Valachi Anna

AZ „ÁDÁZ SZEMTANÚ” VISSZATEKINT

2013 december

AZ „ÁDÁZ SZEMTANÚ” VISSZATEKINT

„Két irodalmi generáció közé születtem, két szék közül a pad alá, ahonnét pompás kilátás nyílt felnőtt éveim fogcsikorgató edzőmérkőzésére. Harminc éven át birkóztam a mocsári iszapban megbújó szörnnyel, mely a poétikai állathatározóban a Költői Én nevet viseli1 – vonta meg a rá jellemző, kegyetlen öniróniával írói pályája mérlegét Orbán Ottó.

„Köztes” helyzeténél fogva, a „még és már” nemzedék szülöttjeként sokfelé kutatta érzelmi- és érték-alapon választott irodalmi „őseit, rokonait, ismerőseit”, akiket igyekezett „utolírni”, s mire rátalált saját, összetéveszthetetlen hangjára, nemcsak elődei és kortársai művészi teljesítményéről, hanem hazája és a költői mesterség sorskilátásairól is képes volt hitelt érdemlő ítéletet alkotni.

az értelmes élet garanciája

Szkeptikus tisztán látóként újra meg újra megkérdőjelezte: érdemes-e még verset írni értékválság idején, amikor az elanyagiasodó társadalomban a költészet fokról fokra elvesztette hatóerejét és kiváltságos szerepét. Mégsem tudta föladni az öntudatra ébresztő irodalom reményét – számára ugyanis a költészet egyenlő volt az értelmes élet garanciájával, melyre nemcsak a művészeknek és a gondolkodóknak, hanem az emberiségnek is szüksége van, békében éppúgy, mint fegyverropogásban. Saját példáján győződött meg arról, hogy Auschwitz után is lehet verset írni, csak másképpen; a huszadik század botrányait nem lehet a kollektív önismeretre ébresztő, trauma-tudatosító költészet nélkül értelmezni.

va2

Nyolcéves volt, amikor a háború utolsó hónapjaiban édesapját puskatussal agyonverték. Az árvák nevelőotthonába került fiúcska képtelen volt feldolgozni apja hiányát, míg a Gaudiopolisban2 – ahol a tanárok versterápiával is próbálkoztak – fölfedezte, hogy „a kimondott szó görcsoldó gyógyszer” lehet. „Ontottuk a verseket, és én az egyikben végre le tudtam írni azt, hogy mit tartalmaz az egész valómat mérgező háborús góc. ’Tizenegy év, mily kicsi szám! És mégis ez alatt halt meg az Édesapám!’ Szó sem volt itt, ahogy ez az idézett sorpárból is kitetszik, a gyermek Mozart teljesítményéről” – de örült a sikernek, hogy föltalálta „az Árva Fiú versét”.3

Csodagyereknek tartották a felnőttek, amiért könnyen és hibátlanul verselt – pedig „csak árva volt”, mint József Attila, akinek sorsával és költészetével oly mértékig azonosult, hogy évtizedekig képtelen volt kivonni magát a hatása alól. Számos hasonlatosságot fedezett föl kettejük élettörténete között, s már-már a költő reinkarnációjának érezte magát. Vonzódott a virtuális mester rokonaihoz, a totális eggyé válás vágya tüzelte, de költőként a hagyomány újraértelmezésére, sőt, felülírására törekedett.

szellemi béklyó

Egy idő után azonban szükségszerűnek érezte – mint valamennyi, József Attila bűvöletében eszmélkedő költőtárs –, hogy megszabaduljon a lezárt és folytathatatlan életmű szellemi béklyójától; ennek belátását rögzítette Párhuzamos életrajz4 című versében. A hetvenes évek végén már mindenáron különbözni vágyott a maga választotta irodalmi „apától”.5

A másik – még élő – „csodagyerek” költőelőddel, Weöres Sándorral 1947 nyarán a Gaudiopolisban találkozott először személyesen a még Szauder Ottó névre hallgató, tizenegy éves diák, amikor magyartanáruk elhívta az osztályba „a fura, apró termetű, vékony hangú költőt”, akinek őt is bemutatták mint reményteljes költőtehetséget.

