Levendel Júlia

JÁRDACSÍKOK

2013 március

JÁRDACSÍKOK

Keményen fagyott, de azért ő ingujjban, pontosabban a széles gallérú, krémszínű selyemblúzában és kockás szoknyájában kiállt az erkélyre. Ingerkedőn? Nagyon is jól látta, hogy a szemközti házból megint látcsővel lesi az őrült öregember. A kukkoló igyekezett megbújni, a függöny takarásába húzódni, ő meg sminktáskájával kilépett a balkonra, nyújtózkodó, táncos macskamozdulatokkal igazgatta a haját, illatos olajat cseppentett a mutatóujjára, hogy a nyakát, a füle tövét simogassa. Kinyitotta a tükrös púdertartót, gonddal pamacsolgatott, törölt, felhordott, újra törölt, legvégül sötétvörösre mázolta a száját; nem történt semmi. Már az öregember tekintetét sem érezte magán, pedig elcseppenhetett azóta a nyála, és nemcsak az álla csatakos, de mocskos házikabátján egész nyálfolyó tart lefelé. Le a lukas zoknijára vagy meztelen lábfejére. Nem meztelen, annyi esze talán mégis van, hogy valami mamuszt vegyen fel. De neki sincs esze, ha egy szál selyemblúzban piperészkedik. Lenézett a harmadik emeleti erkélyről a keskeny úttestre, a vékonyka járdacsíkokra, arra a darabra muszáj néznie, ahová múlt hónapban a tetőről levetette magát a szomszéd lány. Talán egy esztendővel fiatalabb volt, mint ő. A közös képviselő körbejárta a lakásokat, koszorúra gyűjtött, de csak találgatni tudta, miért tette ezt a szerencsétlen.

Az aszfalton nem maradt nyoma, mégis megborzong, ahányszor odanéz. Nézte azt a helyet, a fehér garázs előtti sávot, megborzongott, és visszament a szobába. Ma halt meg az… Senkije sem halt meg, de rettenetesen unta magát.

szétloccsan a feje

Lehet, hogy a látcsöves őrült is leugrik majd, szétloccsan a feje, „tudod, ugye, hogy te felelsz a haláláért?”, a fia a temetés után átjön, becsönget, „nem akarok semmi mást, csak hogy tudd, te okoztad a halálát”, „kicsoda maga és miért tegez?… és kinek a haláláért felelek?… eltévesztette a címet…” – ez már sok, szinte mentegetőzés. „Na, húzzon innen!” De az ajtót nem csaphatja be előtte, mert betette a lábát. „Húzzon innen, mert…”, „mert mi lesz? esetleg többé nem szórakozol az emberekkel?”

lj2

Az öreg nem ugrik le, az ilyen agyament, tehetetlen vénségek nemigen repkednek, nincs ahhoz erejük és nem is kell siettetniük a halált. Elég lehet, hogy ő visszalép az erkélyről, a nyálcsorgatós még kinyújtja a karját, mintha visszatarthatná, belé kapaszkodhatna, de abban a pillanatban összeesik, egyetlen rángás, és vége.

A fia jön, talán már a temetés előtt beállít, „te ölted meg!”, zsarolni próbálja – mivel zsarolhatná? Ha az erkély-jelenetet felvette a mobiljára, maga ellen vall, de még azt sem, semmi értelme, ki venne komolyan ilyen hülyeséget, egy képsor önmagában nem is bizonyít semmit.

„Hiszen az nagy szerencse, ha valakinek élénk a fantáziája!”, lelkendezett a zsíros hajú pszichológusnő, „ne féljen a saját képzeletétől!” „Nem félek.”

Pedig mást se csinál, csak fél. Nem tudja ugyan, kivel lakik a kukkolós bácsi, van-e egyáltalán fia, de ismerősként látja maga előtt a vörösesszőke, nagydarab férfit. „Te okoztad a halálát”, mondja az előszobába lépve, aztán röhög, „megijedtél, babám, mi?”, és ő bágyadtan tiltakozik, „kicsoda maga?… kinek a halálát?”, de úgy kérdez vissza, mintha máris alkudozna és engesztelésképpen felajánlaná a testét. „Na, gyere, te huncutkodó! Ne az apámra hajts!” „Nem halt meg?!”, nyögi ő reménykedve, és végképp meggondolatlanul, örökre kiszolgáltatva magát a szemközti házban lakónak. A férfi az előszobai fogasnak nyomja, „ezért illegtél, te ribanc?”, kihányt sör- és dohányszaga van – ezt nem akarja tovább! Csakhogy képtelen már ott és akkor leállítani a filmet, amikor neki tetszik.

