A TÚL SOK ÉS A TÚL KEVÉS
1995 október

Pat Bateman, Bret Easton Ellis Amerikai Psycho című szörnyregényének főszereplője (főhősnek azért ne nevezzük) 26 éves yuppie a Wall Streetről. Pat úrfi, befejezve napi munkáját a Nagy Pénzgépezetben, szabadidejében koldusok szemét nyomja ki, lányokat trancsíroz, s meg is eszi őket. Szadista állat – borzad el a könyvtől az olvasó rögtön, legföljebb azt téve még hozzá; ilyen nincs, az is perverz, aki kitalálta… Csakhogy igaza van-e az olvasónak? Nem él-e közöttünk Pat úrfi mégis? Elintézhetjük-e a jelenséget azzal, hogy perverziónak, szadizmusnak hívjuk? S egyáltalán: szadista-e ez a Mr. Bateman? Aligha.
muszáj-viszony
Aligha olyan, mint Csikatilo például, a (korántsem fiktív) rosztovi rém, aki desszertként, évtizedeken át, emberhúst fogyasztott. Nem, Bateman nem szadista, noha kannibál; Bateman agresszív (bár az áldozat számára ez éppenséggel mindegy), s a kettő közt az a nagy különbség, hogy az agresszív dühből öl, nem pedig élvezetből. Továbbá a szadista uralkodni akar másokon, és aktív szimbiózisra törekszik tárgyával. Hogy úgy mondjam, muszáj-viszonya van vele, nagyon is kell neki a tárgya – az agresszív viszont szabadulni akar tőle mindenáron. Mindkettő fölöttébb frusztrált, az egyéneket legyengítő s egymástól elszigetelő világ mindkettőt nyugtalanítja, de az agresszív a világ szétrombolásával felel a frusztrációra. ,,A világ megsemmisítése szinte az utolsó kétségbeesett próbálkozása, hogy megmentse magát attól, hogy a világ őrölje fel őt”, írja az ilyen ember destruktivitásáról Erich Fromm.
Dehát mi teszi agresszívvá a sikeres ifjú Patet, mi fenyegeti és mi izolálja a topfogyasztás eme nagyhercegét? Épp az, amire oly büszke. Az, amiért yuppie. Az, amit szüntelenül és reménytelenül lajstromoz: a tárgyak, a tárgyai. A tárgyak korlátlan sorjázása szívja el előle az időt, pontosabban ideje voltaképp két tárgy számbavétele közötti – egyre rövidülő – kvantumra szorítkozik. Tárgyakra szűkült számára a lét, tárgyak szigetelik el az emberi világtól, illetve azok töltik ki, lényegítik át és pótolják univerzumát. Tőlük és miattuk lesz mindene tárgy-szerű. Tárgyak az emberek, akikkel találkozik. Tárgy a koldus és tárgy a kurva is – csak nem oly jópofa, nem oly érdekes, mint a legutolsó, a legmenőbb szériából származó tárgyak: mint a cipője, a borotvahabja, a szögbelövője… Vagyis az emberek Pat úrfinak nem épp a kedvenc tárgyai. Így aztán, amikor a zsigereiben észrevétlen felgyülemlő, hidegen mocorgó valami már nagyon birizgálja, nem csoda, ha rosszkedvét e kevésbé jópofa tárgyakon tölti ki.
A topfogyasztóra tehát rákattant a zár. Pat Batemant, e tárgyi szempontból oké fiatal technokratát a fogyasztás mentális nyomorékká torzította. Nap mint nap mindent megkap, mindent beszerez, s nem veszi észre, hogy eközben naponta mindent elvesznek tőle. Csak sejti, hogy e tökéletes tárgyvilágból számára már nem vezet kiút. S feszült, mert a tárgyak sokaságának birtoklása egyszerre célja s homályos kínja is – és érzi, e feszültségen nem enyhíthet más, csak az agresszió. Ez persze – mi is lehetne más? – nem egyéb, mint a tárgyvilághoz idomuló, a tárggyal a tárgyon elkövetett aktus: a legújabb típusú szögbelövővel a ciki nőtárgyat a falra szögező, jegesen precíz művelet… Amit aztán – mivel ,,no way out” – újabb és újabb tárgyakkal – havonta? hetente? naponta? – meg kell ismételni…
Ellis Pat Batemanje – a maga végletes szörnyűségével együtt – az ezredvégi szociális agresszorok egyik emblematikus alaptípusa. Civilizációnk azért folytathatatlan, mert kiteljesedvén batemaneket szül, sőt olyankor szüli őket csak igazán. Mert Bateman a totális (bár lényegileg kielégíthetetlen) fogyasztás véglénye, velejéig érdektelen, egydimenziós alak, akinek egyetlen ,,előnye”, hogy szociális horizontja szűk, akciórádiusza szerény, s rosszkedvében ,,csupán” egyes „tárgyakat” pusztít el. Végtelen tárgymagányában roppant egyedül van, nem szövetkezhet semmire senkivel, agressziója így nem politikai, hanem kriminális: tárgyegyéntől tárgyegyénre irányuló szociális agresszió. Ha találkozol vele, rád mosolyog és visszamosolyogsz, miért ne, hisz látszatra gyanún felül áll… Ám peched van, ha tényleg útjába akadsz – mert csakis tárgyként találkozhatsz vele.
