ADY ENDRE VERSÉRŐL
2014 augusztus
NEKÜNK MOHÁCS KELL
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
A 20. század elején talán nem is volt nagyobb hatású – és vitatottabb – szellem Adynál. A magyar progressziót mindenekelőtt következetes nacionalizmus-ellenes verseivel és publicisztikáival hódította meg. De miközben gúnnyal-dühvel támadta a bugyuta szittyaságot és kíméletlenül bökött minden avítt, történelem-hamisító „úri magyarságra”, ő is mitizálta a „fajt”, a magyar létet. A gondolkodásunkat azóta is meghatározó szimbólumaival – a magyar Ugartól a magyar messiásokig – új, de a régi dagálytól sem mentes legendákat lehetett formálni.
A „fordított himnusz” – ahogy Benedek Marcell jellemezte a verset, hiszen nem áldást, hanem sorscsapást kér a költő Istentől, ráadásul a feltételesen létező Pantokrátortól – három szakasza a nyelvtani szerkezet változtatásával ábrázolja az érzelmi közelítést és azonosulást. Az előbb csak ítélkező „idegen” suta egyszerűséggel vallja meg: Én magyarnak születtem. Végül többes szám első személyben prófétál. A Nyugat első évfolyamában, 1908-ban jelent meg a vers – hol volt még akkor az új „Mohács”?!