SZENVEDÉS; MAGYARÁZAT

Olvasom a Nappali házban Nádas Péter írását Révész Sándor Aczél-könyvéről, és szinte reflexesen indulnak el bennem mondatok – írok hozzá, mellé; aztán visszakozom, nem, nem írok, legalábbis most, ehhez nem; szeretném befejezni évek óta készülő regényemet, szeretném az elkezdett esszét, a lassan kikerekedő kötethez azt a novellát… és érzem, hogy a túltervezésben, mint minden túlmozgásban, mennyi a riadalom, a fuldokló kapálózás. Ha mégis, mondom H. B.-nak, talán a gyönyörű program kérdőjelezésével kezdem, pontosabban a program szavainak külön-külön kérdőjelezésével, hogy Rendezni(?) végre(?) közös(?) dolgainkat… De nem írok, ehhez most nem, különben sem akarok emlékekkel pepecselni, alá-alábukdosni sem, nem vagyok nyugalmazott tábornok, nem vagyok bukott politikus, nem vagyok nyugalmazott vagy bukott író – újkrumplit, újrépát kaparok, kéziratot és levonatat olvasok, etetem és öltöztetem az unokáimat, teszem a magam választotta dolgomat, és ellenállok a saját csábításaimnak. Egy kicsit persze ez is perverz. Kezdhetném az élet mindenkori dramatizálásával is, hogy éppen május 30-án olvasom Nádas írását, s hogy az évforduló is kényszerít, mondhatni húz-vonz, és másnap is le-föl, mert az a leányfalui összejövetel is két napig tartott, amit Nádas kiemel Révész könyvéből és pontatlanul pontosít; két napig, 1970. május 30–31.; a kempinget persze csak egy éjszakára vettük ki, úgy emlékszem, negyven ágyat, ennyi hely volt a kis faházakban, úgy emlékszem, a saját nevemre vettem ki; szombaton dél is elmúlt, mire összeverődött a társaság, talán száznál is több ember, este felolvasás és beszélgetés volt a helyi könyvtárban, de mintha a kötelességünket teljesítenénk, mert előtte, meg másnap délelőtt is inkább suta téblábolás, nem valamiért vagyunk ott, hanem valami ellen, két éve akarunk cenzúrázatlan folyóiratot, szellemi – tehát szabad – műhelyt, de programunk nincsen, és nem kitérünk, nem ravaszkodunk, amikor azt mondjuk: eszmélkedni akarunk, a szabadságunkban bízunk, és majd menet közben alakítjuk a lap – az Eszmélet – profilját, szerkezetét; a valami ellen ól-melege egyelőre elég nekünk, bőven elég a lelkesedéshez, lám, valami ellen minimális szervezéssel is eljönnek egy hétvégére írók, rendezők, esztéták, eljönnek Pestről autóbusszal Leányfalura, este visszabuszoznak, hogy többen vasárnap újra megtegyék az utat, ott a helyük, mert a hely még roppant egyszerűen meghatározható: nem a másik hely. Nincs tehát markáns programunk, nem is lehet, hiszen nincs közös vagy hasonló világnézetünk, ízlésünk, ez jól érződik egy-egy kézirat megítélésében, egy-egy aprócska választásban, de jó ösztönnel kerüljük a lelepleződést; a nagyoltan polarizáló korszakokban mintha mindig erősebb volna az összefogás, mint az árnyalás igénye; és persze még alig ismerjük az érthetetlenül felrúgott, megszakított barátság okozta fájdalmat, ami a halálnál ostobább; még romantikusak a fogalmaink és az élményeink, árulást és pálfordulást már láttunk, de bizonyára elképzelni se tudnánk, hogy még negyedszázad sem telik el, és akit testvérünkként szerettünk, társaságban szenvtelenül úgy néz majd, hogy eldönthetetlen, látott-e, felismert-e, s hogy hisztériásan sikoltozunk: nem, nem akarom hallani a hangját a telefonban, nem akarom látni a szekrények legfölső polcait megtöltő, nejlonszatyrokba gyömöszölt leveleit, mert nincsenek már közös dolgaink, nincs semmi élő közös.
Holott a dolgaink megvannak. Fölpuffadva, elfuserálva, ijesztő ormótlansággal körülvesznek… Nem, mondom magamnak józanul és egyre határozottabban, ehhez az elvarázsolt párbeszédhez most nem, szemérmetlenül nem mutogatom magam, márpedig a szemérmetlenség és a mutogatás elkerülhetetlen volna. Tehát nem, s ha valamit mégis írnék, hát arról a Benczúr utcai szobáról legelőbb, ahol Aczél György már a rendszerváltás közben-után dolgozott, ahol ’88 decemberében megkerestem, hogy az első Liget-könyvhöz, az akkor tervezett Leveleskönyvhöz dokumentumokat kérjek tőle. Egy korszak levelek tükrében, magyaráztam, s ő aztán rengeteg fontos, jellemző levél