AZ ÉRTELMISÉGI – EGY LEHETETLEN KATEGÓRIA LEHETSÉGES ÉRTELMEZÉSEI
2013 december

Az „értelmiségi réteg” a modern társadalmak egyik legtöbbet vitatott és legtalányosabb kategóriája. Lehetetlen is pontosan megrajzolni határait, illetve leírni funkcióit. A legtöbb társadalomtudományi és filozófiai munka a modern értelmiség megjelenését a Dreyfus-perhez kapcsolódó (pro és kontra) tiltakozásokhoz köti.
emblematikus társadalmi csoportok
[1] Huszár Tibor írja a Fejezetek az értelmiség történetéből címmel megjelent monográfiájának bevezetőjében, hogy „az értelmiség fogalma viszonylag új keletű; szociológiai megjelölésként csak a XIX. század második felében vált használatossá.”[2] Ugyanakkor nem problémátlan az értelmiségieknek nevezett emberek (csoport, réteg, osztály?) „megszületését” a 19. század végi, modern európai ipari társadalmak differenciált világához kötni, hiszen az átlagot meghaladó műveltséggel rendelkező és általában a kiemelkedő szellemi kvalitásaik alapján maguknak elismerést szerző emberek (az úgynevezett bölcsek) a premodern társadalmakban is léteztek. A középkorban „írástudóknak” (clers), az újkorban „filozófusoknak” hívták őket. Erre a „mozgó identitásra” utal Gérard Leclerc az értelmiségiekről szóló könyvének bevezetőjében, arról értekezve, hogy szinte minden történelmi korban létrejönnek emblematikus társadalmi csoportok, amelyek mintegy szimbolizálják az adott korszakot. Például a klasszikus kor jelképes figurája az udvari nemes, míg a felvilágosodás tipikus alakja a filozófus. „Modern ‘értelmiségünk’ – írja Raymond Boudon –, olyan ellentmondásos tradíciókkal rendelkezik, amely mögött nagyon komplexen szerveződő csoportok története rejtőzik.”[3] Még jobban összekuszálódnak az értelmezés szálai, ha tekintetbe vesszük, hogy a modern vagy még inkább napjaink posztmodernnek nevezett társadalmaiban a kommunikáció formái és tartalmi összetevői egyre differenciálódnak, specifikálódnak és persze – banalizálódnak. Jórészt a szolgáltatói szektor viharos fejlődésének köszönhetően a huszadik század második felére a nyugati világ társadalmaiban általánossá vált a középiskolai végzettség, s szinte minden harmadik felnőtt diplomát szerzett. Ezért nemigen tévedünk, mondja Boudon, ha éppen napjaink magasan fejtett társadalmaiban a kognitív kompetenciák meglétét tekintjük az értelmiségi státusz egyik fontos kritériumának.
Egyre több diplomás ember van közöttünk, s ez egyáltalán nem lebecsülendő „vívmány”, mindenesetre a diploma birtoklása nem tesz értelmiségivé, még akkor sem, ha viszonylag könnyedén kimutatható, hogy a kvalifikáltabb munkakörökben általában diplomás embereket alkalmaznak.[4]
Továbbá, az entellektüelek azért is jelennek meg problematikus kategóriaként, mert szociológiai értelemben nem alkotnak sem osztályt, sem egységes foglalkozási kört. „A szakmunkások, az alkalmazottak, a mezőgazdaságban dolgozók a munka világához tartoznak. Az orvosoknak, az újságíróknak, az ügyvédeknek foglalkozásuk van. De az értelmiségi státusz nem foglalkozás; nem meghatározható munkaforma, s nem is mesterség. Voltaképpen kik azok az értelmiségiek? Társadalmi osztályt, statisztikai kategóriát vagy valamilyen hálózati közösséget alkotnak?”[5] Úgy tűnik, mondja Boudon, hogy a társadalomban az értelmiségiek bizonyos szempontból látens csoportokként „jelennek meg”.
csak fecsegő
Számos olyan diplomás van, aki miután éveket töltött az egyetemen, a mindennapi munkájában mégis megfosztott szinte minden – a hosszú tanulás során elsajátított – kompetenciájától, vagy még gyakoribb eset, hogy valaki, noha nagy felelősséget követelő technikai vagy adminisztratív funkciót lát el, egyáltalán nem tart igényt arra, hogy értelmiséginek tekintsék, sőt, „(…) kifejezetten sokkolja, ha mások értelmiségit látnak benne.”[6] Az ilyen embereket szokás technokratáknak nevezni, mert ők elsősorban és szinte kizárólagosan azokra a specifikus kompetenciáikra büszkék, amelyek egy jól definiált szerepkört biztosítanak számukra a munkamegosztás rendjében, és megvetéssel beszélnek a „csak fecsegő”, mindenbe „belekotnyeleskedő álmodozókról” és „határsértőkről” – vagyis az értelmiségiekről. Edward Shils híres értelmiség-tanulmánya is arra a közhelyszerűségében is mélyen igaz megállapításra épül, hogy az értelmiségiek a társadalom centrumához tartoznak, legalábbis abban a Rejtő Jenő-i értelemben, hogy „aki ad magára, arra odafigyelnek”. Néhányan nagyon közel vannak a politikai hatalomhoz, még akkor is, ha nem vesznek részt a mindennapi politikai csatározásokban. S persze miként Leclerc mondja: a „szociológus tekintetének” megvan az a természetes elfogultsága, hogy elsősorban a társadalom csúcsaira irányul, így jórészt a gazdaság és a kultúra „nagymoguljait” veszi célba. Napjainkban egyre inkább a média által ismertté lett emberekre „fókuszál”. Mindez azt is jelenti, hogy az értelmiség-problematikával foglalkozó szociológiai vagy filozófiai vizsgálódásoknak tekintettel kell lenniük a tényre, hogy egyfajta szakadék tátong a viszonylag kisszámú, de „nagynevű” entellektüel és az „anonim” értelmiségiek sokasága között. Ráadásul az sem közömbös, ki és honnan beszél az értelmiségiekről, mi az értelmező szakmája, tudományterülete, illetve milyen a világnézeti és politikai elkötelezettsége. Leclerc rámutat, hogy érthető különbség van a történész „szeme és észjárása”, illetve a szociológus nézőpontja között. Míg a történész az úgynevezett nagy nevekre (pl. királyok, államfők, hadvezérek) figyel, a szociológust az individuumok kisebb, de jól definiálható csoportjai is foglalkoztatják, akik a helyi közösségekben töltenek be fontos szerepet, s a saját kis világukban „személyiségeknek” számítanak.[7] Kétségtelen, hogy az értelmiségiek mindig a szűkebb vagy tágabb közösségek centrumához kötődnek, s túl azon, hogy ilyen vagy olyan specifikus kompetenciával rendelkeznek, általában a társadalom által nagyra becsült értékek megteremtőiként, közvetítőiként és őrzőiként van kiemelt szerepük. Boudon szerint az értelmiségiek sajátos kötelességetikát képviselnek.
