NEM TELJES A SZÉTHULLÁS
[SZÓ-BESZÉD]
Új rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
Horgas Béla: Szófacsaró
Hébe-hóba,
ha untat a móka,
dühít a dőre meg a pőre,
ha nem kapható a kutya szőre,
mondom, hébe-hóba
beugrok a szófacsaróba,
be a présbe, a résbe,
rajta, csak a legközepébe!
Ceruzám nyálazom,
frizurám borzolom:
figyelem, fegyelem,
szavalom, szerelem,
szétszedem, vétkezem,
föltartom két kezem:
magamat megadom,
lukas a kalapom,
látszik a kobakom,
lukon át benézek,
előre, vitézek,
porondra, porontyok:
pontok, vesszők,
lélekvesztők,
rajta, be a résbe,
ki a derengésbe,
ki van kinn,
ki van benn,
ki a közepében,
a fényben, az éjben,
a hébe-hóba jóban,
a fekete hóban –
van valaki a szófacsaróban?
Horgas Béla csak a második versszakban kezdi nyálazni ceruzáját, de valójában már azelőtt beugrott a szófacsaróba, hogy kimondta volna az elrugaszkodást. A „dőre meg a pőre” volt a bemelegítés, „figyelem, fegyelem”, innentől nem magyarázza, csak mutatja. Játszik: lebontja a megszokottat, és össze nem illő elemekből húz fel új építményt. De talán nem is ő rombol, hanem a türelmetlenül egymásra torlódó szavak csinálnak helyet maguknak, ő pedig nem ragaszkodik a koherenciához. „Magamat megadom” – írja, de nem teljes a széthullás. Tartja őt a grammatikai struktúra, még alanya, tárgya, állítmánya van a mondatoknak. Ugyan az értelem helyett inkább a rím és az asszociáció irányít, de Horgas egyértelműen elmesél valamit. A szavak nem céltalanul robognak a végtelenbe: a „legközepe” felé tartunk. Ott értelmet nyer a káosz, a töredezettség egésszé forr össze, legalábbis ezt reméljük, mi másért hívnák legnek? „Be a résbe, / ki a derengésbe”. A (p)résen keresztül eljutunk oda, ahová nyílt kimondással nem lehet. Amikor a nyelv keretei meglazulnak, a látszólag véletlenszerűen egymás mellé dobált szavakból és félmondatokból valami lényegit lehet kifacsarni.
a világ magja
A legközepén nem katartikus világosság fogad, csak halvány derengés – meg persze éjszakai sötétség, mert a kint és a bent, az ilyen és az olyan itt megkülönböztethetetlenek. Ugrunk, de már az indulás pillanatában tudjuk, hogy ami vélekedésünk szerint a világ magja, széttartó szálak összefogója, valójában csupa esetlegesség. Nem több „hébe-hóba jó”-nál. A beérkező jogosan teszi fel magának a kérdést: ha szétbeszélem az értelmet, és addig pergetem a szavakat, amíg már nincs tétje, mit alliterálok össze… akkor, ott megszabadulok valamitől? Felszabadulok valami alól? Lesz közöm bármihez is?
Horgas a vers végén eszmél fel: „Van valaki a szófacsaróban?” Ha akad is társa ebben a keresgélő rohanásban, akkor sem biztos, hogy a szóörvény közepén is látják egymást. Kicsit, mint Stoppard Rosencrantz-a és Guildensternje, akiknek hablatyolása élet-halál kérdés, mert egyszerre a valóság leképezése és a valóság ellenében születő játék. Szétszedik és összezavarják a nyelvet, mondják és mondják, de még egymás fecsegését sem feltétlenül értik. Ugyanazt a bizonytalanságot teremtik újra, amit a mindennapokban megélnek – és ez nem zárja ki, hogy közben remekül szórakozzanak.