PÁTOSZ A KÁOSZBAN

A zene para-fenegyereke

Büszke végsővárunk (s most romhalom), Honhorottyunk szülötte, a hegedűvirtuóz Pityi Palkó, minap a beszélő dobozban mutatkozott. Sokat hallottam felőle, ám most figyelhettem meg először tüzetesen! Miután a bulvár két nap alatt lerágta, azt a ki tudja, miféle apropóból épp most, épp így előrángatott világszenzációt, hogy Weismüller, a mi „Dzsonink”, az úszófenomén alias Tarzan is avar, vagyis tősgyökeres honhorottyi poronty! Itt tette meg első lépéseit, a mi portánkon, a mi löszporunkban, hátsóudvaraink szent sarán! A mi méhünk, a mi pudvánk pulyája! Itt úszta meg az első melltempókat, a határvégi Alsó-Árok békalencsés lögyböttyében! Talán még első kurjantása, az a híres majomjódli is itt, a mi ugarunkon harsant föl! Csak a mi akácerdőnk szül ilyen gibbont. Csakis a mi varangyunk úszik így. Atyaég, mit nem adtunk már a nagyvilágnak! Az ész (az a sok) megáll! És a hígagyú világ mit meg nem tagad tőlünk! Ahogy Tafy szokta volt mondani: beszarás! Miénk kell legyen a nemzetek nívódíja! Ha lehet – urambátyám-uramatyám! – csakis a miénk. Szóval a Weismüller alias Tarzan és a Tyrannosaurus rémrex hisztériája után, hamarosan előkerül a mi Paganinink, a lószőrvonó Lucky Luckja, a Pityi Palkó. Tőlem szokatlan érdeklődéssel, de gyanakodva figyelem; ijesztően közönyösnek, unottnak, flegmának, már-már retardáltnak látom – akár egy narkós másnap. No, de ahogy játszik! Nem mondanám, hogy csodálatos vagy lenyűgöző. Őrületes – szó szerint! Nem hinném, hogy Pityi beszámítható volna; zenéje sem az; de ami döbbenetes: virtuóz; amennyire hozzá nem értőként megítélhetem, ádáz virtuóz és mégis, amint rezonál körötte a fél földlégkör: az muzsika! Ez a Pityi egy neoprimitív hobbit! Őseredeti, muzikális káosz dől belőle – ez nem is zene a hagyományos értelemben, de nem azért, mert „modern” és zavaros, vagy magamutogatóan gyors és követhetetlen, hanem mert nem megkomponált, tételekre osztott, lezárt darab – inkább egy űrbe vesző ember folytonos, tagolatlan és őszinte belső hangáradata! Zenésztársai? Nem cilinderből, sokkal inkább konténerből húzta elő őket. Kültelki, másvilági, falmelléki, limbikus figurák. Villanásnyira sem veszik le szemüket a Pityiről; nem egyszerűen követik, sokkal inkább csüngnek rajta, akár egy prófétán, aki lószőrvonóval mondja el példabeszédeit. Látszik rajtuk jól, azt gondolják: Palkó az ész! – s ezzel „meg vannak elégedve”; lehetnek is, hisz „prímásukat” – mint a zene messiását – követni se kutya. Mondanák: őstehetség. Nem! Mozart lehetett ún. őstehetség: életműve cizellált, kulturált, buggyos-barokk műzene! Ez itt? Hát íme, itt van az, ami „alternatív”. Az evolúció véletlene. A genetika revolúciója. Ez egy mutációs pont a puhaszájúak, a homo sapiens fejlődéstörténetében, és Palkó az alfahím! Ő lesz őse minden majdani vonókezűnek. Ha pedig mégsem a két kereszttel módosított violinalakú allél létrejöttéről van szó, akkor ez valami kollektív tudatalattiba süllyedt, ezeréves dallamballaszt véletlenszerű, magmatikus feltörése, épp a Palkóban. Úgy is képzelem, hogy ez a fájdalmas cifraság, ez az édes zsúfoltság, ez a keszekusza zenebona odalent szunnyadt, a föld alatt; gazlepte sírok összetört szarkofágjaiban, el nem táncolt estekben, történelem előtti idők ködtöbreinek alján, holtak csókra száradt szájában, karok főgyökerén, romlott ujjak mellékgyökerein, lovak és lovasaik csontjaiban, és csak gyülemlett és gyülemlett; akkumulálódott, akár a szén, a lignit, az olaj (mint bármiféle szándék), míg egy helyen – amint vulkán lávaelegye tör fel keskeny bazalthasadékon – mind az addig el nem hangzott hang, forma, riff és impró együttesen tört utat magának épp ott, ahol – mintegy véletlenül – ez a Pityi Palkó nevezetű honhorottyi, amúgy döbbenetesen félszeg kiskölyök ácsingózott a limbuson, hangyatojást birizgált, sárkányt eregetett vagy az orrát túrta, ki tudja már, épp miért állt épp akkor épp ott, azon a kies és biztonságosnak tűnő helyen?; és ez a zenebonagenya egyszerűen belészállt a lábaiba, akár a villamosság, majd a derekán és zsigerein át felparázslott a kiskölyök ámulatos agyáig! Amint villámsújtott emberek azután sok furcsa, delejezett dolgot tesznek. Palkó is úgy maradt. Megfoghatatlan, miként lesz valaki EZ!? Miért nem tett minket még híressé?, hogy e belsőzseb-országban, ezen az Európára tapadt matricán, dolgoznia senkinek ne kelljen, csak napi két órában buta nemhorottyiaknak árulni a Pityi Palkó-tiketteket. Boldogok az együgyűek! Akik mérlegelés nélkül maradnak meg a kölyökkor varázsában. Ő a mi muzsikamágnásunk. Ó, hogy darálja, ezt a szedd szét – rakd össze! darabot; szétdob-illeszt, lerombol-felépít; bepörög, és gellert kap; mintha észvesztően-hisztérikusan gyors, felülvezérelt elektrorobotok százai ugyanazt a dallamot vernék szét és raknák össze egy csíramentes és hipersteril hangjegygyárban! Minden ajtó zárva. Nincs input és output! Nincs termék! Ami van, amivel itt szuperszonikus szinkópákat csinálnak robotakrobaták, az bizony soha sincs kész. Hisz kész van rég! A hangsor. Rakd össze – szedd szét! Újra meg újra (hang)szereld! Ahogy beteg és ügyes bébigéniuszok ijesztő gyorsasággal, aggasztóan sokszor játsszák ugyanazt a játékot: babilongolyók össze, kész! – babilongolyók szét! Babilongolyók össze!, valami egészen más, most van kész – és babilongolyók szét! Részecskék össze – részecskék szét! Ím a hánium, gyors transzmutálás, s ím a hélium! Szénből grafit, grafitból gyémánt; lítium, irídium, oratórium; és így tovább – ez az avar ugarurán! A rádiósugárzó, karcinogén hangjegyröntgen – a Pityi-plutónium.

