Szentgyörgyi Zsolt

A KALAP NEM MADÁR

2009 november

A KALAP NEM MADÁR

Egy szokatlanul kellemes tavaszi napon barna nadrágot, barna kardigánt, fekete kalapot viselő fiatalember várakozott a vidéki városka ódon házakkal körülvett főterén, a búcsúztatására összesereglett rokonok és ismerősök népes társaságában. Egyik kezében jókora, súlyos bőröndöt, a másikban vadonatúj esernyőt szorongatott, s amint a postakocsi begördült az árnyas fákkal szegélyezett, patinás vendégfogadó elé, nyomban érzékeny búcsút vett szeretteitől, majd kinyitotta az elfüggönyözött ajtót, körülményesen elhelyezkedett az ülésen, és udvarias fejbólintással üdvözölte leendő útitársait, melyet ez utóbbiak hasonlóképpen viszonoztak.

örök hűség

A fiatalemberrel szemben sötétkék nadrágot, fekete kardigánt, barna kalapot viselő, szakállas úr ült, amolyan igazi békebeli gavallér, aki ha szerét ejthette, naphosszat fekete aktatáskával a kézben sétálgatott a nyüzsgő sugárutakon és minden szembejövő ismerőst nyájas kalapemeléssel üdvözölt. Átellenben barna szoknyában, kék kardigánban, fekete kalap-költeményben pompázó, idősebb asszonyság foglalt helyet, aki feltehetőleg éppen lakodalomba utazott egy isten háta mögötti városba, melynek tágas templomában egy ifjú pár hamarosan örök hűséget esküszik a feldíszített oltár előtt, és a bájos ara büszke mosollyal nyugtázza a jelenlevők szerencsekívánatait. A harmadik utas barna nadrágjáról, kék kardigánjáról és barna kalapjáról már messziről lerítt, hogy viselőjük sikeres nagykereskedő, akit azonban egy-egy kecsegtető üzlet nyélbeütése érdekében gyakran hetekig tartó, fáradságos utakra kényszerítenek a piac farkastörvényei.

A gondosan elhúzott, vastag függönyök miatt a postakocsiban kellemes félhomály uralkodott, melyet csupán itt-ott tarkítottak a beszűrődő napfény aranyló foltjai, valahol a sarokban egy légy zümmögött és a távolból pásztorok éneke hallatszott.
sztgy121– Ki tudja, miért énekelnek ma olyan hangosan a pásztorok? – tűnődött félhangosan a feltehetőleg lakodalomba utazó, idősebb asszonyság.

– Csakugyan asszonyom, ez szinte felfoghatatlan – felelte kimért udvariassággal a szakállas úr, és a tenyerébe temette arcát, mintha egész lényével a kérdésre koncentrálna. – És ha jól megfontoljuk, tulajdonképpen még azt sem tudjuk, miért énekelnek egyáltalán – vetette fel kis idő múlva, majd váratlanul harsány hahotára fakadt.

Valósággal rázkódott a nevetéstől, és már-már félő volt, hogy a végén még leesik fejéről a kalapja.

szakértő szemmel

Odakint eközben az ifjú búcsúztatására összegyűlt szépszámú társaság tagjai türelmesen várták, hogy a kék nadrágot, kék kardigánt, kék kalapot viselő, szikár hajtó visszatérjen a patinás vendégfogadóból, ahová nemrégen azzal a szándékkal lépett be, hogy – amint mondani szokták – leöblítse az út porát. A várakozók halk, izgatott szavakat sugdostak egymás fülébe vagy csendesen ábrándoztak, sütkéreztek a főteret fürdető langyos tavaszi fényben. A férfiak közül néhányan szakértő szemmel mustrálták a postakocsi elé fogott hatalmas, mozdulatlan lovakat. Egyikük, aki aznap történetesen zöld nadrágot, szürke kardigánt és a nadrághoz tökéletesen illő, zöld kalapot öltött, egy darabka kenyeret húzott elő a zsebéből és szórakozottan majszolni kezdte.

– Amikor a regimentnél szolgáltam – jegyezte meg elmerengve –, jó néhány magas rangú lovat is személyes ismerőseim közé számíthattam.

– Hát igen – felelte sóhajtva az ifjú nagybátyja, aki kék nadrágot, barna kardigánt és fekete kalapot viselt –, csakhogy manapság már a lovak sem egészen olyanok, mint a legutóbbi dicsőséges háború idején.

– Nem, valóban nem – egyezett bele a másik. – A vak is láthatja, hogy a mai lovak jóval korszerűbbek.

