BECÉZŐ
2010 április
Egy régi Liget forgatása közben találok Bauer Ervin Kaffka Margitnak küldött szerelmes és vágyakozó leveleire. Lenkei Júlia az 1990 őszi számban tett közzé néhányat[1], az idő tájt olvastam is, de csak most figyeltem fel, hogy a távolból asszonyuk után epekedő férjek „kötelező” fordulatai mellett mennyi személyességet és izgalmat hordoznak a levélről levélre változó becéző szavacskák. A címzett hol Tuku, hol Tusu (vagy még inkább: Tusukám), egyszer csak Tuntyés lesz, hogy aztán kikössünk a Tuskónál (Tuskókám). Láthatóan egy tőről fakad mind, az egykori családtagok vagy szorgos bibliográfusok bizonyára tudják is, melyik hegyoldalon termett.
Az utóbbi időben én is rákaptam, hogy feleségemet Makoldinak hívjam. Igaz, szinte kizárólag akkor, ha a lakáson belül nagyobb távolságról kell majdani fontos közlendőm előtt a figyelmet felhívni magamra – mondjuk, a fürdőszobából kikiabálva a konyhába. (Makoldi! – Igen? – Nem láttad a hajszárítót?)
Hogy miért Makoldi? Mostanáig fel sem merült bennem a kérdés. Eljött a perc, ott volt a nyelvem hegyén, és igen, mindig működött. Nyelvész-énem azt súgja, hogy az erő a három szótagban rejlik, mert tányércsörgés vagy mosogatóvíz-dübörgés miatti információvesztés esetén is megbízhatóan, vagyis azonosíthatóan megérkezik az üzenet, miközben az ,,-oldi” végződésben mégis benne van az a kedveskedő-kicsinyítő zamat (gondoljunk csak Boldira vagy Poldira), amitől furcsa hangzása ellenére meghitt és személyes. Hogy szerethető is, vagy csak tudomásul vehető-e, sosem mertem megkérdezni az érintettől.
feleségugrasztó
Most már nem is fogom. Tegnap óta ugyanis vége a makoldizásnak – véletlenül pontosan akkor suhantam át a nappalin, amikor valamelyik adón Makoldi Sándor szobrászról és festőművészről beszéltek. A feleségugrasztóként fáradságos munkával kifejlesztett becenév egyetlen pillanat alatt unalmassá és érdektelenné lett, elveszítette bumfordi ízét, legfőképp a különlegességét. Valljuk be: az értelmét is. Mégsem szólíthatom gyermekeim anyját egy hatvanéves debreceni férfi családi nevén!
De miért is? Amikor olykor-olykor hízelkedve Baktériumnak becézem, az nem bizarr? És mit szólt vajon a külvilág, amikor heteken át kölcsönösen ragyának vagy Bélának szólítottuk egymást? Kit érdekel? Bárhogy szólíthatom az én páromat (Bauer Ervin is Tuskózhatta Kaffka Margitot). Csak az legyen kettőnk édes senkiföldje, ne osztozzon rajta más. És persze hangozzon jól, legyen benne báj, nem árt, ha kicsit érdekes és váratlan. Annál inkább a miénk. Feltehetően ezért is másztunk falra az örökös „honey”-tól virginai életünkben – ha mindenki mindenkinek honey, akkor ki kinek valami más, ami csak az övé?
Ám idáig jutva még mindig rejtély, honnan ered a Makoldi név? Vagy tessék: honnan a Baktérium? És ahogy keresni kezdem a választ, mint fedő alól a gőz és pincerács mögül a barátságos szellemgyerekek, újabb és újabb szavak szivárognak elő a múltból, helyeket, hangulatokat, közös emlékeket idézve, a levegőben úszkálva, alakot öltve, végeláthatatlanul. Le kell írni őket, bármilyen sokan vannak és bármekkora a zűrzavar!
És ahogy szaporodnak a papíron és újraélesednek az elmémben a furcsa becenevek, hirtelen rend lesz a világban: már tudom, miért Makoldi és miért Baktérium. Sőt, most már azt is, hogy e kettő, bármilyen hihetetlen, ugyanonnan ered. Tudom, hogy merről jönnek és hová tartanak ezek a szavak, és ettől, pusztán a dolgok logikájánál fogva megint csak újabb és újabb elnevezések jutnak eszembe. Meg sem állok félszáznál. Kísérteties. Már látom az egész történetet, mint a biológusok evolúciós rajzocskáin az egymásra licitáló sikeres fajokat fenn, a mellékágat el-elkanyarodni kétoldalt, a legősibb állapotot pedig odalenn. Ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy elmeséljem, hátha másnak is érdekes.