Pátosz a bábeli zűr eltipró káoszában

Nem sejtettem, hogy lemaradok az össznépi muriról, a városnapi térzenéről, s így Pityi Palkót se láthatom élőben; nem hallhatom, miként veri szét és rakja össze épp aznap a „múltkori” hangsort – adott helyen, délutánon, légnyomáson. Amikor 17.45 körül bekanyarodtam a benzinkúthoz, kis híján elütöttem egy bicikliző kislányt!
lássunk csodát!
Túlzás. Messze voltam attól, hogy elüssem, hisz végig láttam, ahogy velem párhuzamosan kerekezik, s le nem vettem a szemem róla, így nagyonis jól láttam, hogy nem áll meg; épp időben, hét-nyolc lábnyira, hirtelen, fékezés nélkül álltam meg. De a csukott ablakokon keresztül is hallottam az üvöltést, amint mögötte az anyja a nevét kiáltja! Szörnyű hang volt. Az egyik pillanatban csak cangáznak ott, a járdán, a napsütésben, tán ők is igyekeznek a térzenére, s a következő másodpercben, minden átvezetés nélkül, az anya azt hiszi: a lánya meghal most! A hangból világos volt: azt hitte. Az a démonikus sikoly szállt ki rajta, valami űrbe ordított NE! Állati pillanat. A teste is megnyúlt, mintha utánanyúlna… Én meg se ijedtem. Talán csak a kiáltás borzongása futott végig rajtam, de az is meglepően szelíden. A kislány megállt, mondani se kell, a legrosszabb helyen, épp az út közepén, én pedig lezártam a forgalmat a keresztbe álló kocsival. Az asszony rám nézett, én rámosolyogtam, nyugtatóan és egy kézmozdulattal jeleztem: jól láttam a kislányt. Nem tudom, mi volt az a mozdulat, de – ritka pillanat – valószínűtlenül sok mindent tudtam kimondani vele: „Láttam a lányod és messze voltam tőle, de megértem az ijedtséged. Ha a volán mögött ülök, a gyerekeket mindig látom! Az útmenti gyepen játszó gyerekek minden mozdulatát követem, elég egy gyanús passz, egy út felé vezetett támadás, legyenek öt kirúgással arrébb, akkor is lassítok. Meg nem mondom, mi ez nálam. Úgy látom őket, mint megannyi kicsi, útszéli istent – nemcsak féltem, de félem is őket. Így hát láttam a lányod is, és tudtam, éreztem, hogy nem áll meg!” Sőt, talán az is a mozdulatomban volt: „Szeretem a lányod! Ha kárt tennék benne, nem élném túl!” – és lássunk csodát!, az asszony, vallásos áhítattal, a bűnbocsánat örömével mosolygott vissza, s küldött nekem egy boldog legyintést is – akkora ima szállt az égig, mintha az elmúlt évtizedek elmaradt penitenciáiból adódott volna össze. A forgalom torlódott, ahogy keresztbe álltam az úton; kivártam, míg az asszony és a megszeppent bakfis komótosan átkelnek előttem, aztán be álltam a parkolóba, bezártam a kocsit, és tankolás helyett sietve a törzshelyemre indultam. A kereszteződés lámpáinál, a zebránál még egyszer, utoljára láttam őket. A kislány rábukott a bicaj kormányára, az asszony hozzáhajolt, egészen közel. Féltem, hogy korholja. Gondoltam, odamegyek; mondok valamit arról, amit az imént éreztem; vagy csak annyit, hogy nyugodjon meg: messze, nagyon messze volt a végzet! De ahogy közelebb értem, látom: a kislány arcán könnyek folynak; megrémült; olyasmi történt, amiből ő semmit se látott, az anyjából pedig az a félelmetes üvöltés szakadt ki! Mindez megrémítette. A tudat, hogy olyasmi történhet, amit nem látni előre, ahogy ő semmit se látott a kocsiból; hogy létezhet ilyen, amikor egyszer csak – hipp-hopp! – mindennek vége!; mikor rémálommá válik egy pillanat alatt a legszebb délután is!; anyját pedig olyan fájdalom érheti, amit ő, csapkodó varkocsai mögött elképzelni se tud; amitől így, abban az ijesztő, magas-mély tremolóban sikoltja nevét! Mindez bizonyára ijesztő egy csitrinek. Az anya nem korholta, épp ellenkezőleg. Az arcához bújt, úgy törölgette minden egyes könnycseppjét, cirógatta arcát, igazgatta szemébe hulló, borzalmas frekvencián rezgő árvalányhaját, és ölelte; oly meghittségben álltak ott ketten, a délutáni csúcs kellős közepén, a bábeli zűr eltipró káoszában, a bűzlő bacchanália járdaszigetén, mint soha senki. Nincs az a park mélyén összegabalyodó, egymásba karoló, csókoló és ölelő pár, aki oly tökéletesen szigetelné el magát, mint ebben a pillanatban anya és lánya. Járdasziget? Lakatlan korallzátony az Arafura-tengeren? Hivalkodó nyüzsgés, tomboló bűn földje mind, ehhez a szigethez képest, ahol akkor anya és lánya álltak különös aureolában, mint két túlélő; két túlérzékeny, s néhány percre megkínzott Robinson!