A szakmák (jobban mondva: hivatások) belső orientációja szerint differenciálódó értékek (erények) részleteikben ugyan különbözhetnek egymástól, de a nyugati értelmiségiek ideál-tipikusnak tekinthető értéke, az igazság, illetve az igazságosság iránti elkötelezettség szinte általános érvényű. Boudon a tisztánlátás kedvéért ehhez hozzáfűzi, hogy az igazság fogalmát nem szabad logikai pozitivista értelemre szűkíteni, hanem, ahogy Victor Hugo mondja, „összekeveredik benne a ‘mágia’, a művész, a filozófus és a próféta igazsága – röviden: a benső sugallatok egész családja.”[8] Az értelmiségi vitákban különösen fontos, hogy a racionális argumentációval párhuzamosan az erkölcsi szabályokat is tisztelni illik, nem szabad a tényeket elferdíteni, továbbá tartózkodni kell az ad hominem érveléstől.”[9] Noha a szűkebb értelemben vett entellektüelt valóban a tizenkilencedik század termékének tekinthetjük, habitusában, jellemében és értékrendjében továbbra is jelen van egy sor premodern érték – például az arisztokratikus erénynek tekintett lovagiasság –, legalábbis jelen kellene hogy legyen.
szent vagy próféta
Tisztán módszertani szempontból nézve feltűnő, hogy az értelmiséggel foglalkozó szociológiai, filozófiai és történelmi irodalomban túlteng a metaforikus osztályozás és tipologizálás. Ismerem a metaforikus nyelv elburjánzásának veszélyeit, az értelmiségkutatásban mégis nehéz vitatni létjogosultságát. A szerencsésen kiválasztott, úgynevezett „ütős metaforák” olykor megvilágító erejűek. Emellett termékeny megoldás az oppozíciós fogalompárok használata is, amelyre Leclerc-nél gyakran találunk példát. Az egyik lehetséges oppozíciós pár az elkötelezettség vagy visszavonultság (olykor kívülállás), amely szinte minden, az értelmiség-problematikával foglalkozó munkában megjelenik, Hofstadter szerint az értelmiségi nem a laboratórium csendjébe visszavonult kutató, nem szerzetes, de nem is szent vagy próféta, „termékeny egyensúlyt kell találnia az elkötelezettség és a kívülállás között. Kombinálja a természetes intelligenciát a profán szakértői tudással, illetve azzal az intellektussal, amely őt egyfajta szent tudás specialistájává (pap, próféta, ideológus) teszi. Egyszerre pap és próféta, konzervatív és kritikus, a közösségek legfőbb értékeinek őrzője, de azt se szeretné, hogy mindig minden ugyanúgy ismétlődjön.”[10] Az értelmiségi különös monstrum, bizonytalan és állandóan mozgásban lévő tulajdonságok törékeny szintézisét ismerhetjük fel rajta – legalábbis szerencsés esetben. Sartre értelmiség-felfogásához tartozik az elkötelezettség sokat vitatott problematikája. Elöljáróban Tzvetan Todorov mély bölcsességről tanúskodó eszmefuttatását idézem: „Abból a megkülönböztetésből indulok ki, ami az ‘elkötelezettség’ és a ’felelősség’ között található. Gyakran teszik fel a kérdést az értelmiségieknek: Ön elkötelezett? De hát muszáj elkötelezettnek lenni? Ugyanis elkötelezett embernek lenni, ez a legkönnyebb a világon. Mindenki elkötelezett ezért vagy azért. Mint Jourdain úr prózája. Mindenki hajlamos, hogy képességeit és természetes lelkesültségét eszmék szolgálatába állítsa: az értelmiségi emberek elkötelezettségében ebből a szempontból nincs semmilyen specifikus. Egészen más a helyzet a felelősséggel. Az egyszerű halandóval ellentétben az értelmiségi – az író, a tudós, a filozófus – kijelentéseiben és írásaiban valamilyen világértelmezést javasol. S amikor az ember cselekvésre szánja magát, egyúttal erkölcsi kötelezettséget vállal – ezt nevezik felelősségnek –, azaz tetteinek és elméleteinek egymással koherensnek kell lenniük.”[11]
S hogy az értelmiségi valóban monstruózus lény, abból is kitetszik, hogy a meghatározására és a leírására irányuló próbálkozásokban rendszeresen megjelenik az öniróniától sem mentes pejoratív beállítódás. Hiszen gyakran éppen azok ítélkeznek ellenségesen vagy „lesajnálóan”, akik maguk is az értelmiségiek legjobbjai közé tartoznak. Jan Szyzepański úgy látja, leginkább a konzervatív politikai beállítottságú filozófusok és szociológusok fogalmaznak meg negatív minősítéseket. Idézi is Bertrand Russell szellemes kijelentését (akit persze csak feltételesen lehet konzervatívnak minősíteni): „(…) intellektuel, aki azt a látszatot kelti, hogy több esze van, mint valójában”. Russell rögtön hozzáteszi: „remélem, ez a meghatározás nem vonatkozik rám”.[12]
Egy konzervatív amerikai író, Luis Bromfield az elnevezést a „felületes, elpuhult egyének megjelölésére alkalmazza, akik túl érzékenyen reagálnak minden problémára, önhitten megvetik a józan észt és a tapasztalatokat, szentimentálisak és a liberális eszmék doktriner hirdetői; elavult erkölcsfilozófiát vallanak, egyszóval ‘vérszegény és folyton vérző szívű figurák’.”[13] Az értelmiségi lét vagy funkció monstruozitásáról ír Joseph Schumpeter a Kapitalizmus, szocializmus és demokráciában. A könyv első része Marx tanait vizsgálja, ahol a tudományos szocializmus megteremtője minden fejezetben más és más értelmiségi foglalkozás szimbolikus képviselőjeként jelenik meg: Marx, a próféta, Marx, a szociológus, Marx, a nemzetgazdász, végül Marx, a tanító.[14] Így az entellektüel próteuszi lény: többrétegű, „szimfonikus” személyiség (olykor persze közönséges csaló vagy még inkább: szabadulóművész), aki folyamatosan változtatja identitását, talán hogy végképp lehetetlenné tegye önmaga külső és objektív leírását, azaz ellenálljon a személyéhez kapcsolódó mindenféle egyértelműsítő törekvésnek. Schumpeter kisebb fejezetet szentel az értelmiségszociológia alapkérdéseinek, amelyben nem túlságosan hízelgően nyilatkozik. Az értelmiségiekkel az a legfőbb baj, hogy általános bizalmatlanságot szítanak a kapitalizmussal szemben. Természetesen minden társadalomban vannak elégedetlenkedők, olyanok, akik a náluk szerencsésebbek helyére szeretnének lépni, de rendszerjellegű kritika megfogalmazására csak modern értelmiség képes, mert az ebbe a kategóriába tartozó emberek túllátnak saját partikuláris céljaikon (vagy legalábbis ezt szeretnék elhitetni magukról), és hajlandóak az „univerzális értékek” nevében fellépni. Annyit mindenesetre Schumpeter is elismer, hogy szociológiai értelemben nem könnyű az értelmiségit definiálni. A definíciótól ugyan tartózkodik, de odáig elmegy, hogy az értelmiségieknek „hatalmuk van az írott és a kimondott szavak fölött, (…) de nem viselnek felelősséget tetteik gyakorlati következményeiért.”[15] Voltaképpen Schumpeter érvelésének lényege, hogy az értelmiség a maga több évezredes történelme során, azaz a premodern társadalmakban (az antikvitásban és a feudalizmusban) túlságosan is hozzászokott a küzdelemhez, s ott is harcolni szeretne a nagyobb elismerésért (tehát a kapitalizmusban), ahol erre már nincs semmi szükség. Az entellektüel olykor felajánlja szolgálatait a munkásosztálynak, bár az „empirikus munkásosztály” tagjai idegenkedéssel fogadják ezt a közeledést, mert csak okoskodó kívülállót látnak benne. Az sem jó, ha az értelmiségiek politizálni kezdenek, legfeljebb szakértői minőségben a hivatásos politikusok háttérembereiként van rájuk szükség.
