Kállay Kotász Zoltán

LEGVÉGÉTŐL FOGVA

LEGVÉGÉTŐL FOGVA

Féltve őrzöm kétkedésem, nehogy mások is kedvet kapjanak hozzá.
Leszoktam, de gondolatban néha még rágyújtok, az égő
csikket a Bizományi Áruház portálja előtt pöckölöm el,
“tebenned bíztam legvégétől fogva”, dünnyögöm, aztán odalépek
mégis, eltaposom. A katasztrófa-helyreállítás a
megszállt idő sohasem múló feladata, a madarak egész életük során
egyetlen, láthatatlan fészket építenek, a levegőbe – s félelmünk
diktálja csak: az építményt szélrohamok szaggathatják szét.
A koldusnál papírpénzt váltok apróra, hangszerbeszerzés,
érmék csörögnek a mély zsebben, “csirr, csörr”, ritmust
és ezerféle megfejtést rejtő üzenet. A februári napsütés
hideg árnyékokat tiszteletben tartó fényébe érek,
az öreg ott áll a megállóban, mint mindig, odamegyek hozzá,
mint mindig, “nem jön a busz”, magyarázom szelíden. Nem válaszol.
“Miért tetted ezt?”, kérdem indulatosabban. “Mit?”
“Meghaltál.” Rendületlenül mosolyog, mint aki nem hall
már semmit, ami nem érdekli. A katasztrófa-helyreállítás
azt jelenti, hogy visszatalálunk a megengedhetőnél
messzebbre nyúló kétségeinkhez, s úgy nézünk fel a fészekrakókra,
minden pillanatban, az égbe, mintha magunkat látnánk.

 
kép | shutterstock.com