Ennyit a pátoszról. Meg arról, hogy szép napom volt! Úgy gondolom, épp ez hiányozhatott John Cofinak! Amiből aznap szinte aranylövést kaptam. Nincs lélek? Se pátosz? Csak popcorn, árfolyam-ingadozás és humbug van? Vagy csak extatikus, állati ösztönök? Amilyen az utód, a kölyök és megannyi vakarcs fenntartásának, védelmének Mendel-szabályban rögzített paragrafus-szadizmusa? Zárt genetikai program, behaviour-ösztöke? Blöfföltek a szentek is? Blazírt antropoidok voltak mind? Nem érdekel! Ha ennyi csupán, akkor csodálatos, hogy a fosmatéria tud ilyen lenni! Meglátni és megszeretni! Szarok rá, mi ez! De valami őrjítő kozmogónia-csoda. Aki pedig ezt nem látja, nem érzi, nem akarja, karrierista szuka vagy egoista-iszákos kan, így-úgy: korcs!; kurvára eltévedt lélek, vagy az anyag kurva nagy tévedése!
a túlélők közé
Bár ne gondolnék arra, hány anya sikolt neveket nap mint nap, mikor látják, hogy karonülő gyerekükkel a fátum árnyékába léptek! Hány anya magas-mély tremolója száll fel nap nap után, mindhiába! – mikor repülőgépek hozzák „a szabadságot”. Hány anya lelke vibrál ijesztő frekvencián, az elviselhetőség határán túl, mert nem tudták csecsemőiket kihajítani a Vég árnyékából, mintha sírból dobnák ki, a túlélők közé? Hányan futkosnak a tereken – végzetcsinálók! Végzetcsinálók végzetcsinálói.

A lorinus alterego

Anya és lánya. Örömük átvilágított, akár apró kanóc fénye a vaskos viaszt. Két túlélő öröme, hálája, cinkossága és reménye. A térzenéről meg is feledkeztem, de nemcsak azért, mert ez az öröm, ez a pátosz átmosott, hanem mert titkon azt is éreztem, különös nap ez – bármi megtörténhet. S efféle napokon, épp mert minden megtörténhet, jobb nyugton maradni. S hogy csodás dolgok részesei lehessünk, épp ez a mozdulatlanság szükséges, csak figyelni kell. Ami minket ilyen napokon keres, úgyis megtalál. A várakozás, az ismeretlen közelsége megnyugtat és andalít. Tudjuk jól, holnap szerelmesek leszünk. Kibe? Holnapra eldől. Most elég az ígéret, az érzés, a remény is. Nem kell több. Épp ezzel az érzéssel ültem a törzshelyemen, és ragadtam ott annak ellenére, hogy nem marasztalt senki, nem volt ünnep, abszintakció vagy ingyen pizza.
járt-e már a Pokolban
Találkozott Ön már személyesen Szonyával? Hallgatta-e már úgy Hamlet úrfi eleven és furcsa okfejtéseit, hogy az ő kupáiból iszik? Érezte-e már, milyen csodás Beatrice érintése? Feltűnt-e már Önnek, mily finom, vonzó és rémisztő Laura kora tavaszi illata? Szedett-e már ki személyesen jókora, sötétbordó, vérrel teli kullancsot Behemót szőréből? Adott-e kölcsön valaha esernyőt Esti Kornélnak? (Amit sose kapott vissza.) Ott volt Ön 1991 őszén, amikor a nullfoki blues-kocsmában így szólt hozzám a némiképp spicces Kisherceg: „Kérlek, rajzolj a poharamba még egy kis sört!”? Ugye, nem Ön volt az ókori doki, aki felvágta Petronius és Eunice ereit!? Mondjon példát, akár egyet is, mikor Ön Szindbáddal vacsorázott! Segített-e Ön valaha Mr. Bloomnak cipőt választani? Volt már úgy, hogy fanyalogva mosta a fedélzetet, és mert nem görnyedt rá teljes odaadással a gyökérkefére, megvonta Öntől az aznapi grogot Ahab kapitány? Aludt-e Quegqueggel egy ágyban? Emlékszik-e olyan reggelre, amikor Ön megrázta és letartóztatta Josef K.-t!? Félt-e már együtt Frodóval? Etette-e akár egyszer is vízre dobált kenyérrózsával Jonathan Livingstont, a sirályt? Kérdezem, hogy járt-e már a Pokolban, s ami fontosabb: összefutott Vergiliusszal ott? Tán Ön volt az, aki megmutatta, hogyan egyen késsel-villával Martin Eden? Tán Ön volt az, aki Gerbeaud-t lovagolta? Ringatózott-e már déli tengeren? Hallott-e már a verandáról üvöltő szeleket?, küldött-e már virágot Algernonnak?, utazott-e vörös postakocsin?, loholt-e már eltűnt idő nyomában?, hallgatta-e már a véletlen zenéjét?, ringatta-e már az éjfél gyermekeit?, járt-e már az állatfarmon?, használt-e már parfümöt?, volt-e már szentivánéji álma?, s volt-e már Önnek ördöge?