állatorvosi ló
A legnagyobb hiba, amit az effajta agressziótípus kapcsán elkövethetünk, ha extremitására hivatkozva zárójelbe tesszük, mondván: esetleges, nem üti meg a politikai ingerküszöböt… Igaz ugyan, hogy nem mindenki öli meg s falja föl a tárgyként felfogott másikat, de ha valakit tárgynak nézünk és/vagy valaki tárgynak néz bennünket, az már potenciális agresszió. Bateman, noha konkrét szociológiai mintákból gyúródott, kétségtelenül csak amolyan állatorvosi ló, akin Ellis a kiteljesedett fogyasztói társadalom csillogóan eljegesedett viszonyait ad absurdum akarta bemutatni. De a fogyasztó bárkiben elszabadulhat, s ha nem is lesz mindenki éppenséggel kannibál, mint Bateman, a kevésbé extrém batemanek szép számmal nyüzsögnek az ilyen társadalomban.
E társadalom legfőbb baja, s egyben az ezredvég szaporodó szociális agresszióinak egyik fő oka a Túl Sok. A nagyvárosban, az ezredvég reprezentatív helyszínén túl sok az ember és túl sok a tárgy, a metropoliszok valóságos ember- és tárgylerakatok, s ezt – akárcsak az észlelés, az elemi információk szintjén is – nehéz feldolgozni. Nemcsak az intim terek tűnnek el és szűkülnek ezáltal össze, hanem a szemlélődés tere és ideje is, vagyis a bőség és gazdagság torz mivolta legemberibb tevékenységeinktől zár el. A mindent elözönlő emberek és tárgyak által eltakart vagy szükségképpen hamisan redukált világ az Egész észlelését, a rálátást, a kritikai reflexiót nehezíti meg – ami persze a fogyasztás logikája felől nézve így is van rendjén, így kívánatos. A fogyasztás univerzuma tudniillik a fulladásig részletező, de sose Egészséges világ; retteg az Egészre rákérdező reflexiótól, s benne minden ilyenfajta irányultság gyanús. Pedig – mint Ellis könyve is mutatja – amennyiben e világban nem válunk gyanússá, nincs kiút. Csak álmenekülés van. Torz próbálkozások. Mint a végletekig fajult egyéni agresszió.
Ugyanakkor a Túl Sok világa nemcsak egyéni agressziót vált ki, hanem csoportok közöttit is. S a csoportagresszió – önsúlyánál fogva – már eleve politikai is. Hogy napjaink példáit idézzük: az oklahomai robbantás és a japán metrótámadás már par excellence politikai tettek. Az oklahomai merényletet elkövető dühös fehér férfiak úgy érezték, hogy csoportos intim terükben túl sok a betolakodó, túl sok a nem oda való idegen embertárgy – ergo robbantanak… S a japán gáztámadások még beszédesebbek. Helyszínük nem pusztán azért a metró, mert a gáz hatása zárt térben és minél nagyobb tömegben hat igen demonstratíve, de azért is, mivel a csúcsforgalmi metró (a tömött áruházzal együtt) egyszerre szimbólum és konkrétum: maga az elviselhetetlen zsúfoltság, maga a tárgyaktól, embertárgyaktól hemzsegő Túl Sok.
De ami aztán igazán ezredvégi – vagyis szembetűnően „ilyen még nem volt” – vonás ezekben a példákban, az a csoportagressziók civil jellege. Hisz ezekben az akciókban nem csupán az áldozatok, de az elkövetők maguk is civilek. Nem katonák, nem partizánok, nem kiképzett terroristák – civilek. Civilek támadnak civilekre, s ez sok mindent jelent, mindenekelőtt a válság súlyosságát. A hatvanas évek szelíd kivonulása, a „szeretkezz, ne háborúzz!” jelszó, úgy tűnik, „háborúzz, ne szeretkezz!” felhívássá torzult. Ahogy annak idején a hippik virágot, a skinheadek most erőszakot ígérő pillantásokat ajándékoznak az embereknek. S látszatra békés hölgyek, urak fogadják meg, s fejlesztik tovább a jelszót. Háborúzz, de ne akárhogyan… Ne bízd a dolgot hivatásosakra… A politika humbug, inadekvát, agyonmanipulált dolog, ne higgy a politikusokban…A politikus (a profi terrorizmus kedvenc célszemélye) csak egy a kiszemeltek közül, válogatás nélkül jelöld ki célpontjaidat… Egyébként is: pokolba a professzionistákkal, a bomba, a gáz házilag is elkészíthető… Hogy ártatlanok hullanak halomra? Ugyan… Vannak ebben a világban ártatlanok?!
