ELVAGYOK ITT

Hársunk nem is tagadta, egy-kupacban szerette volna
tudni mind, akik a kezét elengedve a sarkokon, a ked-
vüket lelték abban a kis órától óráig tartó játszadozás-
ban. Az órából persze kettő lett, a kettőből egy évszak.
Vajon mást is ily módon térít el a semmittevés?
Számoltam egyre lassuló futáshosszaimat oda-visz-
sza. No, ebből elég, mondtam. Mára elég, mondtam.
Nem így a fő- meg az aligazgató. Miért, mit kellene még
tennem? Adtam az ártatlant, s talpamon egy levéllel,
megpihenni egy padra ültem.
Mire visszaragadt a levél, eltelt pár hónap. A talpam-
ról a fára, a fáról a fa alá, onnan megint a talpamra.
Neki persze nem akart felmondani senki.
Szeretnék, mint a népdalban, magam sokszorozni
tudó zöld levél lenni. Elismernének. Mindenki rólam
énekelne. Zöld levél? De hát az vagy, éppen az, hazud-
ták hízelgőim. Ám én tudtam, hogy ez nem igaz. Tilta-
koztam, s ők helyesbítettek. Na jó, levél vagy, ha nem
is zöld, mondták. Nem és nem, ha mondom.
Elnéztem a hársat, a rosszcsontjait mind bosszúsab-
ban szólogatót. Nem nekem szólt az az integetés, nem
engem hívogatott az a mutatóujj. Odamentem mégis.
Mások is ott gyülekeztek már, akiknek éppúgy nem
szólt a hívogatás, akiket éppúgy nem hívott integetés.
A kezüket nyújtották, anyának nevezték a fát, hagy-
ták, hadd törölje zsebkendőbe az orrukat, kanalazza
szájukba a levest, fektesse ágyba őket villanyoltásra.
Kik ezek? A vendég-gyerekek közt, láthattam, akadt
nagyapó és menyecske éppúgy, mint ma született bá-
rány. De mi lesz a fészekből most kiröppenőkkel? A
kérdőjel inkább e mondat mögé kívánkozott.
Elvagyok itt. Ültömben a hárs tövében, termését szá-
rítgatom, zacskóba gyűjtöm, elfoglalom magam új fog-
lalkozásomban. Már nem várok elismerésre, magam
sem akarom megsokszorozni. A kérdést, mi vagyok,
mely a kérdőíven (foglalkozása, pont, pont, pont) kitöl-
tendő, későbbre halasztom.

kép | vecteezy.com