literátorértelmiségi diskurzus-társaságok
De tévednénk, ha csak a konzervatív filozófusok és társadalomtudósok soraiban keresnénk és találnánk meg az értelmiségellenességet. Még a „marxizmus klasszikusai” is gyakran adtak hangot értelmiséggel szembeni bizalmatlanságuknak. Elsősorban Lenin Állam és forradalom című művében, de számos egyéb munkájában is találkozhatunk olyan megjegyzésekkel, amelyekben a bolsevik forradalom vezére és teoretikusa túlzottan „finomkodó és ingatag” emberekként jellemzi őket. Lenin sokkal inkább csodálta a Német Birodalmi Posta (Reichspost) kiváló szervezettségét, mintsem az egyetemi professzorok világát vagy a kávéházak literátorértelmiségi diskurzus-társaságait. A szigorú (és ideig-óráig hatékonynak tűnő), leginkább a katonai hierarchiára emlékeztető bolsevik pártfegyelem nem tűrte az improvizatív (tehát irányíthatatlan) személyek jelenlétét a „rendszerben”, s először szelídebben, később a fizikai megsemmisítés eszközeit igénybe véve szabadult meg tőlük.[16] A Mao-Ce-tung nevével fémjelzett kínai kulturális forradalom ennél is messzebbre ment.
Peter Sloterdijk írja, hogy a pekingi ócskapiacon manapság is lehet kapni olyan porcelán szobrocskákat, amelyek a szocialista realizmus által megkívánt stílusban ábrázolják a jelenetet, hogy egy egyetemi professzor éppen letérdel egy vörösgárdista lány csizmája elé, s a nyakában lévő táblán felirat olvasható: „Én egy kilences számú szemét vagyok”.[17] Másrészt az is tény, hogy a kelet-európai totalitárius rendszerekben, legalábbis a nyugalmasabb időszakokban, nagyon is kiváltságos életük lehetett az értelmiségi hierarchia csúcsán lévőknek. Az egykori Szovjetunióban – a párt-nomenklatúra tagjai, a magas rangú tábornokok és élsportolók mellett – az akadémikusok és a kiemelt művészek számos olyan kedvezményben részesültek, amelyekről az átlag szovjet polgár nem is álmodhatott. Gondosan megkomponált rendszere alakult ki a kiváltságoknak, amely sok szempontból rokon vonásokat mutatott a hajdani feudális társadalom hierarchikus struktúrájával. Egyetlen példa: a volt NDK tudományos akadémiájának utolsó alelnöke, a filozófus Herbert Hörz írja le emlékirataiban, hogy mennyire eltérő volt a fogadtatás, ha valaki a Humboldt Egyetemről látogatott Moszkvába, illetve ha a kelet-német (vagy bármilyen) akadémiáról. Aki a Humboldt Egyetemről érkezett a repülőtérre, mehetett metróval a városközpontba, de ha akadémikus volt, szolgálati autót küldtek érte.[18]
a modern értelmiség
Vajon az újító szellemet, az eretnek magatartást, esetleg a forradalmi radikalizmust, vagy épp ellenkezőleg, a konzervatív értékőrző funkciót kellene-e a legfontosabb értelmiségi „tulajdonságnak” tekinteni? Tény, a modern értelmiség sok szempontból az Ancien Régime örököse.[19] A klerikusok inkább a kulturális javak őrzői, mintsem reformátorok vagy disszidensek. De ha előreugrunk a felvilágosodás korába, a képlet bonyolultabb. A francia felvilágosodás filozófusait és íróit a reformátorok és a nagy újítók közé sorolhatjuk, de mit tegyünk a klasszikus német filozófia képviselőivel, akik szinte kivétel nélkül egyetemi professzorok voltak? Általában mindenki elismeri, hogy Kant – mint a német felvilágosodás emblematikus alakja – rigorózusságával együtt is a reformátorok közé tartozik. Vele ellentétben Hegelt már „nehéz elkötelezett értelmiséginek tekintetni”.[20] Hegel a Berlini Egyetem tanáraként (1818–1831) megpróbálta egyesíteni a tudós professzor és az „abszolútum főpapja” szerepét, s úgy futott be látványos karriert, hogy egyszerre lehetett a hivatalos porosz állam ideológusa és mentora egy sor nagyszerű tanítványnak, akik kiemelkedő szerepet játszottak a 19. század német forradalmi mozgalmaiban. „Az ‘ifjú hegeliánusok’ már a modern német értelmiségiek előhírnökei: talán azt is mondhatnánk, ők voltak az első német értelmiségiek.”[21] Persze mindennek megvolt az ára. Az ifjú hegeliánusok többsége vagy eleve nem számított egyetemi karrierre, vagy le kellett mondania az egyetemi katedráról. Feuerbachnak el kellett hagynia az Erlangeni Egyetemet, Ruge pedig Halléban vesztette el katedráját. Marx el sem nyerte Bonnban az egyetemi állást, és elköltözött Franciaországba. Schopenhauernek – és néhány évtizeddel később Nietzschének – szintén fel kellett hagynia az egyetemi karrierrel. A német filozófusok egy részének életpályája mintha a száz évvel korábbi francia modellt ismételte volna: újra „szabadfoglalkozású értelmiségiekké” (például újságírókká) kellett válniuk, ha meg akarták őrizni szellemi autonómiájukat.[22] Hasonló szellemben fogalmaz Jürgen Habermas is: „Németországban az egalitárius önmegértés gyökerei a Goethét és Hegelt követő generációig nyúlnak vissza. A fiatal Németország és a baloldali hegeliánusok köreiből jövő nyugtalan irodalmárok és magántanárok a szabadon lebegő spontán módon összekapaszkodó, gyakran siránkozó, polemikusan feltüzelt és kiszámíthatatlan értelmiségiek ugyanúgy megizmosodtak, mint az ellenük irányuló kitartó előítéletek. Így Feuerbach, Heine, Börne, Bruno Bauer, Max Stirner és Julius Fröbel, Marx, Engels, Kierkegaard az 1848-at megelőző években léptek fel, amikor a parlamentarizmus és a tömegmédia a korai liberalizmus szárnyai alól épphogy kikeltek.”[23]