birtokosa, mire is mennénk nélküle, és megajándékoztam az épp frissen megjelent, már második Liget-számmal; szép; gratulált; egymás mellett ültünk a kopott bőrkanapén; minden kopott volt abban a szobában, homályos, esetlen és ideiglenes, a korábbi elegáns és fényes termekhez képest különösen kopott, talán belőle jött az a kopottság, vagy ellenkezőleg, éppen sűrűsödött, mindenesetre most nemcsak kicsi volt, de igazán összetört, nemrég vesztette el a feleségét is, és ahogy Nádas írja, az alkatából tökéletesen hiányzott mindenféle báj, csakhogy akkor nem is erőltette, mint korábban mindig, hogy sármőrnek látsszon, nem erőltette, hogy közben nagyon emberi legyen, nézett hályogos tekintettel, a pozíciójától, a helyzeteitől megfosztottan végre unalmas és szürke volt, akarások nélkül, nem kínlódott már a ripacskodással, mégiscsak akkor volt a leginkább emberi; az én ujjongó repdesésem pedig, hiába tartóztattam volna, elcsendesült; elszállt a győzelmi mámor, nem sok maradt a kajánságból sem, de a helyébe nem lopakodott igazi részvét, megbékélés vagy megbocsátás – üres maradt, az is üres, csak mintha egykedvű, örök eső módra hullna, aztán lassúbb, monoton koppanásokkal morzézna, hogy eltelt, eltelt, eltelt. Nem az ajtóig kísért, mint korábban a pártközpontban vagy a Parlamentben, jött velem a titkárnő szobáján is át, ki a folyosóra, a lépcsőig, és újra megígérte, hogy megnézhetjük az egész gyűjteményét, válogathatunk tetszésünk szerint. Elmentünk a lakására is, de önelégülten csak a katalógusdobozokat mutatta, hogy lássuk, Kondor Bélától és Pilinszkytől, Illyéstől és Lukács Györgytől is van levele, de hogy miféle és miről, azt nem engedte tudnunk; nem mondta, hogy nem engedi, csak kitért, halasztott, roncsként is hitegetett, nyilván ösztönösen, mert már minden tét nélkül hitegetett. Vagy két esztendővel később újra megfordultam abban a szobában, egy Amerikából visszatért üzletember-politikus, a nyitott, demokratikus társadalmi átalakulást pártoló alapítvány elnökénél jártam, s ügyetlenül, mert érveket és tényeket lobogtatva próbáltam pénzt szerezni. Frissen költözött Aczél szobájába, örült, hogy elmondhatja, megmutathatja, hogy ott van, hogy ez most az ő dolgozószobája, egész győzelmes lényével harsogta, hogy ilyen a történelmi igazságszolgáltatás; a régi kopottság mellett új esetlenség, ideiglenesség; még nincs belakva, mentegetőzött, és a súlyos örökség – egyszerre fedte fel, bemutatta, hogyan tartozik össze és működik valakiben a mohó diadal, a hatalomérzés és a hárítási készség; a párnázott ajtó zárja törött volt, a kilincs bénán lógott, ő meg, mint Napóleon a borogyinói harctéren, utasítást adott a titkárnak, hogy csináltassa meg, végre legyen meg, egy ajtó legyen becsukható, lendületesen és racionálisan, és nagyon emberien beszélt, hallhattam és láthattam, ahogy rendelkezett, ahogy betelhetetlenül birtokba vett a szavaival is. Újabb hat év után egy fiatal muzsikusok szervezte karácsonyi hangversenyen láttam főszponzorként színpadra lépni, a plakátokon hatszor nagyobb betűvel szerepelt a neve, mint Mozarté; persze, röhöghetünk ma is; de ahogy a világot jelentő deszkákon kedélyes és bensőséges kacagást provokálva mesélte, hogy tűnődtek, mivel is ajándékozzák meg ügyfeleiket, naptárral vagy inkább emblémás golyóstollal, s döntöttek végül a hangversenyjegy mellett, s ahogy a szünetben pezsgőt szervíroztak ezerötszáz embernek, és felvonult mindenki, aki számít, az egykori pártfunkcionárius, mai bankár, az egykori szamizdatos, mai képviselő, a csupa egykori és csupa mai, szaporázott a koppanás: eltelt, eltelt, elt…elt…elt… Végül is jó, hogy láttam, hallottam ezeket, hogy a számítógép előtt ülve most könyöklök, és persze hallgatok majd hozzá, de annyira furcsa, a sokféle zakatolásban oly ismeretlen a sejtelem meg ez a majd negyedszázados szakadékban is visszhangzó zörej, mikor azt olvasom Nádas Péter írásából, hogy hasonlóan érzékeljük a puha diktatúrából langyos demokráciába forduló világot, mikor hallani vélem, hogy ő ma, rettenetesen messze, ugyanazokat a keserves koppanásokat hallja.