„… ha nem is ő indított el a versírás útján, ez a korai találkozás sorsdöntő befolyással volt életem további alakulására, érdeklődésem irányára6. Tizenhárom évvel később, első kötete7 megjelenése után Weöres képeslapot küldött neki, melyen „nagy ákombákom betűkkel hamisítatlan ’sanyikás’ szöveg volt olvasható. […] Valahogy úgy, hogy Kedves Ottó, ilyen meg olyan nagy tehetség vagy, és ha majd kapsz egy jókora pofont az élettől, még költő is leszel. Pofonokban azután nem is volt hiba, s az egyik épp vele volt kapcsolatos, a jószimatú irodalmi hatáselemzés kimutatta, hogy én nem is vagyok költő, csak Weörest utánzom8 – utalt későbbi megpróbáltatásaira Orbán Ottó, akit sokáig egyéniség nélküli „versbűvésznek” tartottak, amiért oly sokfelé tájékozódott, és annyiféle hangon tudott megszólalni.

va3

Előbb azonban még el kellett végeznie a középiskolát, ahol Kosztolányi andalító verszenéjének hatására megírta első szonettjét, gondosan kiszámolva a verslábakat. Az eredmény – utólagos nézőpontból – ellentmondásos: „első nekifutásra sikerül megírnom az állatorvosi tankönyvből a lovat. Magát a Rossz Verset, melyben nem a sorok rosszak, még csak nem is a rímek, hanem az egész, de az aztán fokozhatatlanul. A vers címe: Deportáltak. Háborús élményanyagom, ha sajátos is, van: a deportálásról, a hitelesítő részletekről fogalmam is alig. Persze én nem is ‘arról’ a deportálásról akarok írni, hanem a deportálásról általában. […] A sors ironikus nevelő. A gimnáziumban tanít egy (nem önszántából) hallgató költő, Nemes Nagy Ágnes. Egy év múlva majd hozzá is elviszem verseimet. Az ellenzékinek mondott költő, aki akkori kritikusainak véleménye szerint a szekrény aljában őrzi a rendszerrel szembeni ellenséges magatartását ármányos módon rejtegető verseit, a rémszonettet feltűnésmentes undorral veszi kézbe, és lévén nemcsak kényszerből, de lélekben is pedagógus, csak annyit mond, hogy a két dolog azért nem volt egészen ugyanaz, és azzal rátér a verstani részletekre.9

Lengyel Balázs kritikust még a hetvenes évek végén is ingerelte az „enfant terrible”-ként jellemzett költő, akit két évtizeddel korábban, érettségijére készülő diákként ismert meg, amikor felesége, Nemes Nagy Ágnes tanítványaként fölvitte hozzájuk a verseit, és „’ellenséges fejhangon kezdett beszélni’, mert még nem ismerte a magyar jambus egyszerű alapszabályát. Később egy fordításkötetben […] pontosan és gyönyörű természetességgel formálta meg a mestert kívánó antik strófaszerkezeteket.10

saját versbeszéd

Orbán Ottót tehát már gimnazista kora óta szenvedélyesen érdekelte „a költészet maga”, s igyekezett ellesni „más költők” trükkjeit, hogy az elődök műhelytitkaiból tanulva, bármelyikük stílusát imitálni tudja, s közben észrevétlenül kialakíthassa saját versbeszédét. Később azzal botránkoztatta meg – és bizonytalanította el – kritikusait, hogy egyidejűleg olyan költőideálokat tekintett példaképeinek, akik között mások semmiféle rokonságot nem fedeztek föl. Kijelentette: „engem csak két verselési mód érdekelt igazán, a Pilinszkyé és a Ginsbergé.11

