ÁRNYÉKOLÁS

Szívesen nézte az árnyékát – csakhogy ez, így, kevés és pontatlan is. Néha inkább ingerelte, bár még mindig nem hitte: van, aki sorsát rendezve próbára teszi, és ingerli. De a túlontúl ismerőssé, és rögvest gyanússá lett rácsodálkozásai közül – és mintha már minden alkalmas volna a rácsodálkozásra: a sokszor vagy sohasem látott arcvonások, mozdulatok, egy madár kóválygó röpte, virágba boruló fa, méhzsongás, vagy éppen a hirtelen pusztulás, hogy mennyire hirtelen és gyors a fonnyadás, a sárgulás-szürkülés, a zsugorodás – az árnyékok kiváltak. Nemcsak az elaggást, a lélek megereszkedését jelző, s valahogy menthetetlenül hamisnak érzett saját meghatódásai bántották, folyamatosan és kényszeresen ellenőriznie kellett magát, már mióta!, hogy rácsodálkozás vagy meghatódás? – tudta, fogalmakkal szépen el is rendezte, hogy a kettő merőben más, talán meg sem férnek együtt, kétséges aztán, lehet-e hályogosodó szemmel rácsodálkozni valamire; őrizheti-e a szellem rugalmasságát, ha egyszer a test képtelen akárcsak tartóztatni önnön hanyatlását? Az árnyék, hogyhogy nem, szinte függetlenedett ezektől a háziszorongásaitól, és – erre figyelt fel először – attól is, hogy egyszerű testvetület legyen.

muszáj megneveznie

Egyszer kézen fogva mentek a feleségével a keskeny, apró kaviccsal-kövekkel döngölt hegyi úton. A füves fennsík szélén aszfaltozott terep; s végig, az ösvényen és a világosszürke betonon is jobb felől előttük kúszott, imbolygott hosszúkás árnyékuk. A nyújtott ikerárnyék pedig pontosan olyan volt, mint a harminc év előtti. Úgy tűnt, pontosan olyan. Vékonyak voltak, keskeny arcúak, dús hajúak. Hajnal érezte, mikor a felesége rásandított: látja és gondolja-e? – aztán egyikük sem szólt a kísérő és kísértő látványról, talán hogy szavakkal el ne hessentsék a lehetőséget, legalábbis ne váltsák giccses megbizonyosodásra. Árnyékuk így bekerítetlenül, szabadon csapong azóta is. Ha Hajnal egyedül baktat, akkor is figyeli, most már nemcsak az időt felszívó kápráztatást, nem is a fizikai törvényeken és az értelemmel rendezett világon túlról érkező jelet, hanem hogy mit akar tőle – akar-e egyáltalán? – és mit kezd ezzel az egésszel. Az árnyékokkal, amelyeket muszáj megneveznie és foltról foltra jellemeznie, mert másképpen nem is láthat. Szavakat mond tehát, folyamatokat keres, holott a lelke mélyén és a tudata felszínén is nem árnyékszerű, nagyon is súlyos tény tanyázik: hogy ez eleve öncsalás, és semmire nem jut racionális, analitikus, még a legvadabb szétcincincálásokba is konstruktivitást eresztő módszerével. A módszere viszont életfontosságú szerv, minek próbálkozna azzal, hogy meglenne-e nélküle. Nem lenne meg.

