásáról énekel. Svájcból még egyszer visszatér meghalni Garmisch-Parten­kirchen­be, a helyre, ahol otthont lelt évtizedes vándorélet után. Ágynak esik. A halál most először figyelmeztetett. Ő, aki a vallásos élményhez a természet közegét párosította, aki egy hangjegyekbe burkolózó panteista Istennek hódolt, a világégés, az emberi természet nagy sztriptíze után még szemtanúja lesz az Alpok elsivárosodásának, a természet ciklikusan visszatérő, de mindig végérvényes őszi vetkőzésének, majd 1949. szeptember 8-án örökre bezárja fülét a néma békák vartyogása előtt.

A szellem teljes győzelme a nyers anyag fölött? Nincs kit legyőzni, csak önmagunkat. Az utolsó romantikus, az első modern beleveszett a tájba, amelyből spirituális értelemben vétetett. Ze­né­ből teremtett magának oxigéndús álomképeket, me­lyek nem tudtak többé egyezni a nyers valósággal. Anyagtalan a muzsika? Annak, aki nem ért a zenéhez. Ha valaki nem tud repülni, annak a levegő anyagtalan. De a madárnak a levegő: anyag.

Az egérnek a fenyő: anyag. Nedves réteken, legelőkön érzi magát otthon: szabadnak született, szabadon pusztul. A régiek úgy tartották, ő a betegség, egészség okozója, gyógyítója egyaránt. Ám szintúgy ő az emlékezet és feledés miniatűr istene. Egérrágta ételbe harapni annyi, mint feledni a múltat. A betegség: emlékezetvesztés? Egészség: érzékek és élmények ünnepe? Nagy írókkal beszélget, ötleteket szállít. Shakespeare, Hoff­mann, Dosztojevszkij, Kafka. Zeneszerzőkkel. Egy nap még érzi a virágok illatát, fürkészve surran a gerendák alá, de társat már hiába keres: régóta nem talál. Másnap fokozatosan veszti el érzékeit. Nem lát, nem hall. Hanyatló ösztöneire hagyatkozik csupán.

A ház. Egyre épül. Utolsó szögek. Emberek térnek majd jobblétre itt, egészségük zsoldja a halál. A végrendeletét csak egyszer írhatja meg az ember. Az egér még egyszer körbeszagol, mozdulni nem mer. Nem akar. Nem tud.

A bajor fenyőegér utolsó példányát 1962-ben látták utoljára. A kórházépítkezés visszafordíthatatlanul megváltoztatta életterét. Az IUCN 1996-ban vette fel a kihalt állatok listájára.

Az idézetek Richard Strausstól, Örkény Istvántól és Paul Austertől származnak.

Fotó | flickr.com