Ha arra gondol most, hogy azt kérdezem: olvasta-e Fjodor, William vagy Franz műveit, akkor súlyosan téved! Én azt kérdezem: találkozott-e ezekkel az emberekkel – tette-e, élte-e mindezt ténylegesen! Nyilván nem. Hisz nem lehetséges – mondhatnánk az elnézés és felsőbbség mosolyával, de hátrébb az agarakkal! Nem úgy van az. Jó volna tán, felettébb megnyugtató, ha a sok kérdés csupán modorosság volna. Jó volna tán csak olvasónak megmaradni, és kényelmesen hátradőlni a hintaszékben. Azt gondolni, a dolgok valójában egyszerűek, és az ész (az a sok), a dicső ráció megmagyaráz minden fikciót is! Már hogy találkozott volna bárki ténylegesen Josef K.-val, Mr. Bloommal, Behemóttal? Hisz az írók maguk se találkoztak e fantomokkal, hacsak a szóban forgó főhős nem esik egybe a szerzővel.

Hát inkább azt kérdezem: ült-e már Ön holt lelkek agapéján? Találkozott-e már olyanokkal, akik tán nincsenek is!? Bizonyára. Mikor szerelmes volt, talán. Mikor Blok szavai ültek a szájában: „Oly ismerős vagy, mintha hajdanán éltél is volna már velem. Másoknál, otthon, utcazajban, meglátom arcod hirtelen.” De nem. Nem így. Történt-e már Önnel olyasvalami, mint Saullal Damaszkusz határában? Sokkal inkább az, ami Kleofásékkal az emmauszi úton? Tudják, mikor állítólag két tanítvány Jeruzsálemből Emmauszba tartott a rekkenő hőségben, itt-ott szőlőt szakítva az út mentén, gyönyörködtető baromságokról diskurálva, öntudatlanul is élvezve, hogy a nap a válluk barnítja, s hogy időlegesen – maguk mögött hagyva Jeruzsálemet és az Olajfák-hegyét – megfeledkezhetnek a kivégzésről, amit a későbbiekben megváltásnak mondanak. Amikor is összeakadtak egy „idegennel”, akit – bár ismerős volt, s igen ügyesen magyarázta az írásokat – hosszú ideig nem ismertek fel, csak amikor közös szállásukon, vacsoránál megtörte és megáldotta a kenyeret. Azóta is hányszor, hány különböző helyen, időben, hány különböző szándékkal hangzik el a kérdés: „Nem találkoztunk már valahol?”
valóban sírt
Az biztos, hogy ha választhatok, mikor találkozzak valakivel, azt a napot választom, mikor anya és lánya életen-túli meghittségben, csöndben, egymásra borulva, öntudatlanul ünnepelte a létezést a járdaszigeten. De hogy kit választottam volna? Kivel találkoznék szívesen? Fogas kérdés. Talán egy nőt választok, talán a kreol Atera Flammát, aki annak idején álmomban rendszeresen látogatott – és akit soha, álmomban sem érintettem meg. Egy ilyen napon, áthágva minden szabályt, megérintem mégis. Vagy Leát, az afáziás, néma lányt, ki tudja? Ha férfit kell? Bizonyára Lorinust. Talán mert neki nem volt lényeges szerepe semmiben soha. És talán a férfiak között ő a legszebb. Betegsége is az. Csak Lea afáziája hasonlítható hozzá. Másfelől Lorinusnál magányosabb férfit nem ismertem még. Betegsége, a lacrimóza, szinte száműzte az emberek közül, még abból a virtuális térből is, ahol létrehívtam. Elviselni, mozgatni, magyarázni egy olyan embert, aki folyvást sír? Nem rosszkedv vagy fájdalom miatt, hanem csak mert ún. könnytúltengésben, azaz lacrimózában szenved. Igaz, e ritka betegséggel összhangban állt páratlan (és bosszantó) érzékenysége, kiváltképp a szépség iránti megdöbbentő védtelensége. Minden alkonyt, hajnalt, sirályt, dagályt, apályt, minden természeti jelenséget, a holdtöltétől a havazásig egyfajta mennybemenetelként élt át, s ilyenkor – vagyis napjában tucatszor is – valóban sírt, és nem pusztán a nyavalya uralta. Pontosabban a másik (is), amit talán neuraszténiaként diagnosztizálhatunk. Mit kezdhettem volna egy emberrel, aki a legderűsebb órákban is csöndesen könnyezik? Aki az élet, az írás, a sztori dinamikáját, hullámzását folytonos sírásával elmossa-eláztatja. Hát szegény azt tette, amit akartam, és amit orvosai tanácsoltak. Leköltözött egy távoli bungalóba, a part elhagyott részére, a Grottótól nem messze, hogy a temérdek könnyezéstől naponta felboruló sóháztartását a legkönnyebben és a legjobb orvossággal ápolhassa: tengervízzel. Csak kilép az ajtón és iszik egy kispohárral – és sírhat tovább máris. Hány szereplőm grasszált féltucat könyvben, és mégsem látogatta őt senki. Hát amennyiben őt választom, jóvátehetem azt is, hogy nem adtam neki legalább egy tisztes jóbarátot! Senkit, aki vele sírna.

