A BUDAPESTI TAVASZ EGY PILLANATA

A Budapesti tavasz című film keletkezéstörténetében pontosan követhető az ötvenes évekbeli kultúrpolitika működése, filmművészet és irodalom egymásra utaltsága. A háború befejezésének tízéves évfordulójára terveztek egy filmbemutatót, amihez először is irodalmi alapanyagot kerestek. A filmgyár dramaturgiája 1954 elején zártkörű felszabadulási filmnovella-pályázatot hirdetett. Tizennégy „elsővonalbeli” írót kértek fel, hogy vegyenek részt a pályázaton. Köztük Szabó Pált, Déry Tibort, Örkény Istvánt – de forgatókönyv, s abból Máriássy Félix rendezésében film végül Karinthy Ferenc 1953-ban megjelent regényének első két, a háború befejezéséig tartó részéből született.
nem hiteles
A regény főhőse – Karinthy önéletrajzi elemeket használt – apolitikus, pályakezdő értelmiségi, mint az író korai műveinek (Szellemidézés, 1946; Kentaur, 1947) szereplői. A történet szerint Budapest ostroma felkavarja és megváltoztatja, csatlakozik a fasizmus ellen küzdő kommunista partizáncsoporthoz. Az ellenállási történetek kliséjét idéző események a főhős értelmiségi-polgári családjának eleven rajzával és a férfi politikai aktivitását motiváló szerelmi szállal emelkedik ki a korabeli szocialista realista művek átlagából. Az illegális kommunista sejt és a szovjet katonák hősiességének ábrázolása viszont jóval kevésbé árnyalt és főleg nem hiteles. De Karinthy szemléletváltása egybeesik az 1953-mal induló művészeti törekvésekkel. Irodalomban és filmben is. 1954-55-től sorra mutatják be a társadalmi tematikát személyes motivációval hitelesítő filmeket. Ilyen például a szintén Máriássy rendezte Móricz-adaptáció, a Rokonok; Makk Károly első filmje, a Szigligeti Ede biedermeier vígjátéka alapján forgatott Liliomfi; Vajda István kevéssé ismert regénye, Az AA 338-as esete című Gertler Viktor-féle adaptáció, a Gázolás, s végül a korszak legismertebb, emblematikus alkotása: Fábri Zoltán Sarkadi Imre-írások nyomán forgatott Körhintája. Az ideológiailag leginkább terhelt történelmi filmekben mindez csak kivételesen, az évfordulókhoz kapcsolódó „megemlékezés”-filmekben még kevésbé jelenhetett meg. A Budapesti tavasz azonban nemcsak ezért kivételes: „(meg)emlékezés-politikája” nem csupán az ellenállás mítoszát közelíti másként, de az 1945 után évtizedekre eltemetett magyarországi zsidóüldözésről is szól. Az egy évvel korábbi, zavaros Fel a fejjel című bohózat után (Keleti Márton, 1954) drámai erővel mutatja be egy fiatal zsidó lány és sorstársai meggyilkolását a háború utolsó telén, Budapesten. A társadalmi traumát, az emlékezés és emlékeztetés jelentőségét növeli, hogy a film nem illusztratív. A katonaszökevényként bujkáló főhőst a zsidó lányhoz fűződő szerelme, illetve a lány elvesztése vezeti a kommunista ellenállók illegális csoportjához.
szerelmi szál
A magyar és zsidó sors összekapcsolása a regényben is fontos elem, de nem meghatározó, mint a filmben, amelyből kimaradt a könyv harmadik, 1945 után játszódó része. A filmben fontos szereplők a megcsömörlött, polgári értelmiségi apa, a katonaszökevényeket befogadó keresztény középosztálybeli rokonok vagy a főhős barátja, a kommunista öntudatra ébredő munkás. Az adaptáció során a történeti ív és a társadalomrajz szűkítésének arányában erősödik a drámai szerkezet, s a lány halála az elbeszélés fordulópontjának hangsúlyos helyére kerül. Máriássy a szerelmi szálat párhuzamba állítja a kommunista ellenállás történetét mitizáló cselekménnyel. Jelképes a szerelmesek jövőtervezése és a parlamenter Osztyapenko kapitány legendájának montázsa.^[1] A lány kivégzése – a filmelbeszélés „egyórás csúcspontján” – megváltoztatja a regénybeli történetet: a főhős döntésének dramaturgiailag hangsúlyozott motivációja lesz. A kivégzési jelenetre azóta számos mű utal.

A regényben a lányt az első rész végén ölik meg, vagyis a korabeli kiadás egyharmadánál. Utána még többféle hatás formálja a főhős politikai meggyőződését. Máriássy filmjének viszont szemléletileg és stilisztikailag ez a legfontosabb és leghatásosabb jelenete. Karinthynál, miután a főhős a nyilasház őrétől megtudja, hova vitték a zsidókat, a lány keresésére indul – először rossz irányban.

Nem tudta pontosan, merre szalad: a Dunához akart kijutni, de a sötét, elhagyott Vízivárosban nem találta meg a legrövidebb utat. A Toldy Ferenc utcán lefelé fordult, hanem az becsapta, jobbra kanyarodott vele, s messzi elvitte, a Vár alá.
a hiány
Máriássy ennél valamivel többet mond, de ez a valami éppen az, amivel a kifejezhetetlen botrány kifejezhető. A filmben látjuk a Duna-partra hurcolt, ott felsorakoztatott zsidókat, de a kivégzésüket nem. Csak ami a felfoghatatlan és ezért bemutathatatlan esemény előtt és után történik: a hiányt. A már korábban is hangsúlyos szerepben alkalmazott párhuzamos montázs révén ugyanis a Dunához vezető út és a lány után, a folyó irányában rohanó férfi váltogatott képsora az üres rakparton találkozik. Az odaérkező főhős a cipők közt válogató nyilas katonát és a folyóba hajított, vízen úszó ruhadarabokat látja. A kiürült Duna-part szürke, ködös látványa „a holokauszt magyar filmes ábrázolásának meghatározó, úttörő darabja”^[2], a magyar filmtörténet virtuális „emlékhelye”, ahol félévszázaddal később Pauer Gyula Can Togay közreműködésével Cipők a Duna-parton címmel a film jelenetét idéző emlékművet állított. Szabó István a Szerelmesfilmben tiszteleg a jelenet előtt, az Apában pedig a Budapesti tavasz záró képsorának részletét idézi.

Kivételes a film „visszahatása” a regényre: a szerző a könyv 1956 utáni kiadásaiból a forgatókönyvhöz, illetve a filmhez hasonlóan kihagyja a harmadik részt, így a regény ismertebb változata az ostrom után az óvóhelyről a romos utcára kilépő emberek jelenetével ér véget.

1. „A személyes sors összefügg egy ország, egy nép sorsával. Ezt akartuk elmondani például a szerelemnek és a parlamenternek az összemontírozásával” – mondja erről a rendező Szabó Istvánnak adott interjújában. (Szabó István: A líra és az irónia jegyében. Beszélgetés Máriássy Félixszel. Filmkultúra, 1969/3. 8.) ↑

2. Varga Balázs: Kötelékek. Máriássy Félix filmjei. Filmspirál, 2003/31. 12. ↑

kép | filmarchiv.hu