Általános vélekedés, hogy a reformátorok, illetve a status quo őrzői mellett másfajta értelmiségi oppozíció is megjelenhet, például a magányos farkas és a hálózati értelmiségi. Itt döntenünk kell, hogy az individualitásban vagy a csoport-hovatartozásban leljük-e fel az értelmiségi lét szubsztanciáját. Leclerc érdekes nyelvi megkülönböztetést tesz: a francia nyelvben is meghonosodott orosz intelligencia (l‘intelligentsia) kifejezés és az értelmiségiek (les intellectuels) francia többes számú fogalmára, illetve a különbségek heurisztikus értékére utal. Az orosz intelligencia-fogalom egyszerre szinguláris és kollektív, noha a hangsúly inkább a közösségi oldalra billen; a többes számú francia értelmiség-fogalom (les intellectuels) sok, de alapvetően egymástól függetlenül gondolkodó és cselekvő ember „mechanikus” egymás mellettiségét fejezi ki.[24] Persze, a francia fogalom esetén sem kell abszolutizálni az „individualista” értelmet. „Vajon mi legyen az elsődleges: az individuális értelmiségi vagy az intelligencia? Az értelmiségiek valamilyen csoportot alkotnak, mint hajdan a klerikusok? Vagy mégis inkább az individuumok statisztikai aggregátumának tekintsük őket, akiknek egysége mindig problematikus és pusztán csak átmeneti? További kérdés, hogy az értelmiségi ember magányosan gondolkodik-e vagy a hasonszőrűek csoportjának egyik tagjaként? S vajon, ha az intelligencia (mint közösség) az elsődleges, nem pedig a (magányos) entellektüel, miféle természetű ez a kollektivitás? Az intelligenciát magán- és magáért-való osztálynak kell-e tekintenünk, vagy legalábbis olyan társadalmi rétegnek, amely valamilyen ’osztálytudattal’ rendelkezik?”[25]
módszeresen és kitartóan
Leclerc további megfontolandó megjegyzése, hogy a „csúcs-értelmiségieket” – akik módszeresen és kitartóan foglalatoskodnak eszmékkel és szimbólumokkal – gyakran pontosabban határozhatjuk meg, ha nem a hivatásuk vagy a társadalmi
munkamegosztás hierarchikus rendjében elfoglalt helyük szerint próbáljuk leírni őket, hanem az általuk birtokolt fizikai és szimbolikus terek helytartóiként, így Franciaországban beszélhetünk a Quartier latin vagy a Saint-Germain-des-Prés entellektüeljeiről, az Egyesült Államokban a keleti parti híres egyetemek (Yale, Harvard, Princeton) „nagymoguljairól” stb. Az értelmiségi hovatartozás meghatározásának további lehetőségét kínálja a megközelítés, ha a napilapok, a hetilapok tárcarovatainak rendszeres szerzőire, illetve rendszeres olvasóira tekintettel osztályozunk. (Franciaországban a politikai, illetve esztétikai elkötelezettség pontosan meghatározható azon az alapon, hogy valaki a napilapok és a hetilapok közül a Le Monde, a Libération, a Le Nouvel Observateur, illetve a Les Temps Modernes, Esprit, Le Débat vagy az Éléments rendszeres olvasója-e.) A virtuális közösségeket összeköti valamilyen spirituális kapocs. Kérdés, hogy az effajta „összetartozást és virtuális kooperációt” érdemes-e olyan együttműködő hálózati közösségként felfogni, amely szélső esetben ilyen vagy olyan előjelű titokzatos összeesküvő csoporttá áll össze? A józan kutatók tartózkodnak az efféle túlzásoktól, bár tagadhatatlan, hogy – főként a szélsőjobboldali filozófusok és társadalomtudósok körében – újabban nagy divatja van a konspirológiai elméleteknek.[26] Mindenesetre, ha az elismerést (anerkannt sein – mondta egykor Hegel) az értelmiségi identitás egyik fontos összetevőjének tekintjük, azt is el kell fogadnunk, hogy a „csoporthoz-tartozás” szükségletéről még az úgynevezett magányos farkasok sem tudnak teljesen lemondani. Az értelmiségi eszméket (tudományos művészi, politikai stb.), illetve gondolatokat termel, és közreműködik ezek archiválásában, illetve terjesztésében.
„Az eszmékkel munkálkodás a specifikus szociabilitás formáját implikálja, amely persze nem mindig és nem kizárólagosan az egyetemek előadótermeiben, a szerkesztőségi szobákban, a kutatólaboratóriumokban vagy a kiadók helyiségeiben realizálódik.”[27] Ezzel együtt azt is el kell fogadnunk, hogy léteznek olyan privilegizált helyek és terek, amelyek nem pusztán az értelmiségi összetartozás szimbolikus pontjai, hanem az eszmék, a tudományos és a művészi értékek létrehozásának valóságos színterei, amelyekben egyaránt jelen van a kollektív és az individuális elem.[28] Valamikor a szalonok, a klubok és a kávéházak rendelkeztek kitüntetett szereppel az értelmiségi terek létrehozásában és fenntartásában, s ezek egyszersmind a kialakuló társadalmi (polgári) nyilvánosság gyakorlóterepei is voltak.[29] Újra csak Leclerc-t idézem: „nem létezik izolált értelmiségi.
Értelmiséginek lenni azt jelenti, hogy tudatosan és kollektív módon hozzátartozni a hasonló gondolkodásúak valamilyen csoportjához. Vagyis ugyanazokat az újságokat olvasni, részt venni az aktuális vitáikban, s egyáltalán: egy értelmiséginek hallatni kell a hangját abban a ‘kis univerzumban’, amelyhez éppen tartozik.”[30] Az értelmiségi lét elengedhetetlen tartozéka a láthatóság, hogy részt vesz a szakmai és a közéleti vitákban. Ebben is kifejeződik az individualitás és a közösségiség paradoxona, hiszen a viták kezdeményezése, a részvétel különféle petíciók és tiltakozások aláírásában és más hasonló megmozdulások valamiképpen mindig egyes szám első személyű vállalkozások, ugyanakkor közösségi akciók is, a „nyelvcselekvések” a hasonszőrűek körében valósulnak meg.