Először is tisztázta magában, hogy árnyékai nem akarnak testesülni, nem tolonganak hozzá, nem kérnek vért – semmit sem kérnek. Az égvilágon semmi közük nincs az alvilági kultúrárnyakhoz. De rebbenékenységük vagy illékonyságuk nem is kacér. Általában mozgékonyak, pillanatonként átalakulnak, megvastagodnak, elvékonyodnak, némelyik golyóvá tömörül vagy nyílvesszővé nyúlik, mire magában nevet ad, már mást lát, de soha villogást vagy szikrázást. Úton vagy szobapadlón, kézben tartható doboz oldalán vagy többemeletnyi házfalon – azért csak szürke árnyék marad még a leginkább elrugaszkodott is. Tapasztalta, hogy árnyéka természetén, helyesebben a majdnem következetesnek tetsző kiszámíthatatlanságán, hogy nincsen semmiféle megragadható természete, jellege, s főként, hogy feltűnően nem engedelmes, nem változtat: nappal vagy éjszaka van-e. Ha éjjel kibotorkált a konyhába inni, fel sem kapcsolta a villanyt, a holdfény is elegendő volt. Az üres, sárga meg kék mintás poharat letette a fehér asztalra, talán pillanatra látta a szabályos, hasábforma, sötétszürke árnyékot, de megesett, hogy egészen mást látott: például ügyetlen papírkivágás-ragasztás árnyékának hatott az a lombtalan fa – rövid, tömzsi, szinte bumfordi ágakkal –, amely egyszer csak hajladozni kezdett. A számítógépe mögötti falon sisakos, csuklyás lovas jelent meg. Lassan, lépésben haladt, inkább csak erőtlenül pulzált az árnyék, egy darabig elidőzött, aztán jelentés nélkül eltűnt, elenyészett. Gyakran az értelmes, követhető, mondhatni: rendes vetületet bolondította meg valami idegen, felfoghatatlanul odakerült folt, egy telefonfülke árnyékában például hattyúcsapat úszott.

Nem sokkal az időtlenséggel kecsegtető ikerárny feltűnése után vette észre Hajnal a később újra meg újra megjelenő szónokot. Talán nem is ugyanaz a szónok hadonászott előtte – hisz nemcsak az öltözetük, az alakjuk is eltért –, a kép mégis ismétlődésnek tűnt. A nyúlánk, máskor tömzsi figura indulatosan lökte magasba a karját. Saját, nem hallható ordításának ritmusára hadonászott. Ez is a képzelet játéka volna? Nem valószínű. A képzelet kivetítései villámként futottak át rajta – ismerte az effélét –, mindig megriasztották, legalábbis megborzongatták. Hogy a gyalogátkelő túloldaláról rég halott nagybátyja vagy a Balatonba fúlt szomszédbeli kamaszfiú indul feléje. A képzelet teremtményei – a nappali riadások és az álomzagyvalékban felbukkanók is – egészen mások. Azokat csendesíteni, szelídíteni kell, vagy még észszerűbb szűk celláikba visszaparancsolni, és megerősíteni a zárakat. Az árnyékok sohasem rettentették, s még a nyugtalansága, hogy ez-az megfejthetetlen és a hagyományos racionalitás valamiért nem használható, még az egyébként rosszul tűrt tanácstalanság sem volt olyan ijesztő, mint egy-egy látomás vagy álomjelenet. Meg aztán gyakran látott mókás, mulattató árnyékot, s ezek derűje mintha az indulatszegény vagy akár nyomasztó hangulatúakra is elhatott volna.