Egy ideje rémülten figyelem magamat: tudom, értelemmel számon tartom a hajdan volt történéseket, az időrendet is, de nem érzékelem, mennyivel közelebbi a tíz-, mint a húszéves esemény, hogy mennyivel mélyebben van már a negyven év előtti, mint a negyedszázados. Ha egyszer elfárad a fájdalom – és hát elfárad –, az ember vastag burokba, vászonzsákba és nejlonhuzatba csomagol, mint festéskor az ormótlan bútorokat a kiürített szoba közepén, bevon és lekötöz; de múmiaként is elvéthetetlen, melyik a kredenc és melyik a franciaágy, mégis, hisz azért pólyált: a szagra-színre csak emlékezik. Nem sok kell, hogy minden megbolyduljon. Persze a nem sok rengetegféle lehet. Aczél Györgyről például nemigen közölhet velem valaki olyasfélét, ami megbolydítana, vaskos és még vaskosabb, bosszantó hazugságokat fel lehet vonultatni ürügyén, de amikor a hatvanas-hetvenes években annyiszor emlegettük, amikor egy-két-három órás beszélgetés után újra meg újra röstelkedve döbbentünk rá, hogy már megint körülötte keringünk, voltaképpen akkor sem személy szerint őt emlegettük, a neve inkább jel, esetleg szimbólum volt. Pontosan úgy, ahogyan Nádas írja: „A diktatúrának eleve adott, statikus a mechanizmusa, s ezért megadott helyeket tölt ki élő emberekkel.” Arról a helyről, Aczél pozíciójáról beszéltünk tehát, bár azóta úgy látom, nemcsak a diktatúrának, hanem minden létező (létezett) társadalmi rendszernek ez a mechanizmusa: „nem a személyiséget, hanem annak bizonyos tulajdonságait használja”, sőt, aki használtatja magát, annak mint személyiségnek meg kell halnia előbb, csak az üres „használható tulajdonság” marad belőle, ami igazi kapcsolatra alkalmatlan. (Ebben a langyos demokráciában mindenesetre már nem is nevesíthető a hely – szerencsére.) Legalább megbolydítani nem tud. (Különben Aczél, talán mert színtelen embernek érzékeltük, sohasem váltott ki belőlünk olyasféle indulatot, mint például Kardos György, a Magvető Könyvkiadó igazgatója. A többes szám ezúttal hármunkat jelzi: a készülő Eszmélet leendő belső szerkesztőit, akik a Vörösmarty téri új irodaházban, ahová a periodikát kiadó Magvető is költözik, két kis szobaketrecben dolgoznak majd, igen, kettő nekünk elég, mondtuk Kardosnak, hisz tudja, hárman leszünk: Nádas és mi ketten, és emlékszem, a hetvenes években Nádas többször is bevallotta, hogy meg tudná ölni Kardost, szégyenkezve színezte a bosszú lehetőségét, és én még a nyolcvanas évek elején írt regényemben is gyötrelmes haldoklással sújtottam a meglehetősen közvetlenül róla mintázott figurát; Kardost nagyobb formátumúnak láttuk, eszesebbnek, patologikusan szervezkedő-intrikáló cezaromán személyiségnek; kémelhárítós, ÁVH-s múltja közismert volt, és nagyon is hihető egy sereg, bizonyára általunk is tovább mitologizált mozzanat, hogy saját kezűleg vert, hogy nem csak hazai vizeken teljesít szolgálatot és így tovább. Úgy sejtem, az a vad harag mára Nádasban is elcsitult, hisz az ember kétségbeesetten tapasztalja, hogy hiába az önismeret, a tudás, hiába az igyekezet, hogy önvédelemből is őrizze, bölcsen kanalizálja haragját – gyűlölet volna? –, hiába, magát nem tévesztheti meg, és tapasztalja, hogy csak a szeretet elvesztése okoz tartós indulatot: fájdalmat.)