„Nem félek”, mondta a pszichológusnőnek, mintha azt mondaná: nem élénk a fantáziám. Ez nem is fantázia kérdése. Ha elegendő fantáziája volna, el sem megy a vizsgálatra, vagy ha már elment, felajánl annak a szánalmas nőnek egy kis kozmetikai kezelést, legelőbb kicsipkedné az orra körül nőtt szőrszálakat – minek válaszolt a kérdezősködésére? A hülye tesztjei is fontoskodások, végül úgysem ő kapja az állást, az egész régen levajazott. Az ájtatos biztatástól meg fölfordul az ember gyomra. Undorító egy ilyen vizsgálódás – de senki sem kényszerítette, hogy elmenjen. Hónapok óta semmi sem sikerül neki, ez már napnál világosabb, de azért erőlködik, nógatja magát, hogy próbálkozni kell – lehet, hogy nem kell. Nincs senki és semmi, amiért kellene.

nem kegyelmezett

Mióta megörökölte a nagyanyja lakását és csontig kipucolta, ócskással elvitette a szekrényt, ágyat, asztalt, kredencet, aztán nekihevülten bezsákolta a többit, nem kegyelmezett egyetlen dohos párnának, egyetlen fényképnek, bögrének, könyvnek vagy varrótűnek sem, és este nagyot sóhajtva megállapította, hogy akkor végre egyedül élhet, úgy élhet, ahogy neki tetszik – pontosan azóta nem találja a helyét és nem sikerül semmi.

„Beszéljen arról, ami bántja! Mondja el bátran, akár nekem… mindig az a legjobb, ha képesek vagyunk megszabadulni a terheinktől. Nem is sejti, milyen sokan hurcolnak magukban feldolgozatlan rossz érzéseket. Mintha szörnyű bűnük volna… egy-egy kellemetlen, valamiért visszás emlékképet éppen a képzeletgazdag emberek magukban könnyen bűnné formálnak… meg kell szabadulni!… Gyorsan…”

„Nincs mitől.” Duzzadt száját kihívóan biggyesztette, a vállát is megrántotta. „Nincsenek titkaim.”

Ritkán látogatta a nagyanyját. Náluk a családban mindenki amolyan magának való. Az özvegy öregasszonyról különösen nehéz volt elképzelni, hogy valaha a férje mellé feküdt, hagyta, hogy teherbe ejtse, aztán szoptatott és gondoskodott a csecsemő lányáról – az a lány, az ő anyja éppen ilyen. Nincs szükségük senkire.

lj3

Az utolsó évben, nem sokkal kórházba szállítása előtt kétszer is látta a nagyanyját az utcán, és mind a kétszer ugyanott: totyogott a zebrán, bénán húzta a bevásárlókocsiját, és mintha szándékosan is lassítana, a lámpa már váltott, az első autós türelmesen várt, mögötte ugyan duda szólt, a nagymama pedig még nehézkesebben csoszogott, és vadul hadonászott az autós felé, hogy ne siettesse és el ne induljon, átér, amikor átér, mert ilyen az öregség, ez telik tőle, és joga is van ehhez a szerencsétlenkedéshez. Mind a kétszer azon a járdán állt, ahová el kellett jutni a nagyanyjának, ő figyelmesen nézte a jelenetet, másodszor a megismételt előadást, s akkor mintha egy pillanatra találkozott volna a tekintetük. Valószínűleg nem találkozott, csak képzelte. S ha történetesen látta is őt a nagyanyja, azonnal elfelejtette, talán ismerősnek tűnt, de nem ismerte fel. Nem látta, mert a járda szélén állók eltakarták, s ha látta is, nem ismerte fel. Az egészet képzelte. Az ismétlődést is. Talán az első éjszaka találta ki, mikor a csonttá csupaszított lakásban végre maga maradt, holtfáradtan feküdt a kigöngyölített matracon, hálózsákba bújva is fázott, és az utcai meg a szemközti ház villanyvilágításában úgy bámulta a plafont, mintha a nagyanyja hályogos szemét látná ott.

„Nincsenek bűneim, és titkaim se”.

Tenyerét az erkélyajtó üvegére szorítja, lehelete páráján át nézi, várja-e őt a szemközti öregember, keze ügyében a messzelátóval. Hülye kujon, napi egy kukkolás azért elég. Csorgatja a nyálát, de nem is lát semmit. Semmit. Nincs mit lásson.

kép | adobe.com