látható magány

A harmadik gimnáziumi osztály után, a nyári szünidőben egy hónapig ápoló volt a kórházban, ahol az anyja dolgozott, pontosabban a kórház városszélre telepített elfekvő részlegén segített a képzett ápolóknak, de már a második héten eldöntötte, hogy nincs benne annyi bölcsesség vagy fatalizmus, amennyi szerinte az orvosi munkához szükséges. Alkalmatlan, ítélkezett magáról, és kamasz-szenvedéllyel megvallotta az anyjának fogyatékos empátia-készségét. A hangját sem tudta még fegyelmezni, hallotta, ahogy újra meg újra éles-sipítós lesz. Magával pörölt, mikor a haldokló Váradi néniről beszélt, az öregasszony szenvedélytelen sóhajairól, az egykedvűséggel tűrt fájdalmakról, látható magányáról, ahogy az infúzió cseppenként fogyott a palackból – csepp, csepp, csepp, ha megéri, este és éjszaka és másnap reggel is így csepeg majd, ha ő nem látja, akkor is csepeg, gyötrelmes lassúsággal, tét nélkül. Képzelnie kellett, hogy akkor is –; talán a végsőkig tompított tempó bőszítette leginkább. Eszelősen ismételgette, hogy ez a halál meg az ilyen élet nem kell neki. Kinek kell?, kérdezett vissza az anyja nyugtatónak szánt fölényes mosollyal – a felnőtt és az orvos rutinos nyugalma olaj volt az ő vad lobogására; neki… nekik kell… mindenkinek, aki így él, és aztán így hal meg… ilyen nyomorultan… én nem így fogok… ezt biztosan tudom, hogy nem így. Az anyja bólintott, sehogy sem lehetett provokálni. Mert szánalmasnak és megvetendőnek tartotta őt? Nem csak gyávának, aki megrémül a halál és az igazi szerencsétlenség láttán? Milyennek látta akkor? Embertelennek, önzőnek? Vagy csak éretlennek? Ő meg persze akkor sem tudta volna megmondani, hogy mit várt, miért kezdeményezte a beszélgetést, talán vitatkozni akart a maga életideáljáról? Hiszen nem voltak szavai. Azért beszélt, mert nagyon is bántotta, egyenesen szégyellte a saját magabiztosságát. Kemény elszántságát, hogy a Váradi néni-féle élettől elzárkózik, és azért zárkózik el, mert egészen más, össze sem hasonlíthatóan magasabb rendű életet alakít majd ki. A szülei, és a szülei ismerőseinek életétől is eltérőt. Mást. Úgy érezte, a más minőségű élet a rendes felnőttséggel veszi kezdetét, s ő tizenhét évesen még várakozásra, felkészülésre kényszerített. Úgy érezte, még minden – és a „minden” egyetlen egész volt, tüzes napgolyó – előtte van, s egyelőre ügyelnie kell, nehogy lemondjon a vágyott és eltökélt teljességről, hogy meg ne alkudjon, észrevétlenül valahogy el ne veszítse szeme elől. A körülötte élő felnőttek, középkorúak és öregek, látta, tudva vagy nem tudva, többé vagy kevésbé elszúrták a maguk élet-lehetőségét – ezt sohasem mondta az anyjának, de nem is igen palástolta a gőgjét.

Kétségtelen, mostanra is elcipelt valamennyit abból a hajdani gőgből, legalábbis ugyanúgy megrémül – most is eliszonyodik? –, hogy milyen igénytelen és nyomorúságos életek vannak, noha azóta tapasztalta: megtörténhet vele, amit csak valamivel korábban is elképzelhetetlennek gondolt. Megtörténik. Késszúrás, ahogy mondja magának: megtörténik. Már megtörtént. Visszacsinálhatatlanul és jóvátehetetlenül, holott még mindig felfoghatatlan, hogy ővele is, majdnem ugyanúgy. Magán érzi a saját elítélő tekintetét, most arra ügyel, hogy ne nézzen vissza szégyenkezve, ne akarjon szánakozást kelteni. Nem akartam, mégis megtörtént, ezt mondja magának? Hiába védekezett, az izzó gömb-élet nincs előtte, jószerivel semmi sincs már előtte.

a látvány neszei

Hirtelen kitavaszodott, a nyitott erkélyajtó árnyéka lengett, remegett. Nyújtózott és összehúzódott; frakkos lakáj hajlongott, úgy bókolt, mintha napokig, évekig, évszázadokig is készségesen ismételgetné a mozdulatot; alázatossága örökkévaló, csak nézni kellett, és volt. A hintázó, hosszúkás folt közepéből aztán bogarak rajzottak ki, a szélébe majmok csimpaszkodtak, szálak, szöszös csomók zizegtek és sercegtek, mint csöndes éjszakákon a levegő. Hajnal tehát nézte, ahogy általában látványosságot néz az ember. Nem először hallotta a látvány neszeit – a képpé válás cincogását, zúgását, de gyanakodott is: így, ilyesféle bámészkodással történik meg a kisiklás, minden belesimulás. De ha a mindeneket felkavaró gyanakvása most is elkülöníti, akkor mégse úgy lát, mégse úgy hallgatózik, mintha elfogadná, hogy megmutatkozhatnak vagy jelezhetnek érthetetlen és közömbösen létezők. Akkor mégse? Nem?

A Bolyongás hajnalban című novellaciklusból

kép | shutterstock.com