„Hosszú időbe telt, míg észrevettem, hogy a saját úgynevezett ‘formaérzékenységemnek’, azaz annak a képességemnek a csapdájában vergődöm, hogy könnyen kiszagolom egy költő legfontosabb trükkjeit. […] Csakhogy a saját trükkjeimmel nem boldogultam, túl jól ismertem őket, nem tudtam magamat túltenni rajtuk. […] Már-már kételkedni kezdtem abban, hogy nekem is van sorsom. Hogy más is vagyok, mint a trükkjeim. […] Másra van szükségem, világosodott meg előttem egyszeriben, pontosabban, a másra. A más szemére, fülére. A létére, hogy ütközhessek vele. Az ütközésre, hogy okulhassak belőle. Némileg elképedtem, hogy a költészet, a világ e legmagánabb magánvállalkozása már az elemi önismeret szintjén is ennyire és ilyen végzetszerűen közösségi cselekedet. Végzetszerűen, mondom, hisz Münchhausen báróvá, magamban-mássá lenni én azért akartam, mert úgy éreztem, hogy különben megfulladok.12

va4

Ezért érezhette úgy, hogy éltető közegbe került, amikor merő véletlenségből egy csupa fiatalból álló „értelmiségi műhelyhez” csatlakozott, mely a hatvanas évek elején a Belvárosi Kávéházban verődött össze. Olyan fiatal írók, festők, közgazdászok, mérnökök, filmesek tartoztak az asztaltársasághoz, akiket közös elhivatottságérzés fűtött: „Emberi számítás szerint öt-tíz-tizenöt-húsz év múlva nekünk kell majd üzemeltetnünk ezt a homályos szerkezetű gépezetet, amit szellemi életnek hívnak.

[…] Húsz-harminc évesek vagyunk. […] Nem vagyunk nemzedék. Vagy ha az vagyunk is, ez nem sokat jelent a szemünkben. De most egyről és együtt gondolkozunk.

Ami viszont annál többet jelent.” A „külső szem” itt folyamatosan adva volt: „az egymás iránt tanúsított, könyörtelen kritikai szellem volt az egy szál deszka, amibe kapaszkodhattunk. Ez a kritikai szellem különben üdítően fiatalos volt. A Belvárosiban mindig számíthatott arra az ember, hogy őszinte kioktatásban lesz része.13

Néhány év múlva azonban „a társaságot utolérte minden válság legalattomosabbika, a siker. […] Kezdtünk nagyokat hallgatni, terjedt bennünk a méreg. Majd 1964-ben megjártam Nyugat-Európát. Az utazás fölért egy sokk-kal.

Ott kellett rádöbbennem arra, hogy személyiségem legfontosabb meghatározója a magyarságom; magyarságon persze már akkor sem valamiféle nemzeti fölbuzdulást értettem, hanem az életem folyását a háború előtti időktől addig a pillanatig, amikor rájöttem arra, hogy valami jóvátehetetlen történt velem, és hogy én már sohasem heverhetem ki azt, hogy minden ott és úgy történt meg velem, ahol és ahogy megtörtént. […] Elkeseredett dühvel utaztam haza magyarnak.14 Tulajdonképpen magyar világpolgárnak.

szeizmográfként

Sokfelé megfordult a világban, úgy is mint a PEN Club főtitkára, s mint a St. Paul-i Hamline Egyetem, valamint a Minnesotai Egyetem (Minneapolis) meghívott tanára és hatalmas műfordítói életmű alkotója. A különböző földrészeken szerzett sokféle benyomás és az itthoni tapasztalatok alapján szeizmográfként érzékelte a világ változásainak tendenciáit, s egyre több kétség fogalmazódott meg benne a költészet jövőjével kapcsolatosan. Időnként önkéntes kordokumentátorként tekintett vissza az elmúlt évtizedekre, hogy pontos képet rajzoljon a lassú, de jellegzetes társadalmi folyamatokról.

