HARKÁLYFIÓK
2010 október
A repülés határán innen, szárnyait mozgatva
a sűrűnek vélt levegőben zuhant tehetetlenül
a harkályfiók. Egy zöld műanyagvödörben
landolt az ablak alatt, a pillanatnyilag
használaton kívüli virágcserepek
szomszédságában. Azonnal menekülni
próbált. Első látásra csapdába került, annak
hihette, hiszen sokadik próbálkozásra
sem tudott kilódulni a dermesztő, zöld űr
fenekéről. Elkeseredetten kapálózott, de hiába,
hogy lendületet vegyen, a műanyagba
sehogy sem tudta belemélyeszteni
karmait. A csapda bonthatatlannak
és végzetesnek látszott. Minden erőfeszítés
hiábavaló, a végső riadalom forgószelében
egyszerre feltűnnek a lét határvonalai.
A szokatlan hangra figyeltem fel, első hallásra
azonosíthatatlan volt, folytonossága egy idő
után arra késztetett, hogy forrását megkeressem.
Amikor ráakadtam, a madárkölyök
már egészen kimerült a vergődéstől. Óvatosan
kiemeltem a vödörből, furcsa, reszkető, rémült
hangot hallatott, egy sírni készülő kisgyerek
nyöszörög így félelmében. Ebben a pillanatban
arra gondoltam, hogy az apró pihés test szédítő
sebességű szívverése talán az univerzumot is
képes volna mozgatni és egyben tartani. Fölvettem
és a szemébe néztem. Bizonytalan színű íriszén
futásnak indult egy vonal, aztán ezerfelé
törött szét, újra meg újra elágazott, hálózata
egyre sűrűbb lett, mint egy befelé terjeszkedő
végtelen geometria, aminek akkor, ott, én lettem
a határa. Mikor elengedtem, nem éreztem magam
megmentőnek, és valószínűleg ő sem érzett hálát,
gyorsan menekülve a megnyílt térben,
de ezt teljes bizonyossággal nem állíthatom.
Nem tudom miért, a madár különös hangja
és szemében a rianás, azóta gyakran eszembe jut.