KAKASPÖRKÖLT
I.
„Kritón, egy kakassal tartozunk Aszklépiosznak, adjátok meg, el ne felejtsétek.”
(Szókratész utolsó szavai. Platón: Phaidón 118a)
A Szókratész halálát követő nap
Kritón, a szófogadó tanítvány,
elindul, hogy szerezzen
egy kakast.
A várost a butaság megnyugodott
zsivajgása tölti be.
Nem fogja már senki
a gondjukat viselni,
vagyis nem állít oda az ünnepi
asztalhoz egy ágáló öregember,
hogy arra emlékeztesse őket…
Mire is? Már nem kell emlékezni
erre se!
Aznap mindenki kakast
öl. Minden konyhában
vizet melegítenek,
minden udvarból rémült,
elcsukló kukorékolás hallatszik,
vér fröccsen minden
női kézre.
Férfiak ülnek értetlen
arccal, mintha gyilkoltak
volna. Harmadnap reggel
nem hallatszik egész Athénban
egyetlen kakas szava sem.
II.
Kritón, a szófogadó tanítvány nem tudja teljesíteni Szókratész
végakaratát. Nem tudott
eleven kakast szerezni az egész
városban.
Leutazott vidékre,
bűzös ólakban kajtatott,
de mindenütt csak tyúkok,
ganaj, tollbűz,
lappangó betegség szaga.
Meg persze a kakaspörkölt
athéni fűszerezéssel.
A tengerparton behívták
egy házba,
ette a zsíros ételt,
nem ízlett neki, folyt
a szájáról a ragacsos lé,
és akkor csontot
dobott a tűzbe.
Csönd támadt,
mint szokott a vész előtt.
Pedig nem volt semmi vész.
Más irányba fordult az emberek
történelme,
még el se kezdődött az ész kora,
máris véget ér.
Maradnak a féligazságok,
a hazugság bátorsága,
a mellébeszélés merészsége,
a vigyorogva vállalt ostobaság,
a gonoszsággal vegyes tehetetlenség,
mindez épp múlóban van mindig,
de ahogy eltűnik,
visszaesik újra ránk,
mint Sziszüphosz nagy köve,
mely csak gurul a lejtőn,
kő, micsoda kő,
butaság, milyen márványosan fehér,
milyen kristályosan hideg,
milyen vulkanikusan forró.
III.
„Mehr Licht!” (Goethe utolsó szavai)
Aszklépiosz hiába vár,
azon a héten senki nem
áldoz már neki egyetlen kakast
sem. De nem dühös.
Nem olyan isten ő.
Egy kis kolerát indít
a kikötőben, egy szúnyograjt
fertőzésekkel tele,
baromfipestist.
Lelki bizonytalanságot,
butaságszeretetet az emberre.
Nincsenek elvárásai,
nem azért isten ő,
és haragot sem szokott
tartani.
Ez is egyféle gyógyulás,
gondolja.
Kritón, a szófogadó tanítvány
elbujdosik. Kevesen értesültek
Szókratész utolsó kéréséről,
mégis mindenki ellene tett.
Mért nem tudott ez is inkább
több fényt kérni,
nézett föl Kritón a napra,
mely csökönyösen tűzte a fejét,
soha többet nem térek vissza Athénba,
ebbe a jelentéktelen kisvárosba,
ahol mindenki olyan fontosnak
gondolja magát.
IV.
A Szókratész halálát követő napok
fekete betűsek
az athéni kakasok történetében.
És az athéni tyúkokéban is.
A következő év a kakashiány éve lett.
Baromfiszerelem helyett
tojásrakás a végkimerülésig.
Akkor egy athéni jobb híján
kitalálta, hogy tilos
húst enni. Nem lett népszerű
még úgy se, hogy ez egy
darabig megoldást kínált
a húshiányra,
de mivel Szókratésztól
elhatárolta magát,
nem végezték ki.
A kedvetlen butaságnak
az vetett véget, amikor valaki
végre becsempészett a városba egy kosár
kiscsibét. Felnőve, csodamód,
mindegyik kakasnak bizonyult.
A kakasok azóta hallani se bírják
a filozófia alapítójának nevét,
pedig ő csak egyetlen kakas
haláláról rendelkezett.