Nálam ugyanis minden a Macival kezdődött.
*
Nagyon gyorsan és váratlanul indult az egész, az első hónapok összefolynak, de mindig van körülöttünk valaki, egy teherautónyi szőlőkacsoló diák, mozinéző gólyák, óvatos barátnő, évfolyamtársak, patronáló felsőbb évesek. Szerencsére a nyárból még van annyi, hogy táborról táborra utazva jusson egy kis csend és közös magány is, meg edzői remény, hogy egy ütőképes csapat születik. Valamikor ez idő tájt hangzik el az első Maci, de hogy egy azóta amortizált plüssfigura vagy egy sportoláshoz használt melegítő adta-e az ötletet, mostanra felidézhetetlen. Még az is lehet, hogy a villányi leányszállás ablaka előtti padon végigdörmögött éjszaka emléke kísértett benne, mindenesetre rövid, könnyed és jól használható mivolta néhány hétig sikeresen erősítette cinkos elkülönülésünket az értetlenkedő környezettől, ahogyan mindketten ugyanúgy maciként szólítottuk a másikat.
mások előtt Bacilus
Minden kedvessége ellenére volt ebben valami banális, hétköznapi tömegesség és elhasználtság, és szinte azonnal megindult a variációk képződése. Jól tartotta magát egy ideig a Mackó, de amikor már Mackósajt lett belőle, süllyesztőbe került (különben is a Medve sajt családi kedvenc). A Maco sikeres változatként szorított ki maga mellől sok riválist éveken át, amíg meg nem érkezett a politikai porondra G. Nagyné Dr. Maczó Ágnes, és erről ne többet. A közönséges és mindenfelé túlhasznált Maca csak tiszavirág-életet élt, de misszióját betöltötte azzal, hogy segített átvezetni a Pacához: ez hosszú ideig gyakorta és szívesen használt változat maradt, ellenállva – helyesen – a jóval ötlettelenebb Paci és Boci kihívásának is. A Baci azonban fennakadt a hálón, és hónapokon át tartósan népszerű maradt a Baci(l)lussal párban használva: mások előtt Bacilus, egymás között Baci. Minden bizonnyal a fogyatkozó erőt volt hivatott szolgálni a Baktérium, hogy megszüntetve (pontosabban: továbbfejlesztve) őrizze meg ezt a mások számára megfejthetetlen leszármazási utat. Innen ágazott el a Béci is, ahonnan túl könnyű volt eljutni a polgárpukkasztó Béla használatához, úgyhogy gyorsan ki is alakultak a Bélus, Béluska változatok, és a szerencsére sikertelennek bizonyuló és mindössze pár próbálkozást túlélő Béli (ami mögött feltehetően a népszerű hölgylikőr, a Bailey’s hangulata igyekezett, reménytelenül, betörni világunkba).
Az első terhesség megfrissülő szóteremtő kedvet is hozott. Szépen gömbölyödő asszonykámat metonimikusan Pocaknak szólítva egyáltalán nem kerültünk nagy távolságra az egykor egyeduralkodó Pacától, és amikor Poco (néha: Mocó) változatban a hajdanvolt Macó is visszamentette magát a térképre, úgy nézett ki, jó ideig nem szorulunk nyelvújításra.
Naiv várakozás volt. A Pocak és a Pocó együttes használata szinte természettörvény erejével szorított a Pocok irányába, emiatt az erősen közhelyes és mások által is kedvvel morzsolgatott rágcsálónevecske helyett inkább a váratlan, de hangzásában hasonló Vacakra tűnt szerencsésebbnek áttérni. Innen pedig már kikövezett út vezetett a Vackorra váltáshoz, s mintegy mellékesen, Kormos István brummogó mesealakjával sikerült újra visszakanyarodni az ősjelentéshez.
Pontosan ugyanez történt, amikor a sikertelen Pocok helyett egyszer csak megjelent a sokkal vállalhatóbb és eredetibb Pocegér. Igaz, még sohasem láttam ilyen lényt a mezőn vagy ketrecben, de biztosan aranyos a bajszocskájával meg a mancsocskájával, ha már a neve ilyen jól hangzik (Na jó: valójában inkább patkányszerű, közepesen taszító látványt nyújtó kisállat). Majdhogynem megmagyarázhatatlan tehát, miért kezdtem leváltani a hibrid Bocegérrel, visszacsempészve az önmagában sikertelen Bocit a tárgylemezre. De a Bocegér nélkül például nem lehetne megérteni, hogyan került be a szótárba – csak kísérleti jelleggel – a Bucegi! (Igényesek számára: a rendszerváltás körüli évek legendás, üzemanyagzabáló, füstokádó, sokoldalú meghibásodási képességgel rendelkező román gyártmányú, ormótlan haszongépjárműve.) Nem csoda, hogy a teherautómárka helyett jobbnak láttam visszatérni – Macegér formájában – ismét a Forráshoz.