Az értelmiségiek tipologizálásának a már említetteken túl is számos lehetősége van. Bourdieu a Homo academicus című munkájában szembe állítja a tisztán intellektuális vagy más néven diszkurzív tekintélyt és az intézményi tekintélyt. Ez a két komponens a valóságban komplex elegyet alkot, amelyben nagyon nehéz fellelni az eredeti összetevőket a maguk tiszta formájában.[31] Jól szemléltethető ez a dilemma az értelmiségiek egy többé-kevésbé pontosan definiálható és ezzel együtt viszonylag homogén csoportjával: az egyetemi oktatókkal. A homogenitás csak annyi, amennyire az egyetemi oktatók együttesét állítjuk szembe a közoktatásban dolgozó pedagógusok „nagy tömegével”. Belülről nézve már korántsem érvényesül ez a homogenitás, mert nagy különbség van a fővárosi (párizsi, budapesti) elitegyetemek és kisebb presztízsű vidéki egyetemek és főiskolák oktatóinak lehetősége és elismertsége között.
kulturális és tudományos tőke
Az intézményi tekintély igen jól szabályozott a felsőoktatási intézményekben (tanársegéd, adjunktus, docens, tanár). Ezért is mondják sokan, hogy ez a hierarchia, legalábbis elvben, egyszerre arisztokratikus és demokratikus. Arisztokratikus, mert a kiemelkedő kulturális és tudományos tőke valamiképpen mindig perszonifikálódik (mindig X. Y. fizikusról, filozófusról van szó, tehát a kiemelkedő teljesítményhez konkrét személyek rendelhetők), és demokratikus, mert – legalábbis a rendszerben már bennlévők számára – világos játékszabályok vannak. De, miként Bourdieu számos munkájában bizonyította, az értelmiségi utánpótlás meglehetősen antidemokratikus és erős szelekciót érvényesítő rendszereken fut keresztül.[32]
Egy újabb s meglehetősen gyakran előforduló dilemmája az egyetemi értelmiség elitjének – legalábbis egy meghatározó részének – a tanítani és/vagy kutatni (publikálni) kérdése. Nyilván csak részben személyes választás (illetve tehetség) kérdése, ki melyik területen szeretne sikereket elérni és elismerést szerezni.[33] Általában a tudomány alrendszere (hogy Luhmann kifejezésével éljek) a kutatási és a publikációs teljesítményt értékeli – ezek mérhetők, úgymond objektíve. De azért itt sem olyan egyszerű a helyzet. A berlini fal leomlása után gyorsan zajlott a két Németország egyesülése. Nálunk inkább a folyamat kellemesebb oldalára figyeltek (még az értelmiségiek is). Leginkább arra voltak érzékenyek, hogy attól kezdve mindenki nyugatnémet márkában kapta a fizetését, s az üzletek polcai egy év leforgása alatt minőségi árukkal teltek meg, de hogy közben a volt kelet-német csúcsértelmiség (egyetemi oktatók, akadémiai kutatók) nyolcvan százaléka néhány év alatt elvesztette az állását, mifelénk keveseket rázott meg.
Ami a kelet-német humánértelmiség leépítését illeti, általában elmondható, hogy minden a „jogállami normák betartásával” ment végbe. A folyamat elvben két szakaszból állt, az értékelésből és a leépítésből.[34] Az értékelés fókuszában (a hajdani politikai elkötelezettség fokának forszírozása mellett!) a publikációs tevékenység állt. Nem kétséges: a kelet-német egyetemi oktatók publikációs teljesítménye mennyiségében és minőségében jóval alatta maradt a nyugat-német kollégák teljesítményének. A különbség okaira nemigen figyeltek, például hogy amíg a hajdani NSZK-ban csaknem minden doktori értekezést szinte azonnal kiadtak könyv formában is (ami szárnyakat adott a kezdő tudósoknak), az NDK-ban folyamatosan papírhiányra hivatkoztak, s majd a „következő ötéves tervben lesz rá papír” válasszal nagyon sok tehetséges fiatalnak vették el a kedvét a tudományos munkától.
Másrészt a politikai elnyomás miatt, az NDK-ban a tudományos teljesítmény jelentős része élő szóban hangzott el, például magánlakásokban vagy éppen a lipcsei Deutsche Bücherei kávézójában tartottak városszerte ismert és megvitatott szellemtudományi előadásokat. A kelet-német filozófusok hiába mondták, hogy pusztán a publikációs teljesítménye alapján Szókratész egy senki volt a filozófiatörténetben, mindez nem hatotta meg a „revizorokat”, akik mindannyian az NSZK-ból jöttek.[35]
folyamatosan radikalizálódtak
A másik példámat a már többször is idézett Raymond Boudon egyik könyvéből kölcsönzöm. Boudon megjegyzésére azért is érdemes figyelni, mert mintha az ellenkezőjét mondaná annak, mint amit korábban idéztem tőle. A társadalom logikája című könyvében írja, hogy a múlt század hatvanas éveinek amerikai diákmozgalmai nagyon tanulságosak az értelmiségszociológia számára. Mert a leghevesebb lázadások színterei a leghíresebb egyetemek voltak, ahol nemzetközileg ismert professzorok tanítottak, s a hallgatók összetételében is felülreprezentáltak a nagyon jó körülmények között élő, megfelelő kulturális tőkével rendelkező felső középosztálybeli családokból származók.[36] Ennek a jelenségnek lehet egy látszólag egyszerű magyarázatát adni, mondja Boudon. A felkészült és már családi alapon politikailag az „átlag fölött szocializálódott hallgatók” sokkal „tudatosabban” vetették magukat a közdelembe. Csakhogy az igazi ok nem ebben rejlik.[37] Inkább arról volt szó, hogy a híres egyetemek híres professzorai csak névleg álltak az egyetemek alkalmazásában. A valóságban szinte álladóan úton voltak, egyik nemzetközi konferenciáról a másikra utaztak, s leginkább a repülőterek termináljaiban lehetett találkozni velük. A diákok magukra maradtak, s folyamatosan radikalizálódtak, illetve radikalizálták – egymást. Ezzel ellentétben a kevésbé ismert egyetemek professzorai együtt éltek diákjaikkal, képesek voltak moderálni a fellángoló indulatokat. Meglehet, s ezt már én teszem hozzá némi rosszmájúsággal, a hírességek egyetemi jelenléte sem biztos, hogy lényegesen változtatott volna a helyzeten, hiszen a rendkívüli intelligencia, s a tudományban vagy éppen a művészetben elért nemzetközi elismertség egyáltalán nem garantálja, hogy egy politikai szituációban a kiemelkedő entellektüelek megbízható és követendő ítéletet alkotnak. Jól ismert Jean-Paul Sartre számos melléfogása, vagy Michel Foucault elhamarkodott ítélete az 1979-es iráni iszlamista forradalom kapcsán.