miképpen lehetne átverni

1969. március 11-én este is hárman ültünk a Városmajor utcai lakásunkban, és igen, többek között megint Aczélról beszéltünk, de mint mindig, „a megadott helyet kitöltő” Aczélról, hogy miképpen lehetne átverni, mégiscsak kiügyeskedni, amit akarunk – szabadságot, ilyen romantikusan nevén nevezve –, és akkor éppen arról, hogy az előző esti Kossuth Klubban rendezett Eszmélet-avató est óriási (!) hatása csak megtöri az ellenállását, hogy még a különféle tiltó feltételek áthágása is javunkra lehet, latolgattuk, mekkora esélyünk van nála, hogy most végre hagyja-e, engedi, megtűri, nem veszi észre…

Ennyi év távlatából sem érzem haszontalannak, főként nem szégyenletesnek a róla folyó, körülötte keringő rengeteg beszédet. Nekem úgy tűnik, hogy közben megtanultam elemezni, értelmezni a közéleti, például az irodalompolitikai jelenségeket, hogy miképpen kell szívóskodni, de adott esetben érett, telt „nem”-et mondani; meg kellett tanulnom a magatartásmódokat, amelyekre ma is szükségem van – mert ma ugyanúgy nélkülözhetetlen az erkölcsös létezéshez? vagy rugalmatlanságom miatt? Ezt nem dönthetem el.

dramatikus hangsúlyok nélkül

De azt tudom, hogy a „rossz jellemű” Aczél (milyen találó!) a mi jellemünket nem roncsolta, s hogy legalábbis ránk nem érvényes Nádas lendületesen általánosító mondata, hogy „Aki kapcsolatba került vele, annak kényszeredetten vagy készségesen, de magának is ezekhez a tulajdonságokhoz kellett idomítania a saját alkatát”. Ha ez így igaz volna, Nádas nem írja meg az elvarázsolt párbeszédet sem. Nem, nem alkalmazkodtunk Aczél tulajdonságaihoz, nem idomítottuk az alkatunkat – lehet, hogy súlyosabb történt velünk akkor? Csöndes, elemző, idéző, méricskélő beszélgetés volt az, a másik szobában két kisgyerek aludt, elmúlt már fél tíz, tíz óra, hosszú ideje csak ültem, hallgattam, magamban figyeltem magamat, és végre megpróbáltam a lehető legtermészetesebben, dramatikus hangsúlyok nélkül mondani: elkezdtem szülni.

