Szvetelszky Zsuzsanna

KÖZBEVÁG

[SZAVADAT NE FELEDD]

KÖZBEVÁG

Aki közbevág, az egyben el is vág. A félbeszakítás szakítás. Felrúgja az íratlan szabályt, hogy két ember beszélgetése nem dominanciaharc, hanem hintázva, ringva, egybefonódva épülő értelmes egység, amelyben egyenletes hullámokban érkeznek a mondatok és a gondolatok, meghallgatjuk egymást és válaszolunk, majd a végén jutunk valamire. Az alkotás közös – milyen jó beszélgetés is volt ez!

áttét és projekció

Aki közbevág és félbeszakítja a másikat, el is hallgattatja őt, verbálisan legyőzi: belefojtja a szót, a másik aktuális megnyilvánulásának lényegét. A belefojtott szóból elfojtott szó lesz, s így növeli az elfojtások mennyiségileg csak üggyel-bajjal megragadható tömegét a félbeszakított félben. Némelyek gyakran félbeszakítanak másokat, mások inkább a félbeszakítottak közé tartoznak – ám ez nem jelenti, hogy beszélhetnénk a félbeszakítók és félbeszakítottak feketén-fehéren elkülönülő csoportjáról. Áttét és projekció is keletkezhet itt, banális példával, ahogy a nagyfőnök félbeszakítja a helyettesét, az a beosztottját, aki otthon a párjával szemben lesz félbeszakító, s a lehurrogott társ a gyereket szakítja félbe.   

A közbevágásnak vannak mögöttes tartalmai, a közbevágás durva kardcsapása gyakran hordoz általános üzeneteket. Nem érdekel, amit mondasz. Az én mondandóm fontosabb, mint a tied. Nem tisztellek. Kettőnk közül én vagyok feljebb a hierarchiában.

Nézzünk egy híres közbevágót, az iskolai kötelező irodalom ismert alakját. Petőfi versének refrénje: Közbevágott Pató Pál úr: „Ej, ráérünk arra még!” – bénító nemzetfék. Holott Pató Pált nem kimondottan mint nagy közbevágót emlegetik, inkább a passzivitás, a halogatás szimbólumaként. Pató Pálban az a csapda, hogy a közbevágás agresszív aktusával – úgy tűnik – aktívan dönt, jóllehet, csak a semmittevés, a hét főbűn egyikének, a jóra való restségnek jelképe. Nemcsak az „ej, ráérünk” az ősi jelszó – a közbevágás is ősi aktusunk. Az aktus maga harcos és erőszakos, míg a közlés tartalma bénító és blokkol, azt sugallja, hogy régen minden jobb volt, és amit csak lehet, hagyjunk változatlanul. A közbevágó a mozdulatlanságot követendő példává emelve azt a látszatot kelti, hogy ezzel cselekedett. Ha jobban szemügyre vesszük a közbevágás aktusát, jellemző szándék jelenik meg. A félbeszakított már elhangzó soraiból nagyon is pontosan lehetne sejteni, hogyan fejezné be a mondatot:

Be más lenne itt az élet,
Ha egy ifjú feleség…
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”

Pató Pál jól tudja, mit akar mondani a beszélő, és éppen ezt nem kívánja meghallani, vagyis, éppen az a szándéka, hogy a másik feledje a szavát. Ezzel csapást mér a párbeszéd ívére, s ha tovább akarjuk vinni az érzelmi áttét gondolatát: magára a beszélőre. Vagyis – immár a költeményen túl – oda jutunk, amit beszélgetéseink során oly sokszor megtapasztalhatunk: a kimondott szavak éppen az ellenkezőjüket jelentik.

A közbevágó tehát uralni akarja a kommunikáció terét. Fittyet hány a másik levegővételére, holott ez egyértelmű jelzés arról, hogy társa szólni szeretne, mert mondandója van. Zúdul tovább a parttalan egotrip, az intonáció is zsarnoki, a felemelt hanggal, a mondat végén felvitt hangsúllyal, az elaprózott, szóközi levegővétellel, és a monológ végül töredezetten ér véget, amihez nem lehet csatlakozni, csak az úgynevezett „lépcsőházi dumával”, amikor a félbeszakított összeszedi magában, már egyedül, mit is mondott volna – ha hagyják.

egymásra írt monológok

De ahogyan a fajoknak, a kommunikációs műfajoknak is vannak evolúciós folyamatai. (Többek között) az emberi gyarlóság sem egyetemes jelenség. Épp önnön fejlődése, az abból kisarjadó technológia változtat a közbevágás aktusán, ami évezredek óta stabil formálója a viszonyok hierarchiájának, élőszóban legalábbis. Ám a digitális diskurzusok új módozatokat hoznak az életünkbe. „Évek óta beszélgetek Hannával, vagy tizenötezer részből állhat a beszélgetésünk. Persze néha törlök belőle egy csomót, bár arról fogalmam nincs, ő mennyit töröl belőle” – meséli huszonéves tanítványom. A digitális beszélgetésben nem sorvad el a pillanat, amikor a közbevágó győzelme csírájában fojtja el a félbeszakított gondolatának megformálódását: a cset műfaja párhuzamos egotripeket is szülhet. Az egymásra írt monológok töredezett egymásutánisága új dialógusokat kreál, ahol a félbeszakítás értelme okafogyott lesz. Mert nem múlik el a pillanat, az írásbeliség megtartja a lehetőséget.

Ezzel pedig a félbeszakítás aktusa is átalakul, a letorkoló fél győzelme csak átmeneti lesz – néha szemtanúi lehetünk, amint egy félbeszakított a másikat hallgatva telefonjába jegyzetel, írásban kerekíti tovább a mondandóját, és amikor a másik végre elhallgat, visszakanyarodik a vita sérült pontjához – onnan folytatja. Így a támadók arzenálja apad, noha végleg bizonyára nem fogy el. Kocsmapultnak támaszkodva vagy az íróasztal mögött álló beosztott munkatársra ripakodva még sokáig lesz mód, hogy a másikba fojtsa a szót, aki ezzel akarja uralni a helyzetet.  

Vegyünk egy másik történelmi alakot, Winston Churchillt (Pató Pál is létezett, tudjuk jól az irodalomtörténetből: a muzslai alszolgabíróról, Pathó Péter Pálról mintázta Petőfi versének hősét, a kifigurázott köznemest), és vessük össze a változásról vallott elképzelését a patópáli nemzetfékkel. „Aki javulni akar, annak változnia kell, aki pedig tökéletessé akar válni, annak nagyon gyakran kell változnia, vetette oda egy alkalommal egyik bírálójának, aki szemére hányta álláspontjának és nézőpontjának gyakori váltogatását.” (Sebastian Haffner: Churchill. Életrajz. Európa Könyvkiadó, Budapest. 2003. 95. o. Győri László fordítása.)

Változni annál könnyebb, minél kevesebb embert szakít félbe valaki. A másiktól érkező gondolatok, az „el nem feledett szavak” sokfélesége építi és teszi rugalmassá a változásra többé vagy kevésbé alkalmas személyiséget.

kép | Roman Nogin, shutterstock.com