MŰHELYTÁRSAM 23.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„Olyan korban éltem, amikor a szellemet kegyetlen erők fojtogatták, amikor a szellem mint lidércláng gyulladhatott csak fel a sötét éjszaka mélyében. De talán egyetlen éjszaka sem volt, amikor itt vagy ott fel ne lobbant volna — mert mint lápból a víz, ahol csak árnyalatnyit csökkent a nyomás, már felszökött a forrás. Mondhatjuk-e, hogy aminek meg kellett születnie, az ebben a világban is megszületett? Nyilvánvaló, hogy nem. A kultúra nemcsak fel-fellobbanó lángok távoli villámfényének villódzása, hanem közeg, mely nemcsak nagy alkotásokat, hanem életmódot is jelent, szabadságot a kicsinységekben, kreativitást a létezés csekélységeiben. És mindennapjainkat ez határozza meg: azok számára, akik nem az emberiség legnagyobb teremtő lángelméi, a recepció szabadsága teremti meg az alkotás motivációját. A magyar kultúra nem aludt ki, de elkorcsosult, elsorvadt, és sok-sok hajtása száradt el, mielőtt virágba borulhatott volna.”
Beney Zsuzsa: Rekviem a meg nem született művekért, 1997/12
Az alkotó ember bárhogy szeretné is elkerülni a fojtást, nem teheti meg. Szembe kell néznie vele, nem tehet úgy, mintha nem lenne. A szellem kiszámíthatatlan, szabad, befolyásolhatatlan, semmiből nem következő, egyedi és öntörvényű, kihívja azok ellenkezését, akik erről nem tudnak, vagy talán inkább nem akarnak tudni, akik erről a szabadságról ilyen-olyan okokból lemondanak. Az ilyen ember nem érti az újat, az ismeretlent, mert csak meglévő, kész, halott kategóriák szerint gondolkodik. Mintha mindig engedélyt kérne egy már meglévő szabályrendszertől – főnökétől, a tantól, amelyet követ – álláspontja kialakításához. Sokan tesznek így, hangosak is, így születik meg egy közösséginek hitt ítélet. Ám a művészi intuíciót nem lehet valami mással megérteni. A fojtogató ismert rendszerekkel operál, magát is visszavezeti valami másra, úgy véli, ettől a múlttól függ – ezek szerint rendezi be világát. Ha hatalomban van – saját vállalása ez is: belenyugvás vagy sodródás révén –, mindent elkövet, hogy attól kérje számon értetlenségét, aki önálló, tőle kérje számon, amit nem ért. Így működik – önismeret és őszinteség hiányában. Elméletek, célzatosság, a didaktikusság világa ez. Aki képviseli, lemond a szellemről, nem ismerheti az alkotás szabadságának örömét és biztonságát. Természetes, hogy szemben áll a szellem emberével.
a megismerési erő
Az én kérdésem: hogyan élheti túl a fojtogatást a szellem embere? Van abban valami jó, ha eléri, mert megszólítja, felszólítja cselekvésre. Most dől el igazán, hova tartozik. Ha visszaszól, ha megfertőződik a fojtó szándék által, ha bosszút akar állni, ha megsértődik, maga is arra az oldalra áll, ahol a fojtogatók vannak. Azon a parton hallgatnak a múzsák. De ha felismeri, hogy a feleselés nem tartozik az eleven gondolat világához, lemond erről. És akkor valami különös történik. Növekszik benne a megismerési erő. Képes lesz megmaradni abban az önálló, szabad forrásban, ahonnan alkotásai is születnek. Ha ezt megvalósítja, a fojtás-fojtogatás – mint mesebeli boszorkány – szépséges királylánnyá változik; érzékszerv lesz belőle, látás, mely megismeri és szabadságból látja-érti a fojtogatót. Korlátaival, gyengeségeivel, betegségével együtt. Életünk minden komolyabb krízise ugyanilyen válaszút elé állít, hiszen nincs és nem is lehet egyetlen és „véglegesített megoldás”. Ám, ha valaki megtanulja a felülről születő forrás szolgálatát, mely lehetőségként mindig és minden nehéz helyzetben várakozik ránk, ez a változás ismételhető, megújít és át is alakít.