Az ezredvég fogyasztói „paradicsomának” a Túl Soktól frusztrált egyéne tehát kriminálisan agresszív, mint Bateman, vagy érzületi csoportba tömörül, mint az oklahomai, illetve a japán merénylők – és a civil társadalom testébe harap.
hullafoltok
Az ezredvég azonban nem a mi ezredvégünk lenne, ha nem volna benne a Túl Sokkal együtt – minden eddiginél drasztikusabban – a Túl Kevés is. A Túl Sok ugyanis mindig Túl Kevésnek tünteti fel magát (ürügyként a korlátlan növekedésre), de legfőképp úgy, hogy a világban a fölösleg torzan elosztott, azaz a többségre jutó rész tényleg Túl Kevés. Torzan, vagyis nem egyszerűen csak egyenlőtlenül – ami bizonyos határig még természetes volna. Csakhogy a gazdag és szegény, az Észak és Dél, a luxusnegyedek és bádogvárosok különbsége korántsem ösztönöz, hanem merevít. Nem a közép felé tömörülő szándékot mutat, hanem rideg struktúrát – és hullafoltokat. Hullafoltokat, melyek éppúgy kiütköznek az egyes társadalmak testén, mint a globális viszonyokban – itt is, ott is táplálva ezzel a szociális agresszorokat.
Az így keletkező szociális agressziók persze ősrégiek, s ezért nem is újszerűségük, inkább szaporaságuk jellemzi az ezredvéget. Most is érvényes azonban az ilyen agressziók „aranyszabálya”, hogy tudniillik sose a koldusok (sose a párianemzetek) a legszélsőségesebbek. Mi több, az agresszív tömegmozgalmak természetének jó ismerője, Erich Hoffer amerikai szociológus szerint a nyomor ritkán szül elégedetlenséget. A nyomorult ugyanis céltudatos ember: a megélhetést szolgáló határozott céljai vannak. Ha valaki huzamosan a napi betevő megszerzésének kényszerében él, az nem érzi magát fölöslegesnek, haszontalannak, annak minden étkezés beteljesülés, a teli hassal alvás győzelem, s ami ezen fölül akad, az maga a csoda. Az ilyen szegény nem lázadozik, nemigen felel politikai hívószavakra, a falat megszerzése kielégíti s fölemészti minden erejét, cselekedni már se kedve, se energiája. Puszta létével inkább csak rossz lelkiismerete vagy legföljebb riogatója az éppen fennállónak, s bár olykor kirobbannak szegénylázadások, semmiképp se ő a forradalmár – mert a puszta túlélésért folytatott küzdelem statikus, nem dinamikus hatású.
Az elégedetlenség hőfoka nem arányos a nyomorral, állítja Hoffer, sőt a lázadási inger hevesebb, ha a nyomor elviselhető. Tocqueville-t idézi, akit meglepett, hogy a nagy forradalom előtti húsz évben jobban éltek a franciák, mint az 1789-et követő évtizedekben. Nem a tényleges szenvedés, hanem a jobb jövő íze az, ami változtatásra, forradalomra izgatja a népet, ezért aztán nem a páriák, hanem az új szegények a legalkalmasabbak mindenféle agresszív egyesülésre. Fülük ,,élesre kihegyezett” a szociális meg a nacionalista hívószavakra, s egy társadalom akkor kerül igazán nagy bajba, ha elszaporodnak új szegényei – mondja Hoffer.
Logikus. Aki csak ,,pár perce” szegény, annak van még mire emlékeznie. Neki még eszébe jut a régi szép világ, érzi még a biztonság ízét, reflexeiben pedig nem a túlélés tompa rutinja, hanem a bizonytalanság felháborodása s rémülete az úr. Ellenkezése oly mélyről fakad, hogy aligha éri be kompromisszumokkal. Az ilyen szegények – az új szegények – a legdühösebb megalázottak. Ők az agresszív tömegmozgalmak, a különféle szekták s mindenféle politikai szélsőségek első számú kiszemeltjei és legádázabb katonái. Ők azok, akik még nem törődtek bele a Túl Kevésbe. Márait citálva: ha megszólal, nekik szólal meg a Hang, majd kisvártatva máris együtt indulóznak… S hogy aztán milyen dallamra? Ki tudja?