A nagy emberek ugyanúgy foglyai saját politikai és világnézeti doxáinak, mint az utca embere. Az persze valószínű, hogy a konzervatív beállítottságú entellektüelek előnyben vannak a radikálisokkal vagy a kritikai szellemet határozottabban képviselőkkel szemben. Aki óvatosabban fogalmaz, főként a jövőben bekövetkezhető eseményekről, kevesebbet téved. Ezért szokták Raymond Aron konzervatív józanságát Sartre baloldali heveskedéseivel szemben pozitív példaként említeni.
Richard Rorty egy régebbi tanulmányában további értelmiségi szembenállás lehetőségét is felvillantja: a „tudományos” kultúra és az „irodalmi kultúra” oppozícióját, illetve ennek politikai implikációit.[38] Jól ismert, mondja Rorty, hogy az amerikai filozófia elsődleges orientációját jelentő analitikus filozófusok nemcsak azért nyilatkoznak „lesajnálóan” a kontinentális filozófiáról, mert az a szemükben nem tudományos (alapvetően irracionális és esszéisztikus), hanem az „irodalmi kultúra” képviselői hajlamosak a totalitárius rendszerek kiszolgálására, ellenben a tudományfilozófusok immúnisak a szélsőséges eszmékkel és politikai rendszerekkel szemben.
„Mindez akkor válik nyilvánvalóvá, írja Rorty, amikor analitikus filozófusok megjegyzik, hogy Carnap emigrált, míg Heidegger csatlakozott a náci párthoz; hogy Russell átlátott a sztálinizmuson, míg Sartre nem, hogy Rawls osztja a törvények hatalmába vetett szokásos civilizatórikus reményeket, míg Foucault nem.”[39] Rorty persze nem ért egyet a felosztással – én sem. Arról ugyan nincs tudomásom, hogy lett volna olyan analitikus filozófus, aki átállt a nácik oldatára, de számos példát lehet idézni, hogy egzisztencialista (és kontinentális) filozófus elutasított mindenféle totalitárius rendszert.[40]
Probléma lehet az éppen adott pozíció okozta csőlátás. Todorov jegyzi meg, hogy Alexis de Tocqueville milyen együttérzéssel ír az amerikai indiánok szenvedéséről Az amerikai demokráciában, ugyanakkor – mint francia politikus és elkötelezett nacionalista (Tocqueviile egy időben miniszter is volt) – természetesnek vette Algéria gyarmatosítását, s a francia katonai erőszakot a „civilizációs misszió” melléktermékének tekintette.[41]
-
Boudon, Raymond/Bourricaud, Francois: Dictionnaire critique de la sociologie. PUF, Paris, 2007. (7. kiadás), 335. Továbbá Winock, Michel: Le siécte des intellectuels. Éditions du Seuil, Paris, 1999. (2. kiadás). ↑
-
Huszár Tibor: Fejezetek az értelmiség történetéből. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. 9. Géraid Leclerc szerint az értelmiség-kutatással foglalkozók többsége úgy véli, hogy az „(…) értelmiségiek a Dreyfus-ügy kapcsán jelentek meg (az 1894–1906 közötti években, illetve még korábban, 1897–1899 között, ha szigorúan tartjuk magunkat a nyilvános viták központi eseményeihez). Természetesen nem tilos ezt a terminust használni a megelőző korokkal kapcsolatban sem, ahogy sokan meg is teszik”. Leclerc, Gérard: Sociologie des intellectuels. PUF, Paris, 2003. 3. ↑
-
Boudon/Bourricaud, i. m. 335. ↑
-
A katolikus őskonzervatív filozófus, Molnár Tamás írja, hogy napjainkban „(…) egy egyetemi diploma már alig használható mint a siker szimbóluma, hiszen olyan sok embernek megszerezhető, hogy megkülönböztető értéke elvész”. Molnár Tamás: Az értelmiség alkonya. Akadémiai kiadó, Budapest, 1996. 213–214. Ford.: Mezei Balázs. Eredetileg Molnár, Thomas: The Decline of the Intellectual. Transaction Publishers, New Brunswick (U. S. A.) and London, (U. K.) 1984 . Az első kiadás tudomásom szerint 1961-ben jelent meg. ↑
-
Leclerc, i. m. 4. Huszár Tibor Jan Szczepański értelmiség-definícióját kommentálva írja, hogy elvben lehet definiálni az értelmiséget, mert valóban léteznek olyan tipikus ismertetőjegyei, amelyek több korszakon és társadalmi formán átnyúlva, többé-kevésbé univerzális érvényűek, mégsem lehet egymással szinonimnak tekinteni az értelmiséget és a modern értelmiséget. Szczepański olyan tipológiát kínál, amelyben az értelmiséginek hat fontos ismertetőjegyét sorolja fel. így „értelmiségiként jellemezhetők mindazok, akik ‘a gondolat és a szó embereinek különböző kategóriái által a modern társadalmakban betöltött hat funkció legalább valamelyikét gyakorolják’.” Idézi Huszár, i. m. 11. ↑
-
Boudon/Bourricaud, i. m. 336. ↑
-
A helytörténeti kutatások, illetve a helyi média jóvoltából részben megszüntethető ez a különbség, hiszen egy város vagy egy régió befolyásos polgárai országos nézőpontból valóban anonim szereplők, de a helyi lakosság számára nem azok. ↑
-
Boudon/Bourricaud, 336–337. ↑
-
A retorikai irodalom számos képviselője szerint különbséget kell tenni az ad hominem és az ad personam érvelés közé. Elfogadom Chaïm Perelman álláspontját, hogy a beszélgetőpartner személyét közvetlenül sértő érvelést vissza kell utasítani. ↑
-
Leclerc, i. m. 11. ↑
-
Todorov, Tzvetan: Devoirs et délices. Une vie de passeur. Entretiens avec Catherine Portevin. Éditions du Seuil. Paris, 2002. 258. ↑
-
Szczepański, Jan: ‘Az intellektuelek mitizálása’. In. Uő: A szociológus szemével. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. 131. Ford.: Forintos György. Az utóbbi évtizedekben az úgynevezett konzervatív liberális álláspont számos képviselőjének jelent meg az értelmiség-problematikát tárgyaló munkája magyarul. Például: Johnson, Paul: Értelmiségiek. Gondolat Kiadó, Budapest, 1999. (Eredetileg: Johnson, Paul: Intellectuals, Weifeld and Nicolson, London, 1988.); Lilla, Mark: A zabolátlan értelem. Európa könyvkiadó, Budapest, 2005. Ford.: Zsélyi Ferenc.
