ÁTELLENBŐL

(GYŰRŰ) Valamikor a hetvenes évek végén megkérdeztek egy öregedő magyar írót, hogyan érzi magát. „Hülyülök, hülyülök – válaszolta –, de még van miből”. Ez jár az eszemben itt Ausztráliában, amint a kormány kétségbeesett próbálkozásait figyelem az általános gazdasági és pénzügyi világválság begyűrűzésének kivédésére. Az elmúlt év szeptemberében Amerikában kezdődő bankvilági összeomlás egycsapásra megváltoztatta a politika nyelvét; a regnáló munkáspárti kormány addig jelzők felső fokaival szólt csak az ország jövőjéről, a következő három év kilátásairól, a beruházásokról – amelyeket persze az előző, liberális kormányzat képtelen volt véghezvinni. A rózsás jövő alakzatai plakátokon, beszédekben, televízóban és lapokban nyomultak – a szokásos jogos-jogtalan öndicsérettel. Az ellenzék köteles kritikáira a magabiztos és villogóan öntelt mosolyú miniszterelnök és pénzügyminisztere mindig a rózsás jövő színesben vetített képeivel válaszolt, mellékesnek tekintve, hogy az előző kormányzat költségvetése milliós-billiós többletet hagyott örökbe.

Aztán bevágott a világválság-villám, és a politika nyelve átmenet nélkül váltott. „Nagyon nehéz évek jönnek – jósolta a pénzügyminiszter –, a harmincas évek depressziója óta nem volt ekkora krízis”. „A tervezett beruházásokon változtatni kell, és felkészülni a nagy munkanélküliségre” – tódított a mandarint is tűrhetően beszélő miniszterelnök.

Mit lehet ilyenkor csinálni?

a kormány pánikja

Ez volt a hamleti kérdés. Vélhetően amerikai közgazdászok tétova próbálkozásait fejlesztette tovább a kormány, mikor elhatározta: a bőségszaru-hagyatékot a polgárok nyakába zúdítja, emígy költekezésre, fogyasztásra inspirálva a népet, beindítva az ipart és kereskedelmet. A posta 900 dolláros csekkeket kézbesített a lakosság nagy részének (nyugdíjasok, egyedülállók, a megélhetési szint alatt élők, sokgyermekesek stb.), három és fél százalékra csökkent a kamatláb, ezreseket kaptak ifjú házasok első házvásárlási kölcsönükhöz, havi hatvan dollárral emelkedett az alapnyugdíj. Nem elég azonban jónak lenni – emberismeret is kell hozzá. A nép a 900 dolláros rendkívüli adományt nem költötte el a bevásárlóközpontokban, hanem betette a bankba, „ki tudja, mit hoz a holnap”-logikával. Érthető. A kormány pánikja is érthető; az új gazdagságot biztosító kínai érc- és barnaszén vásárlások leálltak – ezen a miniszterelnök mandarinja sem segített. Az új költségvetés 7 évre terjedő adóssághalmazt rak az országra, 58 billiót kell majd visszafizetni, amit – remélhetőleg – a gigantikus beruházások visszatérítenek. Úthálózatok, vasútvonalak, autógyárak tervei röpködnek a levegőben, munkaalkalmakat teremtő állami beruházások, a magántőke remélhető bekapcsolódásával megtoldva. Működik majd a dolog? Az öregedő magyar íróval ellentétben az ausztrál kormány nemigen mondhatja, hogy „…még van miből”.

(AZ ELŐBBI FOLYTATÁSA) A melbourne-i utcán azonban szokatlan és mondhatnám, szívmelengető jelek tűnnek fel, valóságos társadalmi összefogásról tanúskodnak. Elsőnek egy vegetáriánus ételekre specializált vendéglő hirdette, hogy megszünteti az étlapi árakat, és a vendég fizessen annyit az ételért, amennyit akar, azaz amennyit tud. A „Lencse és egyebek” nevű vendéglő tulajdonosa, Shanaka Fernando feltűnő táblát helyezett kirakatába: „FIZESS ANNYIT, AMENNYIT MEGENGEDHETSZ MAGADNAK!” „Szeretném, hogy legyen egy hely, ahová az emberek úgy jöhetnek enni, hogy közben nem érzik alacsonyabb rendűnek magukat anyagi helyzetük miatt” – magyarázta a tulajdonos. Mondani sem kell: megnőtt a hely forgalma, és ez pótolja a haszonkulcs csökkenését. Fernando eredeti és rokonszenves észjárásának bizonyítéka, hogy a jelenlegi gazdasági válság-légkört pozitívumnak tartja, mert az embereket arra kényszeríti, hogy megvizsgálják szociális-társadalmi érzéküket.

