A GYEREKEK
Kibújtak az anyai has ős-éjéből a szemmel láthatóba, érdesebb
érzékelések szféráiba léptek, személlyé váltak, külön
csak, külön. Töprengek ezen: hogyan történt, villogó homályban
tapogatózom – ősök és utódok papírkígyó-vonalban szöknek
föl; volt, aki kezdet volt s lesz, aki… lesz-e? S ki lesz, mi
lesz? Ekkora távlatokban a mi parányunk biz elenyésző,
de nekünk tűz, eleven tűz s benne az őselemek kaotikus hangjai:
tagolt beszéd. Fülelem a két lányt, két fiút: ez te vagy,
ez én, az csak ismerős; és vérzik sok idegenség, rejtélyeik
a többiek sodródásába tolulnak, ragadnak magukkal és el is
löknek, elhúznak tőlem, el, befordulok én is; áthatások
különös kubizmusa bűvöl, kristályosul könnyek csillagába
sok nevetésük. Néha megrettenek, hogy mi ez és ki adott nekem
engedélyt, máskor gőgben ragyogok, aztán csak
dünnyögök, nem emberi hangzásokat remélve s tudatomat biztatom:
élvezd és csillapodj. A nyüzsgés telt edényei ők,
szeszély- és álom-ágazatok, a négy kezed s ha átfogni szeretnél
időnél, térnél többeket, fogódzót csak általuk remélhetsz.
Ők tesznek múlttá, elhagyottá. Szereplők, de beleírnak a versbe,
fölborítják a súgólyukra emelt bódét, örülj ennek, örülj.
Batyuim ők, még mit cipelnék? Lasszóval fogdosott lovasok,
nagydob kell, csődíteni, erre csak, gyerekeim, erre; dühömben
tépek beléjük; áramlás mélyén, fölszínén a hullám ugyanaz.