Ezek a munkák elsősorban a baloldali értelmiségiek, jórészt írók és filozófusok emberi gyengeségeit, illetve a baloldalinak mondott totalitárius rendszerekkel szemben megnyilvánuló „pozitív” elfogultságait tárgyalják. Mindkét szerző az úgynevezett „csúcsértelmiségiek” (pl. Rousseau, Marx, Tolsztoj, Sartre, Russell, Chomsky stb.) folyton újjászülető doktrinerségét, küldetéstudatát, életidegenségét, beteges aktivizmusát, illetve a világot megváltani szándékozó „nagy emberek” magánéleti gyengeségeit ostorozzák. Feltűnő, hogy a példákat szinte mindig ugyanabból a körből választják. Lilla munkája némileg kivétel, mert a nácizmussal szimpatizáló Martin Heideggert és Carl Schmitt-et is a kártékony értelmiségiekhez sorolja. Ezekhez a könyvekhez képest a korábban idézett Molnár Tamás mértéktartónak és objektívnek tekinthető. A magyar szerzők közül érdemes megemlíteni Pokol Béla munkáit, elsősorban a Szociológiaelmélet címmel megjelent egyetemi tankönyvet (Bibor Kiadó, Miskolc, 1997.), illetve a Morálelméleti vizsgálódások (Kairosz Kiadó, Budapest, 2010.) című kötetet. Pokol Béla úgy látja, hogy az európai (elsősorban a francia) szellemi életet hagyományosan a baloldali médiaértelmiség túlsúlya jellemzi. Nem vitatva Pokol megállapításainak részigazságait, az utóbbi évtizedek Európájában mégis inkább az új jobboldal (Franciaországban: Új Jobboldal) előretörése figyelhető meg, mégpedig a legkülönbözőbb változatban (tradicionalisták, konzervatív forradalmárok, nemzeti bolsevikok, európai iszlám fundamentalisták stb.). Az egyik legérdekesebb szélsőjobboldali politikai-ideológiai konstrukció az orosz Új Eurázsia Mozgalom, amelynek Alekszandr Dugin a szellemi vezetője. Duginról, illetve az új Eurázsia-eszme geopolitikai törekvéseiről részletesebben írok a Kicsoda Ön. Alekszandr Dugln? című tanulmányomban. Korunk, 2013/5. ↑
-
I. m. 131. Egyébként az Egyesült Államokban nagy hagyománya van az anti-intellektualizmusnak és ez „az értelmiségiek gyenge társadalmi és politikai presztízsében, illetve befolyásában gyökeredzik”. Hourmant, Francois: ‘Les intellectuels et le pouvoir: des ‘idiots utiles’ aux prophétes destitution’. In: Hourmant, Francois/ Leclerc, Arnault (dir.): Les intellectuels et le pouvoir. Presses universitaires de Rennes, Rennes, 2012. 16. ↑
-
Lásd Schumpeter, A. Joseph: Kapitalismus, Sozialismus und Demokratie. Francke Verlag, Tübingen und Basel, 7., erweiterte Auflage, 1993. Ford.: Susanne Preiswerk. Eredetileg: Capitalism, socialism and democracy. ↑
-
I. m. 237. ↑
-
1922-ben a szovjet-rendszer még úgy szabadult meg a veszélyesnek és ellenségesnek ítélt vezető értelmiségiektől, hogy nagyjából kétszáz embert felültetett egy hajóra, és „kipaterolta” őket az országból. Olyan ismert filozófusok és szociológusok voltak közöttük, mint Nyikolaj Bergyajev, Nyikolaj Losszkij és Pityirim Szorokin. De ez még humánus megoldás volt, a harmincas évek elején már kényszermunkatáborokba zárták a vezető értelmiség jó részét, s nagyon sokat kivégeztek közülük. Ez lett az osztályrésze például Husserl egyik első és kedvenc tanítványának, a tizenhét nyelvet beszélő Gusztáv Gusztavovics Spetnek, továbbá a híres vallásfilozófusnak, Pavel Florenszkijnek. Hogy milyen vérveszteséget szenvedett az orosz filozófustársadalom, azt mindennél jobban jelzi a tény, hogy a negyvenes évek elején a Moszkvai Állami Egyetemen jószerivel egyetlen komoly filozófus maradt talpon, Valentyin Ferdinandovics Aszmusz. Egy másik jelentős filozófus, Alekszej Loszev, miután félig megvakulva kiengedték a munkatáborból, csak a Moszkvai Pedagógiai Főiskolán kapott állást, s haláláig megtiltották neki, hogy egyetemen tanítson. Lásd még: Kiss Lajos András: Haladásparadoxonok. Bevezetés az extrém korok filozófiájába. Liget, 2009. 85–132. Továbbá: Vagyimov, Alekszandr Vagyimovics: Bergyajev: izgnanyije. Voproszi filoszofii. 1991/1. 160–165. ↑
-
Sloterdijk, Peter: Zorn und Zeit. Politisch-psychologischer Versuch. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2008. 271. ↑
-
Hörz, Herbert: Lebenswenden. Vöm Werden und Wirken eines Philosophen vor, in und der DDR. Trafó Verlag, Berlin, 2005. 147. ↑
-
Lecterc, Gérald: Sociotogie des intellectuels, PUF, Paris, 2003. 31. ↑
-
I. m. 32. ↑
-
I. m. 32. ↑
-
I. m. 33. Ehhez hasonló sors várt az 1950-es évek közepén debütáló moszkvai filozófusok többségére is. A Sztálin halálát követő években egy sor tehetséges filozófus színre lépése zavarta meg a moszkvai filozófiai élet állóvizét. Alekszandr Zinovjev, Evald lljenkov, Merab Mamardasvili, Borisz Grusin és mindenekelőtt Georgij Scsedrovickij (a „Moszkvai Metodológiai Kör” néven ismert filozófustársaság vezetője) szembeszálltak az addigi színtelen és dogmatikus marxizmussal, és az autonóm gondolkodás nevében újító ötletekkel álltak elő. Ma azt mondanánk: a tudományos megismerés logikájának és a gondolkodásnak mint szabad szellemi játéknak a kérdéseit állították kutatásaik centrumába. A kör félig legálisan, félig illegálisan működött. Rövid idő elteltével a hatóságok tudomást szereztek az „alternatív marxista körről”, és csendben felszámolták. Iljenkovot az egyetemről az akadémia filozófiai intézetébe „száműzték”, többé nem taníthatott. Barátja és munkatársa, Valentyin Korovikov felhagyott a filozófiával, később elismert külpolitikai újságíró lett. Scsedrovickijnek csak többszöri nekifutás után sikerült befejeznie a kandidátusi értekezését, és filozófiával ezután csak „hobbiszerűen” tudott foglakozni. Zinovjev a hetvenes évek végén Nyugat-Németországba emigrált, csak a gorbacsovi fordulatot követően térhetett haza. Lásd Tabatchnikova, Svetlana: Le Cercle méthodologie de Moscou. (1954–1989). Editions de l’École des hautes études en sciences sociales, Paris, 2007. Valamint: Scsedrovickij, Georgij: Ja vszegda bil igyealistom…, NNF – Inysztyitut Razvityija im. Scsedorovickogo, Moszkva, 2012. Hogy az 1950-es évek Szovjetuniójában mekkora személyes bátorságra volt szükség ahhoz, hogy valaki autonóm gondolkodó legyen, arról sok mindent elmond Vagyim Szadovszkij. „A párttörténet szeminárium – valamikor 1952 végén vagy 1953 elején – a következőképpen indul. Az előadó, a Moszkvai Állami Egyetem jól ismert figurája, csontkemény sztálinista, rögvest felteszi a kérdést: ’No, lássuk csak, hogy áll a párt?’ Az első hallgató mond valamit, de nem azt, amit kellene. (A hallgató állva marad, hiszen a fegyelem ezt követeli.) Aztán a második, a harmadik, a negyedik…, de senki sem azt mondja, amit kellene. Már a csoport nagyobb része áll, amikor valakinek eszébe jut a helyes válasz: ’Mint a kőszikla’.” Szadovszkij, Vagyim: Filoszofija v Moszkve v 50-je i 60-je godi. Voproszi filoszofii, 1993/7.150. ↑
-
Habermas, Jürgen: ’Die Rolle des Intellektuellen und die Sache Europas’. In. Habermas, Jürgen: Ach, Európa. Kleine Politische Schriften XI. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2008. 80. ↑
-
Leclerc, i. m. 61. A huszadik század elején Oroszországban két olyan tanulmánykötet is megjelent, amelyik az orosz értelmiség felelősségének kérdéseit tárgyalta. Az egyik az 1907-es Mérföldkövek (Vehi), a másik az 1921-es De profundis. Mindkét gyűjteményben publikáltak a szlavofil/keresztény perszonalista irányzatok képviselői és a liberális/szociáldemokraták. Magyarul is rendelkezésre áll egy kiváló válogatás a gyűjteményekből. Kiss Ilona (szerk.): Az orosz forradalom démonai. Századvég Kiadó, Budapest, 1990. ↑
-
Leclerc, i. m. 61. A zárójeles betoldások tőlem származnak – K. L. A. ↑
-
Például Dugin, Alekszandr: Konspirologija – Nauka o zagovorah, szekretnij obscsesztvah i tajnoj vojnye. „Evrazija”, Moszkva, 2005. Az összeesküvés-elméletekről természetesen léteznek komoly szociológiai és filozófiai munkák is. Ezek egyike Luc Boltanski Rejtélyek és összeesküvések című műve. Boltanski, Luc: Énigmes et complots. Une enquéte a propos d’enquétes. Éditions Gallimard, Paris, 2012. ↑
-
Leclerc, i. m. 63. ↑
-
I. m. 63. ↑
-
Ehhez lásd Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című munkáját. Osiris Kiadó Budapest, 1993. (2. kiadás). Ford.: Endreffy Zoltán. Eredetileg: Habermas, Jürgen: Strukturwandel der Öffentlichkeit. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1961. A forradalom előtti francia értelmiségi elit létrejöttének folyamatába és a szalonok világába kiváló bevezetést nyújt Craveri, Benedetta A társalgás kora című munkája. Craveri, Benedetta: L’âgé de la conversation. Gallimard, Paris, 2002. Ford.: Éliane Deschamps-Pria. Eredetileg: La civiltà della conversazione. Adelphi Edizioni, Milano, 2001. A társasági élet intellektust fejlesztő és erkölcsöt nemesítő funkciójáról a német kultúrában Schleiermacher írt rövid, de gondolatgazdag tanulmányt (1799). Schleiermacher, Daniel Ernst: ‘Versuch einer Theorie des geselligen Betragens’. In: Uő. Philosophische Schriften. Union Verlag, Berlin (Ost), 1984. 39–64. ↑
-
Leclerc, i. m. 65. ↑
-
Bourdieu, Pierre: Homo academicus. Les Éditions de Minuit. Paris, 1984. ↑
-
Bourdieu, Pierre/Passeron, Jean-Claude: Les heritiers. Les étudiants et la culture. Les Éditions de Minuit, Paris, 2008. (Eredetileg 1964.) „Egy felsőfokú végzettséggel rendelkező értelmiségi káder fiának nyolcvanszor nagyobb az esélye, hogy egyetemre kerüljön, mint egy szakképzetlen mezőgazdasági munkás gyerekének, és negyvenszer nagyobb, mint egy szakmunkás gyerekének”. I. m. 12. És minél magasabbra lépünk (az egyetem sikeres elvégzése, doktori fokozat szerzése, kutatói állás egy elit egyetemen vagy intézetben stb.), annál nagyobb a különbség a legfelső és a legalsó társadalmi kategóriába tartozó gyerekek karrieresélye között. ↑
-
Leclerc, i. m. 69–70. ↑
-
Részletesebben ír erről Herbert Hörz, aki mint az NDK Tudományos Akadémiájának alelnöke, aktív résztvevője (és persze vesztese) volt a folyamatnak. Lásd Hörz, i. m. 345–347. ↑
-
Erre mondta Hörz, hogy „Die ‘Okkupation’ des DDR-Wissenschaftsbetrieb ist genauer als zu forschen.” I. m. 346. ↑
-
Boudon, Raymond: La logique du social. Introduction á l’analyse sociologique. Hachette Littérature, Paris, 1990. 91–94. ↑
-
Boudon szerint, ha a politikai tudatosságot automatikusan hozzárendeljük a legjobb egyetemek hallgatóihoz, felvetődik a kérdés: miért fordultak volna szembe a diákok azokkal az egyetemekkel, amelyek hosszabb távon a legjobb szakmai karrier esélyét kínálta számukra? ↑
-
Rorty, Richard: A filozófia ma Amerikában. Magyar Filozófia Szemle, 1985. 3/4. 599. Ford.: Fehér M. István. Eredetileg: Philosophy in America Today. ↑
-
I. m. 599. ↑
-
Csak a legismertebbek közül érdemes megemlíteni Bergyajev, Jaspers és Camus nevét. Ugyanakkor arra is volt példa, hogy az NDK legismertebb „analitikus filozófusa”, Georg Klaus egyszerre volt dogmatikus marxista, a kelet-német szocialista rendszer elszánt híve, s ezzel párhuzamosan – nagyon óvatosan – megpróbálta a Bécsi Kör filozófiáját is népszerűsíteni az NDK-ban. Vagyis a tudományfilozófiai elkötelezettség nem feltétlenül garantálja a politikai kérdések tisztánlátását. ↑
-
Todorov, i. m. 217. Tocqueville, Alexis, de: Az amerikai demokrácia. Európa Kiadó, Budapest, 1993. Ford.: Ádám Péter és társai. 457–484. Eredetileg, Tocqueviile, Alexis, de: De la démocratie en Amerique. Gallimard, De la Pléiade, Paris, 1992. 373–480. A magyar fordítás az 1952-es kiadásból készült. ↑