Ám minderre nem gondoltam, mikor a székbe ereszkedtem, míg a Dóm-téren épp Pityi Palkó játszott, anya és lánya legnagyobb örömére. Csak azt tudtam: oly ismerős ez a nap, mintha lett is volna már ilyen! Okos voltam és vártam. Rendeltem és türelmesen hallgattam egy lány ömlengéseit arról, hogy a héten a világból mit fel nem fedezett. Törzsvendég volt ő is. A Cassa olyan kávézó, amit úgy harminc vendég látogat. Efféle helyeken ritka az idegen. Messze a centrumtól. Ahol az úton szabályos menetrend szerint ugyanazok a pofák flangálnak; ahol a műsor az ablakból épp csak az évszaknak megfelelően változik. Itt az addig nem látott vendég mérhető érdeklődést, gyanút, némi túlzással megütközést vált ki. Amint belőlem is az a suttyó, aki egész mozgását alázatos vonaglássá alakítva beólálkodott a félig nyitott ajtón, és aki a fal mentén surrant hátra, hogy rendelés nélkül leüljön a velem épp szemközt álló, félárnyékos asztalhoz, majd rögtön látványos, hiteles, az emberlét legmélyéről fakadó búval lásson hozzá a módszeres kesergéshez.
megállíthatatlan zanzásodás
A lány repdesve magyarázta, hogy a nővére hazaköltözött, mert megelégelte a pasija hülyeségeit, s így most laptop is van a háznál, meg internet, s most ő is a neten szörfözget. Elújságolta azt is, hogy van egy tevéje. „Csakugyan!?” „Igen, igen” – mondta a lány, bizonyos Gida, és elújságolja, hogy a tevéje hamburgert eszik, mogyorót és mazsolát, kólát iszik, „állati jó fej”, de sajnos már csak két napig lesz ún. szuperteve!, mert nem tud venni neki több szuperteve-kaját. Bánatosan hallgatom Gidát. Arra gondolok: milyen kár, hogy egy ilyen lánynak (pályakezdő munkanélkülinek) ez jelent örömet, ez adja napjainak sava-borsát, és digitális tamagocsira fecsérli idejét. Miközben a búslakodó fiút nézem. Közel-távol sehol senki. A kezét tördeli, áthallatszanak óriási, szívszaggató sóhajai, egész testéből sugárzik az elesettek bágyadtsága; lerí róla a lélek rákossága; a láthatónál jóval kisebb; zsugorodó énnel a létbe szinte kapaszkodik, s érezni, hogy ez a megállíthatatlan zanzásodás régóta tart – csoda, hogy még él, hogy még látszik. Fecsegjen Gida bármit, vihorásszon műtevéje tettein bármennyit is, sürögjenek a pult előtt hígagyú fröccsösök, a fiú végzet iránti imádata elárasztja a kávézót! Úszok benne, nyakig, teljes szívvel-lélekkel és nézem: milyen megindító!, milyen szép!, milyen fiatal és ártatlan! Gida felrikkant: „Ja, és egy hét múlva lesz dinóm is!” „Nem mondod!” „Tegnapelőtt vettem a neten egy dinótojást, úgyhogy nem látszik még a kicsiből szinte semmi, de már megnézhetem röntgennel, és ahogy lóg a tojás, néha megmozdul benne a dinóbébi!” – mondja őszinte anyáskodással, és arra gondolok: „Micsoda pazarlás ez! Ezt a bolyhos és természetes anyai ösztönt, a gondoskodásra való vegytiszta és szent hajlamot dinótojások adjusztálásába fektetni! Micsoda város!” Ekkor a fiú feláll, gigászi alázattal, hullámzó testtel a pulthoz kúszik. Rezeg minden hajszála, reszket keze-lába, ádámcsutkája föl-le ugrál, nagyokat nyel, vagy harmincat is azon a három méteren, és amikor a száját nyitná, a pultos lány ráförmed: „Nem megmondtuk, hogy takarodj innen!? Nem kapsz semmit, bazdmeg, egy pohár vizet se, te hülyegyerek!” Ebből tudom meg: nem járok elég sűrűn oda, hisz akkor tudnám, hogy a fiú nem a rejtélyes és meghökkentő idegenek közül való. Ismerik itt – affér szaga leng a levegőben –, csak én nem ismerem. Meghatottan figyelem, hogy a lebarmolástól miként gyorsul fel zsugorodása. Gida offenzív locsogásba kezd, előhalászom a mellényzsebből a dóznit, cigaretta után kaparászok, rágyújtok, bíbelődöm, hogy a fiú zuhanássá formálódó süllyedését ne bámuljam kényszeres nyíltsággal. Pödörgetem a cigit, babrálok a hamutálon, s mire felnézek, a fiú engem néz a félhomályból – úgy látom, épp azzal a fedezék nélküli kíváncsisággal, amit az imént elkerültem. Asztalomat egy lámpa beragyogja, az ő térfelén nem világít semmi. Így hát azt hiheti, nem látom – hogy engem fixíroz. De feltűnnek a sötétből felragyogó, hatalmas, tiszta, fekete, könnybe burkolt szemek – fiúkra nem bukom, ám mégis: gyönyörű! S oly ismerős! Gida filléres témáiba temetkezem, míg lopva folyvást azt figyelem, ahogy ő mustrál engem. „Vajon találkoztunk már valahol?” Gyakran kortyolok a borba. Feszengek. Gidát nem hallom már. Lassan, de biztosan, fenyegető magányba von az a fiú. Csak ketten vagyunk. „Mit akarhat? Mit néz rajtam?” Mikor újra a pulthoz megy, megkönnyebbülök. Ezúttal nem barmolják le, de nem kap semmit. Ha jól látom, pénzt vált. Visszaül, és kezét tördelve újra engem bámul. Hamarosan megváltozik az arca. Az elemi erejű melankólia viharra cserélődik; halálfélelemmel vegyülő vakmerőség; árad a szeméből a dac, kavarog benne a harag, a remény; mintha szeretne, félne, imádna és gyűlölne engem, s ezzel egy időben ellenállhatatlan vágy kerít hatalmába, hogy hozzámenjek, jóvátegyem rajta, amit tán nem is ellene követtem el; törékeny, szánalmas, gyönyörű, a legszebb, amit valaha láttam; egy óriási könny; nem is ember, csak egy elsöprő érzés, ami ott ül és engem néz, kérdez, vallat, kíván? „Meleg a fiú talán” – gondolom és megrémülök. „Hisz jó ideje én is nézem őt, bizonyára látja! Még félreérti, még azt hiszi, hogy én is, még hozzám jön!” Ám a következő pillanatban úgy érzem: „Az sem számít! Megmondom majd, hogy én nem, de meghívom egy sörre, körre, vigasztalom és gyógyítom.”