Hopp, itt álljon meg a menet. Atyavilág. Lehet, hogy a Macegér már későbbi fejlemény? A „gyerekekkel-rajzfilmnézős” korszakból? Hiszen az nem kérdés, hogy az ugyanilyen szerkezetű Macmalacot a Disney-magyarítóktól csakliztam: olyan sokat néztük videóról a sorozattá fejlesztett Micimackó-epizódokat, hogy minden szereplőt és szófordulatot ma is felidézek, ha kell. A Macmalac például egy dalocskában hangzik el, amelyben Micimackó és Malacka kibékülését ünneplik a társak, ekképpen: „Hát éljen soká ez a Macmalac duó!” S lám, Milne hőse is a Kezdetekig sodort vissza, a találó Micimaccal, hiszen amikor ebből már csak a Mici maradt, amögött is minden egyes kiejtéskor felrémlett a „mackó”.
mocsári lények
Szó-kiejtési játékból született néhány mutáció is: a Macóból így lehetett Makó, a Miciből Miki, a Maciból Maki, hogy aztán Foky Ottó figurájában, Makk Marciban olvadjanak össze a változatok, hónapokra kisajátítva a légteret. Így lehetett visszaverni a Hupikék törpikék világának etimológia-idegen támadását is. Jó ötletnek tűnt ugyanis kölcsönvenni a Bibircsóka nevet egy ellenszenves boszorkánytól, meg a furcsa, egymást ugyanúgy szólító mocsári lényektől elorozni a „ragyá”-t, de aztán sikerült viszakanyarodni a megfelelő kerékvágásba: így vált valamikor egy állatkerti élmény hatására Mandrill a Makiból, hogy annak kopásával Mandiként éljen tovább, majd ebből rövid időre lefűződhessen a Bandi.
Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy valamiképpen a Maki vagy a Makó a forrása a rejtélyes Makoldinak is – már akkorról, amikor a maci szó-bokra kezdett összeolvadni a Mamiéval. Mivel a gyerekeink az „anya” használatára kaptak rá, nekem maradt a Mama, a Mami, a Mimi, Amerikában a Mum és a Mummy (persze magyarosan ejtve, ú-val, ahogy írva van). A Mimiből könnyűszerrel lett Mimikri, a Mamából Mamka (Rumcájsz forog a sírjában, igaz, neki Mankája volt), Mamaka, Mamzi, Mamci vagy Mancsos. A „cs” megjelenése húzhatta magával a feltűnően szokatlan hangzású Mamacsot, amelyben nagyító alatt a Macmalac-féle hibridekre emlékeztetően tűnik fel a macska képzete (és persze azóta hallgatok jómagam is a Papacs névre).
A két szál tökéletes összeolvadása mégis a gumimaci-világot felidéző Mamaciban öltött testet, amely, szintézisteremtőként, nagyobb karriert volt hivatva befutni, mégis kihullott az idő rostáján, miközben a Mamacs a Maki megkerülhetetlen hatása alatt váratlanul, de szerencsére csak rövid időre, Makacs-csá fejlődött.
*
És nagyjából itt tartunk most: helytől, napszaktól, évszaktól, hangulattól és helyzettől függően vagy tucatnyi érvényes megszólítás közül választhatok. Most már a gyerekek is szűkítik a lehetőségeket (a legkisebb, Lili például elorozta a Macikát) vagy továbbviszik a „hagyományt” (ahogyan a Fruzsina –Fufu – Fukar – Fukarcsi – Karcsi vonalon gyorsan férfinévig jutunk).
S miközben a hang-hangzás- és hangzóváltozások, az újabb és újabb becenevek fejlődése, variálódása, kombinálódása mögött megbújó nyelvi jelenségek és törvényszerűségek szép lassan alakot öltenek, a furcsa kanyarok, szétágazások és egyéni szóalkotások izgalmánál jóval fontosabb, hogy a bundás négylábúak, rajzfilmfigurák és társaik révén életem meghatározó huszonöt éve sejlik fel. De még inkább annak felismerése számít, hogy az összes név, együtt és külön-külön, voltaképp elnyújtott, halk vallomás annak, aki folyamatosan mozgásban tartja a szavakat és a szívemet.
Az én vacak Macimnak.