Meglehet, akkor sem voltak az életünkben élesen határolt rétegek, szintek és tagok, aránytalanul préselődött össze szülés és egy helyiértékű funkcionárius hangulata, az óriási nyomás ettől aztán még óriásibb lett, de az egy lapra tett élet erkölcsileg védett. (Lett, tett, élet, védett – meg kellene szokni a koppanásokat, érdeklődve figyelni talán, és nem értetlenkedni, hogy mindig így lesz ezután. Figyelni; ez volna hát a lét türelme?)

Azon a nyáron, ’69 júliusában Nádas meglátogatott bennünket Kálmáncsán. Apósomék kicsi, faluszéli házában éppen sohasem látott, óriási (!) forgalom volt, prágai barátaink is megszálltak ott egy éjszakára, másnap utaztak tovább – örökre – Anglia felé, a szüleimmel jöttek Kálmáncsára, de a torlódás akkor, a bábeli sokadalom, hogy a szomszédoknál is helyet kellett kérni, meg a kölcsöntányér, kölcsönkanál, kölcsöntakaró elrendezése, az egész szervezés jótékony, gyógyító volt, szinte összebújás, mintha együtt lennénk mindannyian, és hát Nádas is azért jött, mert elkészült a családregény első fejezeteivel, mert azt akarta, hogy tudjuk, ismerjük; kora délután hármasban kimentünk az erdőbe, be az erdő sűrűjébe, és bokrok között, talán épp egy bodza tövében elfogódottan olvasni kezdte és elfogódottan hallgattuk, hogy „Orgonák és mogyoróbokrok között, egy bodza tövében. Nem messzire attól a fától, amelynek néha mozgott az egyik levele, pedig szél sem fújt.”

Másról nem esett szó, se Aczélról, se szabadságról, semmiféle nyűgről vagy boldogító-meggyötrő szenvedélyről.

A felolvasások egyébként sohasem sikerültek, nagyobb társaságban végképp nem. Azoknak az időknek, tudtuk, megértettük, vége, az irodalmi összebújásoknak vége, szinte véghetetlen azoknak a sora, aminek vége, és nincs késztetés a nosztalgiára sem. A leányfalui felolvasás sem sikerült, nekem legalábbis rossz volt, mindenki mindenkinek idegen, megadott helyet (lett légyen az ellenzéki hely) betöltő értelmiségi csak. Nem tudom megszépíteni. De mikor azt olvasom Nádas írásában, hogy „fellapozom Révész Sándor könyvét a nekem legbensőségesebben ismerős történetnél”, ahogy újra és újra elolvasom a négy, szinte torlódó, a jelenséget már-már túlbeszélő szót – nekem, legbensőségesebben, ismerős, történetnél –, ahogy felállok és valami írószerszámot keresek, hogy aláhúzzam ezeket a szavakat, és azt hallom magamban, hogy teli vagyunk apró, maró okkal, és tudom, bár elképzelni képtelen vagyok, mifélék ezek az okok, és ott vagyok Leányfalun meg a kálmáncsai erdőben, és közben itt vagyok, józanul itt a mai szobámban, és nyomban hűtöm magam és hárítok, hogy ezt most nem, most nem, s hogy ez csak megbolydítás, és hallom a koppanásokat, összecsúszó mássalhangzók, de mint a kő az űrön által, ösztönösen félrehajolnék, míg golyóstollal húzom a vonalat… „történetnél”, eddig.

kép | Natalja Dumitresco művei, wikiart.org