A fiú – aki oly ismerős, mintha élt is volna már velem, akinek alakját másoknál, utcán, otthon meglátom hirtelen – úgy reszket, akár a buborék; minden rezdülése elfojtott ugrás; látom, ahogy ki nem mondott szavakat nyel vissza; torkára forrt vallomástól fuldokol! És akkor találhat valamit a gondolatai között, talán azt a felismerést, hogy nincs mit vesztenie, és a háborgásból, az állati tusakodásból egy pillanat alatt elszántság, héroszi határozottság lesz. Először megragadja az asztal peremét, néhány pillanatra úgy marad, majd addigi mozgását meghazudtolva kemény, katonás mozdulattal felpattan; nem görnyed, épp ellenkezőleg, felegyenesedik, mint aki szörnyű terhet dob le épp, könnyben úszó szemében a sírást követő rideg és megnyugtató fásultság ragyog fel, olyan erő, amely katasztrófákat tehet semmissé pillanat alatt, és egy lendülettel megkerülve az asztalt, felém veszi az irányt. „Elhatározta magát!” – gondolom. „Bizonyára meleg, és most megpróbál a közelembe jutni. Atyaég, megtetszettem egy fiúnak!” – és ezen a ponton már nincs bennem kétség. Ijedtség se. Biztosan érzem: tudom kezelni a helyzetet anélkül, hogy megaláznám vagy fájdalmat okoznék. Ó igen, ebben nagyon biztos vagyok. Örülök, hogy győzedelmeskedett maga fölött – akkor is, ha nem a megfelelő embert vette célba. Kifújom a bennrekedt füstöt, Gida mintha ott se lenne, most se tudom, ott volt-e még, vagy mást szórakoztatott már szupertevéjének hőstetteivel. Finoman hátradőlök a székben, várva a különös és gyönyörű fiút, kissé biztatva is őt, ne féljen jobban a kelleténél; komolyan nézek, megfontoltan várok, férfiasan, hogy ne érthessen félre, s kilétem, mivoltom egyből legyen nyilvánvaló. Bár hosszú szalagokban szalad le az idő, a fiú valójában szinte azonnal hozzám ér, és épp előttem, az asztalomnál megáll; eltökélten néz le rám, és én visszanézek; biztatom és tudatom: ne féljen, csodálom őt, szomorúságát, reményét, vívódását. Jó pár nap fér el abban a pillanatban. A kezében pénzt látok. Legyen bármily harcias, határozott, a pénz – akár a bibliapapír – rezeg vékony, sápadt, hosszú ujjai között. „Csak nem fizetni akar?” Talán látja rajtam, hogy elbizonytalanodom. Levegőt vesz, és mintegy kisóhajtva magát azt kérdi: „Odaengednél?” Körbenézek. Nem értem. Hova? „Beljebb ülnél egy kicsit?” – kérdi. „Hát persze!” – és helyet szorítok magam mellett. És akkor a fiú egyszerűen ellép mellettem, mintha ott se volnék – a hátam mögé kerül. Nem értem. Zavarodottan slukkolok, majd óvatosan megfordulok. Végre megértem, mit nézett. Miféle szenvedéllyel küzdött ott vagy fél óra hosszat; miféle vonzás, mágia cseppjei rezegtek a szemén! Épp a hátam mögött játékgép állt – hát így láttam először és utoljára Lorinust, amint épp veszít egy nyerőautomatával szemben. Először, amikor küzdelme végén az asztaltól felállt, majd mikor utolsó garasát is beszórta, s épp azzal az összetört, megalázott, görnyedt és lágy, megsemmisülés előtti pózzal, amivel jött, fél kilenc tájban kisurrant a félig nyitva hagyott ajtón – oda, ahonnan jött: vissza a fantázia aknájába.