Költő a hetvenes években című verse összehasonlító tablókép a számára legfontosabb mesterség belső változásairól: „a hatvanas évek költője / lángbetűkkel írta a kor falára / MINDENKI HŰJE CSAK ÉN NEM / mások meg nem kevesebbet vártak a Beatles-együttestől, mint új világvallást békét jövőt // aztán jöttek a hetvenes évek / a Beatles örökzöld slágerek fenyőillata lett / és a költők áttértek a gépelt betűkre / nem is szólva az elidegenítő célzattal használt / írásjelekről // mellesleg közben az is kiderült / hogy a valóságanyag / csak korlátozottan hasznosítható a költészetben”.15

va5

„Utálom a mesterségemet, / mert élveboncolásra kényszerít, ha írok, / de a mesterember pontossága a legtöbb most, amit adhatok” – írta egy barátját gyászoló nekrológversében16-, de nem átallotta kiforgatni, majd a maga módján igazolni hitvallásait sem. Ars politika című versében József Attila Ars poeticájának mondott ellent: „Költő vagyok, mi érdekelne, / ha nem a költészet maga? / A névtelen megénekelve, / a szó húsa, teste, íze, szaga. // Az élet anyaga. Ha biztos / nem is, otthon ebben lehetsz. / A többi politika, piszkos, / lehangoló, kisstílű hecc.17 Nemes Nagy Ágnes Mesterségemhez című költeményét is a maga tapasztalataihoz alakította: „Mesterségem, te gyönyörű? / Mesterségem, te ronda! / Makacs, értelmiségi rüh, / amit vakarok naponta. // Zöld elmével még hittem abban, / hogy a költészet az élet, / de most, e betonsivatagban / költészet az, ahogy élek […] Mesterségem, te gyönyörű, / te gyönyörű is persze, / valami örökéletű / fölvillámlik egy percre”.18

A költészet sorskérdései mindennél jobban izgatták, hiszen létformája volt a versírás. 1984-ben jelent meg először A mesterségről című kötete, majd tíz évvel később A költészet hatalma. Versek a mindenségről és a mesterségről című válogatása. Szüntelenül azon tépelődött: „Megy-é előbbre majdan fajzatom?19 A heroikus pesszimista Vörösmartyt idéző sorskérdést20 személyes élete tétjeként ismételgette-variálta, hiszen az egykori háborús félárva számára a versírás a háborús traumák sejtjeibe ivódott toxinját semlegesítő ellenmérget jelentette. 1989-ben Petőfi Sándor másfél száz évvel korábbi versét21 aktualizálta, mintegy ezredvégi helyzetjelentés gyanánt, A XX. század költői címmel.

Kidöglik alólam a vers Richard alól a ló
Letűnik a színről egy generáció
a nemzedékem Viszi vereségeit
rögeszméjét hogy ő majd igenis segít
a századokon át nem gyógyuló bajon
mert ő a képzelet és a forradalom
pedig csak seggencsúszás önbiztatás mánia
Egyikünkből sem lett isten fia
csak irodalmi sztár vagy népvezér
Bár közben ahogy szokás folyt a vér
És viharfelhők villámlás véreres ég
Kívül-belül füstölgő vereség
Mi csillog mégis itt Miféle szerelem
lidérces szelleme játszik velem
hogy a rám maradt beszédes csodát
épségben sértetlenül adjam át
Csak tudnám nyöszörgők kinek-minek
A senkinek súgja a semminek
Mert ez nem egy az eszközök közül
ezen fény szikrázik ezen köd ül
mint hegy csúcsán Ez él Ez az hogy élsz
Egy porcikájában a végtelen egész
és egyikükre sincs meggyőző magyarázat
Elbukik föltárnád megalázkodva lázad
majd végigver mindent mint a tavasz zöld ostora
a tetszhalott ágat Ne add föl Ne add föl soha22

Orbán Ottót azért lehetett mindvégig csodálni, mert hihetetlen életigenléssel viselte balsorsát is, amikor – sok korábbi szerencsés életfordulata után – a nyolcvanas években életveszélyes betegség támadta meg. Orvosai már amerikai vendégtanársága idején fölfedezték, hogy Parkinson-kórban szenved, de a megfelelő gyógyszerrel sokáig háttérbe tudták szorítani a tüneteket. A kilencvenes években azonban már nem tudott parancsolni végtagjainak: az állandó remegés, hadonászás, egyensúlyzavar miatt szobafogságra kényszerült, de otthon sem volt hajlandó föladni aktív szellemi életformáját. Olvasott és írt, ha a teste engedélyezett számára némi önálló mozgást. Hősiesen állta a „bokszmérkőzést” a nagy ellenféllel – noha reménye sem volt arra, hogy a meccset megnyerheti. De a „szerencse” – mely a háború óta sokféle alakban mellé szegődött – ezúttal adott még számára egy utolsó esélyt. Költőtársai és hívei közadakozása lehetővé tette, hogy elvégezzenek rajta egy TB által nem támogatott agyműtétet, mely megszabadította a gyógyíthatatlan betegség tüneteitől: megszűnt az állandó remegés, a gesztikulálási kényszer. Az operáció után mindenki a csodájára járt – ő pedig Az agyafúrt költő címen megírta betegsége és operációja történetét,23 és utolsónak hitt verseskötetében24 is külön fejezetet szánt Tudósítás a kés alól.Változatok a föltámadásra – címmel25 műtét utáni közérzetének.