Egy fodrászszalon is „vette a drótot”, „ZSEBEDHEZ MÉRTEN FIZESS” – hirdeti meglévő és jövendőbeli klienseinek hajvágásért, fésülésért, s minden egyéb szakmai szolgáltatásért. Egy nő se legyen megalázott, mert nem engedheti meg hajának ápolását, szépségének jó érzését. A tulajdonos, Jacob Kiriati elmondta, hogy volt olyan kliense, aki a szokásos 30 dolláros bodorításért 10 dollárt fizetett, és hetekkel később, amikor megengedhette, pótolta az összeget.

Mindez valami olyasmit mutat, hogy a társadalom a maga módján asszisztál a kormánynak, talán határozottabb, praktikusabb lépésekkel is, mint az elvont bankvilággal érintkező állam. Tudja, mi köze van a mindennapoknak a globális válsághoz.

(NYITÁNY) Hangversenytermet avatni gazdasági világválság idején nem szerencsés. De hát „ki gondolta volna?”… Melbourne – és állítólag a világ – legfinomabb akusztikájú koncerttermét ez év elején adta át a közönségnek Elizabeth Murdoch, a médiamágnás Rupert Murdoch 101 éves édesanyja. A filantrópiájáról méltán híres hölgy több millióval járult az építkezéshez – a koncertterem az ő nevét viseli. Maga az épület szögletes, fröccsentett fekete betonkockák absztrakt halmaza, melyet fehéren futó cső-galaktika erez keresztül-kasul. Úgy hat, mint az egymásra dobott ajándékcsomagok a karácsonyfa alatt. Az épületben két színházterem is van, de a nagy szám mégiscsak a belül hegedűalakú koncertterem, amelyben a faborítású falak lehetővé teszik, hogy a hanghullámok a színpadról elszálló eredetiségükben érkezzenek a közönséghez. Az egyes hangszerek úgyszólván külön-külön élvezhetők. A terem előcsarnoka is látványos: az utcáról belépő egy hegedű bordó bársonnyal bélelt, nyitott tokjába lép.

kedvét szegi

A hely – kétségtelen: borsosak a jegyárak – otthont ad klasszikus nagyzenekari koncerteknek, kamarazenének és világhírű szólistáknak. Azaz adna, ha időközben nem indul el az amerikai Lehman bank pénzügyi lavinája, a csatolt intézményekkel együtt, és kedvét nem szegi az ötödik földrész zeneszeretőinek. Tény, hogy öt hónappal a megnyitás után az egyik előadásra mindösszesen 47 jegy kelt el – kevesebb, mint a zenekar létszáma. Szakértők egy része az elhibázott műsorpolitikát, és az új létesítmény „gyermekbetegségeit” okolja. A büfé nyitásának késedelmességével, s persze a magas jegyárakkal magyarázzák a kudarcot. De ugyanakkor az AC/DC nevű popzenekar koncertjére egy arénában 45 perc alatt elkeltek a jegyek. Rajongók ezrei álltak-gubbasztottak egész éjjel az utcán, a jegyárusító iroda előtt.

(LOVAKRÚL) „Lovas nemzet a magyar” – hallik át korábbi évszázadokból, némi hagyományos sulykolással a mondás; paripák dobogásával és kevély nyerítésekkel kísérten.

kitömve

Magyar földön töltött ifjúságom idején csak lomha szódáslovakat láttam – talán a paripalét és a gépkocsi-korszak közötti átmenetet jelképezték. Sajnos, lóversenyre sem jártam, noha ott megismerhettem volna az igazi lóságot – az irodalom művelőivel egyetemben. Itt, Melbourne-ben minden kerületben legalább két fogadási iroda van, és az év minden napján futnak a lovak országszerte; online is lehet fogadni a különböző versenyekre. Az igazi, tömény lóversenyszezon szeptemberben kezdődik, és a Melbourne Cup két és félperces futamában kulminál. Ilyenkor az egész földrész leáll, a tévé képernyőjére mered. A Melbourne Cup napja Victoria állam nemzeti ünnepe, fizetett munkaszünet, este tűzijátékkal és a megdicsőült, nyertes zsoké televíziós szereplésével ér véget. A leghíresebb ausztrál versenyló, a harmincas években verhetetlen Phar Lap ma élethű tartásban, kitömve áll egy külön teremben, üveggel védve a melbourne-i múzeumban. Tágra nyílt szemű iskolásgyerekeket vezényelnek elé.

A minap megtudtam, hogy a lovaknak itt születésnapjuk is van: az év egyik napja a Lovak Születésnapja. Még nem munkaszünet, de naptárba jegyzett évforduló. Megérdemlik a lovak. Igazságérzetem azonban megkérdezteti: és a kutyáké? a macskáké? a svábbogaraké?…

felső kép | Michael Fleshman: Occupy Wall Street tüntetés, 2012. március 16., flickr.com