A vég gitárosa

Tizedikén legalább tucatszor haladok el mellette. Fél szemmel rásandítok és az aszfaltra rakott zsebkendőre; mindig úgy tűnik, csak néhány tallér árválkodik rajta. Időközben leszólít egy gyanús és nyájas idegen, a kezembe nyom valami brosúrát, és már kezdi is a szöveget, hogy a leukémiás gyerekek így, úgy, én meg félbeszakítom, és azt mondom: „Ne haragudj, három napja nem ettem” – megértően továbbenged. A helyzet épp ez, ahogy mondtam, mégis: gyönge lelkifurdalás marad bennem; annak ellenére is, hogy a fickó minden bizonnyal (talán?) fizetett kunyeráló. Nem úgy a félnótás, úgy kétszáz méterrel lejjebb. Akivel már kölyökkoromban is találkoztam egy diáktáborban. Akkoriban is gitározgatott. Furcsa volt, kissé szokatlan, ahogy beszélt, a gesztusai, és ahogy a szeme állt, némiképp keresztbe, de nem számított nyugtalanító, visszataszító vagy ijesztő lénynek. Azután évekig nem láttam, mígnem úgy öt-hat éve feltűnt a Magellán úton. Tűrhetően akkordozott és énekelt is hozzá – dallamot. Nem egy Al DiMeola vagy Paco de Lucia, mégis: láthatta mindenki, hogy sok munka, gyakorlás van a szektás mámort ontó dalokban, a kissé agymosott allelujázásban és a giccs iránti elkötelezettségtől rózsálló hejehujában; hangja vagy hallása ugyan nem volt, a gitárt pedig gépiesen, cseppnyi kifinomultság nélkül püfölte, mégis azt kell mondani: zenélt. Ám évről-évre romlott a helyzet. Időnként eltűnt az útról, majd kissé kopottabban, zavarodottabban újra előkerült. Allelujázása, halandzsája, tábori nótái egyre ridegebbé, unottabbá és embertelenebbé váltak – az ember már nem hitt neki. Talán csak akkor, ha leragadt a közismert refrénnél („elakadt a tű”) és órákig azt hajtogatta: „A börtön ablakába nem süt be a nap.” Fokozatos romlása az ominózus napra egészen más, addig ismeretlen dimenzióba juttatta. Tizedikén szakadt ingére rongyos, szürke zakót húzott; monoton, szöveg nélküli Tibet-mormogás; csikorgó fogak; vicsorgó kutya grimasza; hangolatlan, lepukkant akusztikus gitár (egyetlen akkord!) gyors, erőteljes püfölése, ütés-verése, szaggatása, kínzása, vallatása, belezése! Nem győzöm hangsúlyozni, nincsenek már váltások, akkordozás, cifrázás, melódia vagy díszítés. Semmi pipifaksz! A fickó drasztikusan és véglegesen szakított a zene-zenélés konzervatív és unalmas, giccses vagy magamutogató hagyományaival. Forradalmian új, állati, egyszerű útra lépett. Néha úgy tátja száját, mint aki alleluját harap el, mintha szó volna benne még, de csak horkant és morog-dohog tovább; ugyan néha rebben a keze, mintha akkordot váltana, mintha régi dallam árama futna végig rajta, de ugyanabba a pozitúrába, ugyanoda préselődik vissza. És szaggatja, csépeli, püföli, tépi, kegyetlen kitartással, elszántan, brutálisan, eszelősen és vadul! Ki tudja, mit hall ebből? Gondolom szép, melodikus dalokat, míg valójában csak valami vágányzaj az, amit kopott gitárjából kicsihol. A gitár? A hanglyuk környékén – ahol üti-veri – a gitártestről leverte, lekapirgálta, levéste már nemcsak a lakkozást, a festést is. A nyers, sajtfehér, kiszálkásodott fa szinte világít. Már kora reggel is feltűnt – amikor először haladtam el mellette –, hogy műszerét nem hangolta fel. Olyannyira nem, hogy némely húr szinte lógott. Cimbalmos ércességgel lengett, zörgött; s ahányszor arra jártam, egyre siralmasabbá vált, míg végül akár játszhatott volna tojásszelőn vagy vasvillán, gereblyén vagy szögesdróton is, az se lett volna rosszabb! A húrok az órákig tartó csepüléstől, ahogy inkvizítorok vallatják kíméletlen szadizmussal eretnekeiket, ahogy bődületes erővel, oly gyorsan, amint uborkareszelőn dolgozik az ember, reggel nyolctól legalább délig (amikor utoljára láttam) megállás nélkül, egyre növekvő elszántsággal verte, szóval a húrok feladták végleg; a bundok szarrá mentek, a csavarok felengedtek, csörgött-zörgött, zörömbölt, zakatolt – ennél szánalmasabbat az életben nem láttam! Szívem szerint ezt játszanám este nyolc után a csatornákon, bár csak arra volna jó, hogy szánalmas horrorpótlék legyen! Eljátszott össznépi kegyességünk legújabb show-ja. Sokkal inkább videón, cédén, dévédén terjeszteném a műértők között. Akik félőrültként is jól tudják, hogy ez már-már alkotás! Épp ezért húztam le oly sokszor a keresztvizet a „alternatív” üvöltözőkről, a késői undorgrund (sic) hülyegyerekeiről, lázadó mimózáiról, akik mágikusnak kikiáltott böffenésekkel idézték meg a demiurgoszt (szerintem meg lószart se!); akik úgymond megértették a köveket is, átérezték a fos metafizikáját, felfedezték a fing és a szex kapcsolatát, ha tehették volna, karóba húzzák az úgynevezett és szerintük pontosan definiálható kispolgárt. Ez a gyerek, mint valami imamalmot forgató, tébolyult risi, dervistáncot kifulladásig, életre-halálra járó rondó-őrült, ő idézi fel a demiurgoszt!; a nullfoki, szodoma-gomorrai bacchanália eltipró káoszát! – s nem azok a seggfejek, akik a művészklubból hazatérve a vasárnapi rántott húst tunkolják a forró krumplipürébe! Ő az, aki bár nem tudja, nagyon is közel jár a genezishez – mert aki a finishez ér, az érinti meg a kezdeteket is! Őbenne pedig már nagyon közeli – mindkettő. Még ha nem is tud róla. Hisz épp ezért! Mert nem tud róla.
üvöltő kakofónia
Másnap, amint ráfordulok az útra, mit látok? Ugyanott, ugyanúgy, áll ott, mint egy köztéri szobor, harangozásra előbújó, gépiesen integető szentfigura!; mint aki a köztéri installáció papírmaséja; széttépett gitárral; még mindig a tegnapi akkordot fogja; de minek? Totálisan meggyalázott, lerongyolt, lepukkant gitáron, lógó húrokon, potyadozó bundok mellett, minek? Körömig kopott pengetővel? Ezt a káoszt! Ezt az üvöltő kakofóniát!