va6

„Úgy tudom, én vagyok az egyedüli szerző a föld kerekén, akinek az agya kétszeres nyomot hagyott az emberiség kultúrtörténetében, egyrészt az agyamból kipattant versekkel, másrészt az agyamról készült felvételekkel, mely utóbbiak V. doktor tudományos publikációjában fognak hamarosan napvilágot látni26 – írta 1999-ben a Parkinson-kór túlmozgásos tüneteit megszüntető, sikeres operációja után. Meghatott örömében elfeledkezett arról, hogy éppen világra jötte előtt két héttel, 1936. május 4-én műtötte meg Stockholmban a svéd Olivecrona professzor az agydaganata súlyától átmenetileg megvakult Karinthy Frigyest, s a Pesti Napló már 1936 szeptemberében megkezdte az író saját koponyája körüli utazásáról szóló regény epizódjainak közlését, folytatásokban.27 Ez a megismétlődő orvosi-irodalmi bravúr a magyar irodalom „életes” folytonosságát jelképezheti. S ha figyelembe vesszük, hogy az öngyilkos Juhász Gyula formalinban őrzött agyáról is számos fényképfelvétel készült, a barázdák sűrűsége és alakzata alapján tanulmányozva a költői zsenialitás fészkét, úgy tűnik, Orbán Ottó még e különleges „műfajban” is kapcsolódni tudott a Nyugat első nemzedékéhez tartozó elődjeihez.

