MA SEM CSINÁLTAM
1997 február
Györe Balázsnak
Ma sem csináltam semmit. Nem csináltam semmi különöset
azonkívül, hogy elolvastam útközben néhány utcanevet. Semmi
mást, csak néztem kifelé a villamos ablakán keresztül, közben
olvasgattam vagy hirtelen körülnéztem, ha a villamos megállt.
A megállóknál az ember mindig figyel, lesdekel, hátha talál
valami ismerős helyet, ahová megérkezik. Néha azt hiszem,
hogy el sem indultam sehová. Ugyanott maradtam, ott élek,
ahonnan nem tudtam elmenni, ahová meg sem érkeztem soha.
Persze most nem az iskola és a remíz közötti egyenes utcára
gondolok (a vonatsínekkel a végén), nem is a házra, hanem egy
régi kertre. Mindig ugyanarra a kertre, az elöregedett, repedezett
kérgű fákkal, a túlérett, kicsordult gyümölcsökkel a földön.
Nincsen árnyék, csak a nap súlyos, ragyogó melege borít el, amíg
állok és várakozom, hogy valaki végre kijöjjön elém. Talán
anyám a régi virágos szoknyájában, vagy a nagyapám (félek,
de elképzelni sem tudom ahogy jár), az egyik lányom, aki most
félénken elmosolyodva megáll. Ave a ,,Helyén”-ben maradt, ahol
elmegy, M. E. egy darab kővé változott a rávésett József Attila-
sorral, amit igyekszem nem elolvasni, ha néha meglátogatom.
Inkább kifelé, az üres sínekre bámulok, amikor a villamos rándul
egyet, mielőtt továbbmegy és a gyerekkor melege, közelsége,
mint egy felszálló hajléktalan kibírhatatlan bűze, mindent betölt.