Alvadt vér a hanglyuk körül. A vérmezőben karmolások. Sunyi, tömör és fagyos felhők. A kereszteződésben a jelzőlámpák sárgán villognak. Hatalmasan lengnek a feltámadó szélben. Óriáshópelyhek csapódnak közénk. A tömeg gyorsít. Az aszfalt lefagy. Tüsszögő buszok, suhanó kocsik, imbolygó házak. Az egyik felhőtömb jól láthatóan lefelé tart; nem megy el a város fölött – lecsap. Vakító kontúrok néhány pillanatra. A gitár rostszerkezete kitölti a téridőt. Szél és hó vágódik a hanglyukba. Mindenki siet, fut, szalad, nem intéz már semmit – menekül. Kocsiorrok kaszálnak, reflektorok villannak fel, nagy téli vihar közeledik, a sütödék illatába a pánik szaga vegyül; lobog a bolond zakója, felfúvódik rajta a vékony ing, csapkod, akár egy dagadó vitorla, de csak tovább nyaggatja a gitárt – azt a felhúrozott koporsót. Szívem szerint odalépnék hozzá és kitépném a kezéből. A szeme láttára vágnám az aszfalthoz; megragadnám a gitár nyakát, és úgy verném vele a menekülő, nullfoki csürhét – míg agyon nem verem mindegyiket, míg a gitár izotópokra nem hullik. Azzal a szúrós, szálkás, véres gitárral vágnám szájba az összes barmot, aki nem segít neki visítani; minden sikeréhes pojácát, aki pénzért vagy egy jó dugás reményében vonyít. De tétlen maradok. Érzem, éppúgy túr az ingem alá, a gatyámba a jeges északi szél, mint az ő pokolrongyosába.
ilyesfajta nőmanó
Tegnap is tudtam, ma is tudom: gyáva szar vagyok! Miért nem adok neki semmit? Mert gyáva szar vagyok! Mit gondolnak rólam? Igen, bennem is ott lappang a „tiszták”, a beltenyésztéstől elbutult-elérzéktelenedett arisztokraták, a sikerorientált gőgös seggfejek, hájas patríciusok és kitartottjaik viszolygása: nem érinthetek meg egy páriát – gondolatban sem! S bár tudom, hogy nem pária, tán épp egy szent, akiről nem értesül a Vatikán, akiről nem fog megemlékezni a legendárium, akinek őrültségét nem szentségteleníti meg semmiféle szakramentációs processzus; tudom, hogy talán egy arkangyal, s valóban az, s nem csupán romantikus vízió általánossá váló és kötelező együttérzésünk szenvtelenségéről, mégis! Ha látják, ó ha látják, hogy hozzálépek!, pénzt dobok neki, nem gondolják-e azok, akik páriának látják őt, hogy attól fogva én is tisztátalan és érinthetetlen leszek?! Továbbá: ugyan mi történik, ha dobok egy ötvenest vagy százast? Semmi. Mit tettem? Mégis, tizenegyedikén megálltam tőle úgy száz méterre, és fél szemmel sokáig figyeltem, kezemben az előző nap szerzett pénzzel; jól éreztem, hogy bátorságot kell gyűjtenem – pedig nem nagy ügy! A szórólapot hordó szélben, az apokaliptikus lótás-futásban ki figyelne? Mégis hezitálok. Ismeretlen eredetű, ám rendkívül erős félelmet nyeldekelek. Aztán jön egy fura kis nő; nagy, bodorított, fekete frizura-hisztéria a kobakján, annak tetejébe extravagáns kalap-katedrális. A nő tokkal-vonóval együtt sem nagyobb egy meglett kerti törpénél. Igen jól öltözik, drága és trendi cuccokban akkurátusan tipeg át a hóviharon; jól megy sora, szemlátomást sokkal jobban, mint a plebejusok többségének; kalapjainak, kosztümjeinek odahaza se szeri, se száma; nagy vagyon egyetlen örököse?, felsővezetésbéli szingli volna?, vagy plutokrata férj áll a háttérben, aki sivár életébe ilyesfajta nőmanóval visz némi izgalmat?, s a nőnek semmi egyéb dolga nincs, csak hogy bosszantó és érdekes legyen?; bárhogy is, de megáll, mi több!, lehajol (nem futtában dobja oda), gondosan belerakja, akár egy perselybe, még egy követ is a zsebkendőre helyez, hogy a vihar el ne sodorja, majd cseppet sem sietve (nem lesütött szemmel) jön tovább, felém, elhalad mellettem, én meg felettébb csodálkozom. Ez a szirszar kis nő mennyivel bátrabb! Végre erőt veszek én is. Ötszázast szorongatok, de nem merem a zsebkendőbe rakni – ha valaki meglátja? „Micsoda seggfej!” Vagy a következő arra járó zsebes ellopja, ha a szél el nem viszi; a másik meg azt hiheti: villantok itt, hogy ennyit adok, s nem aprót, mint mások. Hát, amikor odalépek, azt mondom: „Ezt rakd el” – és odanyújtom a kezem, ő pedig – most először szakítva meg a gitármegsemmisítés folyamatát – gyakorlott mozdulattal kinyúl érte; halálpontosan azzal a mozdulattal, mintha csúszópénzt adnék, a tenyerébe rejtem; ő pedig pontosan ugyanazzal a mozdulattal, lágyan kisimítja onnan, mintha kenőpénzt fogadna el. Még rám krákog: „Legyen szerencséje!” – és amikor sietve, nem oly nyugalommal, mint a kis boszorka, továbblépnék, forróság, a jóság sava mar a tenyerembe, mintha stigma lángjába nyúltam volna – s míg ezzel a sajgással, bódultan, fájva, megszégyenülve, lángolva, kínlódva tovább csúszok-mászok a indigókék és egymásra torlódó felhők alatt, a siető lábak, cipők, paták között, újra meg újra elesve, hóba rogyva, a városközpontba tartó sugárutat őrjöngő, harácsoló, korbácsoló tömeg keresztútjának látom. Íme, itt van ez az idióta, ez a szarromboló bénanéma – ő az én e napi, senkiházi Messiásom. S valóban, amint felállok, rémülten és boldogan konstatálom: a tenyeremen ott bővelkedik és vöröslik a vég gitárosának, a túlvilágba lógó embertelen lénynek forró és negédes vére.

felső kép | David Jose Jacome Norato, flickr.com