1 Orbán Ottó: ’Önarckép mocsári szörnnyel’. In: O. O.: Cédula a romokon. Esszék és egyéb arcátlanságok. Magvető, Bp., 1994. 105.
2 „Gaudiopolis” – Örömváros néven nyitotta meg kapuit 1945-ben, a háború után az az eleinte barakkokból álló nevelőotthon, amelyet Sztehlo Gábor (1909–1974) evangélikus lelkész alapított a háborúban árván maradt zsidó gyerekek számára. 1945 szeptemberében kikiáltották itt a Gyermekköztársaságot. (Sztehlo Gábor már 1944 márciusától szervezetten menekítette a zsidó gyerekeket a svájci Vöröskereszt támogatásával, csaknem kétezer életet mentve – tevékenységéért 1972-ben megkapta a Világ Igaza címet.) Orbán Ottó, a diáklap szerkesztője a nevelőotthonban barátkozott össze – mások mellett – József Attila unokaöccsével, Makai Péterrel, Horváth Ádámmal, aki a Gaudiopolis első „kultuszminisztere” volt, valamint Szőke Györggyel, a későbbi József Attila-kutató irodalomtörténésszel.
3 L: Orbán Ottó: ’Az ádáz szemtanú’. In: O. O.: Honnan jön a költő? Magvető, Bp., 1980. 17.
4 Orbán Ottó: ’Párhuzamos életrajz’. In: O. O.: A visszacsavart láng. Magvető, Bp„ 1979. 11–12.
5 Zsák Judit: „Az árvaság balekjai”: Orbán Ottó és a József Attila-kultusz. In: Zs. J.: Találkozás egy szellemmel. Kultusz, kiadástörténet, emlékezet. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 2009. 126–150.
6 Orbán: Az ádáz… i. m. 89.
7 Orbán Ottó: Fekete ünnep. Versek. Magvető, Bp. 1960.
8 Reménymérgezés. Orbán Ottóval Körösi Zoltán beszélget. Kritika, 1990. 6. sz. In: Ostromgyűrűben. In memoriam Orbán Ottó. Válogatta, szerkesztette és összeállította: Lator László. Nap Kiadó, Bp. 2003. 149–163. Idézet helye: 150–151.
9 Orbán: Az ádáz… i. m. 21–22.
10 Lengyel Balázs: A költészet nevű alma. Orbán Ottó: A visszacsavart láng. In: Ostromgyűrűben, i. m. 88–90.
11 „Sokak szemében már e két költőnek egymás mellett való említése is agyrémnek tetszhet. Egyfelől Pilinszky, a maga németes pontosságával, katolicizmusával, háborús kárhozatkomplexusával, zárt versformáival, éles jambusaival, szűkszavúságával, akkor még kevés versével, szám szerint vagy ötvennel, vékony alakja mögött az elnémulás kísértetével; másfelől Ginsberg, a nagyszájú, zavaros, üvöltöző, hetet-havat összehordó, bőbeszédű, kövér amerikai, akit legfőképp a terjengősség veszélye fenyegetett, hogy az egyéb veszélyekről most említést se tegyünk – ez csakugyan eléggé különös párosításnak tűnhet föl még ma is. Első pillantásra. Költői technikájuk ugyanis egy lényeges ponton meglepő egyezést mutat. […] A verselemzőket megtéveszthette a látszat: Pilinszky jambusai és Ginsberg szabad verse; nekem, a profinak látnom, illetve inkább hallanom illett a mindkét esetben azonos trükköt, a monotóniát. […] Módszeresen láttam neki költőim kifosztásának. Egy sorvég, egy dallam, egy nyelvtani szerkezet. Személyiségük viszont a legkevésbé sem hatott rám. […] …az a mód érdekelt, ahogy kézbe fogják a megmunkálandó munkadarabot.” (Orbán: Az ádáz… i. m. 57–61).
12 Orbán: Az ádáz… i. m. 9–10. (Kiemelés: V. A.)
13 Orbán: Az ádáz… i. m. 41–42.
14 Orbán: Az ádáz… i. m. 43.
15 Orbán Ottó: ’Költő a hetvenes években’. In: O. O.: Az alvó vulkán. Versek. Magvető, Bp. 1981.83-85.
16 Orbán Ottó: ’Barátjára emlékezik’. In: O. O. A kozmikus gavallér. Orpheusz, Bp. 1990. 81–82.
17 Orbán Ottó: ’Ars politica’ (1994). In: O. O.: Kocsmában méláz a vén kalóz. Új versek 1993–1994. Helikon, Bp., 1995. 5–6.
18 Orbán Ottó: ’A költészethez’. In: 0. 0.: Az alvó vulkán, i. m. 102–103.
19 Lásd: Orbán Ottó: Boreász sörénye. Rajzok és falfirkák. Magvető, Bp. 2001. 107.
20 „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” – Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban. 1844.
21 Petőfi Sándor: A XIX. század költői, 1847. január.
22 Orbán Ottó: ’A XX. század költői’. 1988. in: O. O.: A kozmikus gavallér, i. m. 26–27.
23 A háromrészes „élménybeszámoló” Az agyafúrt költő címmel először 1999-ben, az Élet és Irodalomban, majd a Boreász sörénye. Rajzok és falfirkák című, 2001-es kötetében jelent meg a Magvetőnél (176–197).
24A hagyatékában talált versekből szerkesztett posztumusz kötete Az éjnek rémjáró szaka címmel jelent meg 2002-ben a Magvető kiadásában.
25 Orbán Ottó: Ostromgyűrűben. Versek. Magvető, Bp. 2002.17–31.
26 Orbán Ottó: ’Az agyafúrt költő’, III. In: O. O.: Boreász… i. m. 197.
27 Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül. Pesti Napló, 1936. szeptember – 1937. március. Bővebben lásd: Simon Katalin: Karinthy Frigyes fantasztikus útja. Az Utazás a koponyám körül keletkezésének körülményei.
kép | shutterstock.com