A postakocsiban ülő ifjú ezalatt barna jegyzetfüzetet húzott elő poggyászából, majd tollat ragadott és késedelem nélkül nekilátott, hogy papírra vesse addigi benyomásait: „Hamarosan kezdetét veszi tehát a várva várt utazás – írta nagy műgonddal –, és külön szerencse, hogy ez a postakocsi éppen P-be tart, azaz pontosan abba a kulturális élet sokszínűségéről, az építészeti remekművek utánozhatatlan eleganciájáról és az ipari termelés volumenéről ismert, nemzetközi hírű városba, ahová személy szerint én is utazni szándékozom. Már itt ülök jókora, súlyos bőröndöm és vadonatúj esernyőm társaságában, mint az utasok egyike, és a kényszerű várakozás percei alatt barna jegyzetfüzetet húztam elő poggyászomból. S hogy miért húztam elő? Talán egyszerűen csak azért, hogy papírra vessem eddigi benyomásaimat, valamint…”
sztgy122A másik három utas közben leplezetlen érdeklődéssel figyelte a fiatalember tevékenységét s amikor egy pillanatra feltekintett a munkából, a szakállas úr cinkosan rákacsintott és fennhangon ezt mondta:

– Bocsásson meg a bizalmaskodásért, de önkéntelenül is feltűnt, hogy Ön éppen ír, ezért hadd bátorkodjam megkérdezni: csak nem egy hivatali tisztviselőt tisztelhetünk becses személyében?

– Szó ami szó, már mások is mondták – szabadkozott az ifjú talányosan, majd hogy másra terelje a beszélgetést, gyorsan hozzátette –; Önnek pedig, ha nem tévedek, jó hosszú szakálla van.

– Csakugyan – ismerte be a másik őszintén –, és ha már észrevette, azt is elárulom, hogy szinte mindig kalapot viselek.

– Csak nem arra a nagyszerű, barna kalapra céloz, ami most is ott díszeleg a fején? – csodálkozott az ifjú.

– Ez viszont, ha nem veszi sértésnek, hadd maradjon az én titkom – szólt a szakállas úr, és azzal mindnyájan mély töprengésbe merültek.

jeles pillanat

Közben a fiatalember búcsúztatására összegyűlt társaság egy része egyszer csak úgy határozott, hogy néhány percre ők is betérnek az árnyas fákkal szegélyezett, patinás vendégfogadóba, ám előtte szigorúan a lelkükre kötötték az odakint maradóknak, hogy feltétlenül értesítsék őket, ha indul a postakocsi, hiszen eszük ágában sem volt lemaradni erről a jeles pillanatról. Odabent aztán rövid tanácskozást követően mindannyian italt rendeltek, s mivel a hajtó ugyancsak a helyiségben tartózkodott, viszonylag könnyű volt közös beszédtémát találni.

– Aztán valóban P-be tart ez a postakocsi, bátyám? – érdeklődött a társaság egyik tagja.

– Ezen már magam is sokat töprengtem – szólt a hajtó keserűen, majd némi hallgatás után még hozzátette –; nem megnyugtatásul mondom, de ebbe a kérdésbe már nálam jóval kitűnőbb koponyáknak is beletörött a bicskája.

Ezt az őszinte vallomást meglehetősen hosszú csend fogadta, melyet végül a szomszédos asztalnál üldögélő, deres hajú öregúr tört meg, aki pár nappal ezelőtt érkezett az ország valamely félreeső szegletéből és – érdekes módon – barna nadrágot, kék kardigánt, barna kalapot viselt, akárcsak a postakocsi egyik utasa, a sikeres nagykereskedő.

– Ne vegyék tolakodásnak – kezdte tapintatosan –, de akaratlanul is fültanúja voltam előbbi rövid beszélgetésüknek, és bár egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz, ha nem veszik rossz néven, elmondanék egy tanulságos történetet a zene hatalmának illusztrálására. Történt ugyanis – folytatta némi hatásszünet után –, hogy néhány hete váratlanul elterjedt a hír: hamarosan huszárok érkeznek településünkre. Bevallom, gyakorló szkeptikusként, alig-alig méltattam figyelemre ezeket a keringő mende-mondákat, de nem sokkal később, amikor egy verőfényes délután kitekintettem az ablakon, látom ám, hogy tényleg huszárok érkeztek, vagy ha nem is pont huszárok, de legalábbis tűzoltók, és éppen a lángokban álló templomot készülnek oltani. A lángnyelvek akkor már a kupolát nyaldosták, és a plébános izgatottan magyarázott a nyalka tűzoltó-parancsnoknak, miközben egyik kezével időnként a templom irányába mutatott, mintha biztosra akarna menni, hogy beszélgetőtársa figyelmét nem kerülte el a sajnálatos tűzeset. Amennyire a távolból megítélhettem, ez utóbbi határozott fejbólintással fejezte ki egyetértését az elhangzottakkal, majd katonásan szalutált és háromszor belefújt a nyakában lógó sípba, mire a többi tűzoltó nyomban a tettek mezejére lépett. Gyorsan előkapták a tokból csillogó hangszereiket, ünnepélyes arccal felsorakoztak, és parancsnokuk egyetlen kézjelére lelkesen rázendítettek egy mindenki által jól ismert s méltán közkedvelt melódiára, amelyet aztán még jó néhány további műsorszám követett, és hamarosan kíváncsiskodók meg műértők egész serege vette körül a zenészeket.
sztgy123– Ez valóban felejthetetlen élmény lehetett!

– A közönségnek aligha volt oka panaszra! – hangzottak innen is, onnan is az elismerő vélemények, és csakhamar élénk diskurzus bontakozott ki a különféle zenei irányzatokról, ekkor azonban izgatott kiáltások hallatszottak odakintről.

– Indul a postakocsi! Indul a postakocsi!

És a hajtó valóban máris ott ült a bakon, máris megmarkolta a gyeplőt és harsány „gyía gyía” kiáltással biztatta a mindaddig mozdulatlan, szinte félszegnek tűnő lovakat.

– Adieu! Adieu! Au revoir! – zengték az ifjú búcsúztatására összegyűlt társaság tagjai, és ki a kalapjával, ki a frissen mosott keszkenőjével, ki meg csak úgy puritán módon, a puszta kezével integetett, a postakocsi utasai pedig szinte érezték, ahogy a perspektíva törvényei szerint, a megtett távolsággal arányban, maguk is fokozatosan egyre kisebbé válnak.

áhítattal nézték

Hamarosan elmaradtak mögöttük a városka utolsó házai; az egyik pompás gyümölcsfákkal díszített, tágas udvarában barna nadrágot, szürke kardigánt és széles karimájú, kék kalapot viselő, hajlott öregember álldogált unokája társaságában, aki kék nadrággal, barna kardigánnal és szürke sapkával büszkélkedhetett. Mindketten néma áhítattal nézték a távolodó kocsit, míg végleg el nem tűnt a szemük elől, majd a kisfiú, mintegy mellékesen megkérdezte:

– Miért olyan nagy a fogad, nagypapa?

– Azért, hogy jobban halljalak – felelte egykedvűen az öreg, azzal pipára gyújtott, s a nyomaték kedvéért háromszor egymás után megköszörülte a torkát.

Közben a szakállas úr közkívánatra félrevonta az ablakot takaró, vastag függönyt, és az utasok sokáig nyitott szemmel, szótlanul figyelték az elsuhanó tájat, végül a feltehetőleg lakodalomba utazó, idősebb asszonyság vette fel újból a korábban félbehagyott beszélgetés fonalát.

– Bevallom, rendkívül örvendek, hogy új útitársunk személyében amolyan hivatalnokfélét tisztelhetünk, mivel úgy vélem, méltán állíthatjuk, hogy a bürokraták korunk keresztes lovagjai.

– Semmi kétség, asszonyom, és talán ők állnak legközelebb napjaink eszményképéhez, az Übermensch-hez, aki mint afféle modern kentaur, elöl pincér, hátul csendőr, belül pedig tanár, vasúti ellenőr, szolgabíró, okleveles bányamérnök és postás egy személyben – jegyezte meg tudálékosan a szakállas úr.

– Na meg állólámpa is – szólt közbe váratlanul a mindaddig titokzatos hallgatásba burkolózó, sikeres nagykereskedő.

– Állólámpa? – hüledeztek útitársai.

– Igen, állólámpa, tálalószekrény, perzsaszőnyeg, sőt, csiszolt üvegkristályokkal ékesített, sokágú csillár… Persze csak jelképes értelemben – fűzte hozzá magyarázatképpen.

– Rendkívül eredeti és szép gondolat – ismerte el kissé irigykedve a szakállas úr, azzal ismét az ablak felé fordította tekintetét, hogy még egyszer átgondolja az elhangzottakat.

sztgy124Útjukat óriási, sötétzöld fák szegélyezték, a kék égen néhány könnyű felhő lebegett, és bár egy pillanatig sem volt kétséges, hogy eme megkapó szépségű táj akkurátus leírása a világirodalomban ismert legkitűnőbb tájleírásokkal is versenyre kelhetne, a fiatalember annyira elálmosodott a számtalan új benyomástól, valamint a nap izgalmaitól, hogy félretette tollát, jegyzetfüzetét, és kisvártatva mély álomba zuhant. Azt álmodta, hogy gyöngyhalászként éldegél egy hatalmas, kék tenger partján. Álmában minden reggel vízre szállt és egész álló nap gyöngyöt halászott a sötétlő habok között, miközben a szárazföldről folyton figyelte egy róka, amely a kunyhója mögötti sűrű erdőben lakott. Így ment ez hónapról hónapra, évről évre, aztán egy idő után cseréltek. Attól fogva a róka dolgozott gyöngyhalászként és a róka lakott a kunyhóban, az ifjú pedig egyszerűen beköltözött a rókalyukba…

A postakocsi elé fogott lovak ezalatt egyenletes tempóban ügettek az egyre kanyargó, poros úton, amely mint az egyre kanyargó, poros utak általában, már-már végtelen messzeségbe nyúlt. A hegyek felől hűvös szellő támadt, így a szikár hajtó fázósan összehúzta a kék kardigánt, és elkeseredetten morfondírozott valami megoldáson vagy legalább látszatmegoldáson, amivel így vagy úgy végre pontot tehetne a máris túlságosan hosszúra nyúló történet végére, mielőtt leszáll a közelgő éjszaka.

kép | shutterstock.com